Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Fürdőn
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
23
Bekezdés
1107
Mondat
2112
Szó
28132
Szerző neme
férfi
Terjedelem
SHORT |
Kanonikusság
alacsony
XVI.
Annyira megzavart ez a váratlan fölfedezés hogy egy ideig teljesen elvesztettem gondolkozási képességemet s merő zürzavar uralkodott egész fejemben.
Bosszankodtam magamon s szörnyen megbántam, minek avatkoztam én a mások dolgába.
Csak annak örültem, hogy Melitta nem vett észre semmit.
Édes jó Melittám, no hiszen szépen előmozditottam én a te dolgodat!
A fiukat kérdőre fogtam s kisült, hogy csakugyan az Ödön utján jutott az arcképhez , cserében egy halálfejü lepkéért s különböző cincérekért.
No tanár ur, hát igy vagyunk?
Hát a természettudományok müvelése csak arra való, hogy azért fiatal lányok arcképét szerezgessük?
A fiukra rá ijesztettem, hogy ha egy kukkot szólnak akármiféle élő teremtésnek s a mama megtudja, hogy milyen módon gyarapitják bogár- és lepkegyüjteményöket , kérlelhetetlenül el fogja kobozni összes gyüjteményöket.
Ez oldalról tehát biztonságba helyeztem magamat.
Melitta legalább nem fogja megtudni a dolgot.
De aztán tovább?
Mihez kezdjek?
Törtem rajta a fejemet eléggé, de nem tudtam kitalálni.
Mert hogy valakit, a ki szerelmes egy leányba, kigyógyitsunk, de úgy, hogy mindjárt szerelmes legyen a másikba, az olyan rettenetes nagy munkának látszott, hogy belefogni is alig mertem.
Mert hiszen viselhetném én magam ugy, hogy a tanár ur jobban elrémüljön tőlem, mint a hétfejü sárkánytól.
De kérdés, valjon használna -e az is?
Láttuk már akárhányszor , hogy a szerelmes emberek szerelmesek maradnak a sárkányokba is.
És ez a boldogtalan ember épen olyan hüséges természetü, hogy azt az elsőt is, aki pedig valami haszontalan teremtés lehetett, tizenhárom évig gyászolta s ha mi ki nem bolygatjuk az ő csöndes buskomorságából, hát gyászolná még most is.
Mit érünk azzal, ha már most engem fog gyászolni a másik tizenhárom esztendeig?
Jaj, csak tudnám, hogy mit tegyek!
De tanácsot sem kérhetek senkitől.
A mama előtt , Melitta előtt, Horváth néni előtt: mindenki előtt el kell titkolnom a dolgot s vigyázni, hogy valamikép meg ne tudják.
Aztán még időm sincs a gondolkozásra.
Itt az Anna-bál a nyakunkon.
A mama aggódik a toilette-ünk miatt.
Apától ugyan, kinek a mama levelében szörnyen a lelkére kötötte , hogy milyen rendkivüli szerencséje akadt a kis leányának és hogy ki kell tenni most magunkért, gyönyörü rózsaszin ruha érkezett.
De a mama azon töpreng, vajjon illeni fog -e az én barna bőrömhöz az a nagyon halvány rózsaszin?
Mert az magától értetődik, hogy nagyon fényesen kell megjelennem, ugy hogy elhomályositsam a többieket mind.
Az egész Gömörvármegyének belém kell szeretnie .
Kárpótlást kell találnunk az elvesztett Pávay Kornélért, akinek visszatértét már nem reméli a mama.
De hiszen van még itt fiatal ember, jó családból való birtokosok és még több is jön az Anna-bálra, mert az orvos biztositja a mamát hogy:
- Itt lesz, nagyságos asszonyom, aki csak számba vehető, az egész gentry.
Lehetetlen, hogy valamelyiknek a szeme meg ne akadjon rajtam, gondolta a mama.
És az milyen diadal lesz.
Megmutatjuk Szentgyörgyiéknek és Bordácséknak, Vámossyéknak és Tülköséknek s a többieknek valamennyinek, hogy nekem előbb akadt kérőm, mint nekik.
És megmutatjuk apának is, hogy nem hiába jöttünk Rozgony-Füredre s hogy a mamának mindig igaza van.
Ilyen reményekkel készültünk hát a nagy ütközetre, ahol Amor nyilai fognak repülni a táncterem forró levegőjében s olyan öldöklést fognak végbevinni Gömör és a szomszéd vármegyék fiatalsága közt, a milyen nem volt tatárpusztitás óta.
Mert minden anya meg van győződve, hogy az ő leánya ellenállhatatlan lesz.
Oh! ha a férfiak az anyák szemével láthatnának, milyen más alakot öltene a világ.
Bezzeg nem maradna pártában egy leány sem s mihelyt kidugná egy a fejecskéjét a szülői ház küszöbén, elkapkodnák azonnal, mig most járni-kelni kell és keresni a jó szerencsét Rozgony-Füreden és mindenféle fürdő-helyeken, a hol remény és aggodalom közt készülnek az Anna-bálra.
A bál napján nevezetes esemény történt.
Délután megérkezett Pávay Kornél.
Olyan örömriadás fogadta, mint valami számüzetéséből haza térő királyt.
Az egész fürdőt fölvillanyozta megjelenése.
Már nem is vártuk, annál nagyszerübb volt tehát a meglepetés.
Nekem, megvallom, jobban esett volna, ha nem jön el.
Az én szememben olyan kicsinyesnek és léhának látszott az ok, a miért visszajött, hogy két négyest eljárjon, a mit megigért két leánynak, kik közül az egyikről jól tudta, hogy nem örül neki, a másikat pedig mákszemnyire sem becsülte.
Hát csak ezért jött vissza?
Nem értettem mi ebben a dicsőitni való.
Hogy milyen páratlan gavallér!
A mire egyszer szavát adja, azt beváltja, törik-szakad.
Engem nyugtalanitott megjelenése s még azt a csepp kedvemet is elvette, a mi lett volna.
Hát nem elég nekem ez a bosszuság most a tanár úr oktalansága miatt?
A csalódás keserüsége füstbe ment szép tervem miatt?
Kell még nekem ehhez egyéb is?
Hamupipőke is elkedvetlenitett ma reggel.
Megint olyan keserü hangulatban találtam .
Nénje azt kivánta, hogy öltözzön föl a mai bálra, ahol táncolhat is egy kicsit, meg neki segitségére is lehet a hölgyek körül, ha valakinek például a ruhája elszakad , vagy valami egyébre lesz szüksége.
Boszankodtam arra az ostoba vendéglősnére, aki effélékkel keseriti el az én szép kis barátnőmet; de szerettem volna mégis, ha Hamupipőke eljön a bálba.
- Gyere el, édes, igazán gyere el.
Te leszel a legszebb.
Fejét rázta:
- Nem, nem.
Minek menjek el?
Pedig elkeseredett kis szivében bizonyára égett a vágy.
Ugyan melyik fiatal és szép leány ne vágynék táncolni, mulatni, tündökölni?
S én ugy örültem volna neki, ha láttam volna, hogy táncol, mulat, tündöklik.
- Gyere el, Iduskám - kértem őt folyvást.
- Te nem tudod, hogy mit akarsz, - viszonzá s komoran összehuzta szép szemöldökeit.
- Meguntam ezt a helyet.
Egy napig sem akarok tovább itt maradni, holnap haza utazom.
Mennyire meglepett, midőn este mégis ott találtam a táncteremben.
Örömemben oda futottam hozzá, nem gondolva azzal, hogy mit fog mondani a mama s milyen bámészkodó szemekkel fog reám tekinteni az egész vendégsereg.
Mikor helyemre visszatértem, a mama nagyon haragos arccal fogadott, de nem szólhatott semmit, mert már akkor ott volt Pávay Kornél s előtte csak nem dorgálhatott meg úgy , amint megérdemeltem volna, hogy igy kompromittálom magamat.
Szentgyörgyiék, a kik mellettünk ültek, feltünően hidegek lettek egyszerre.
De Pávay Kornél, úgy látszott, semmit sem vett észre.
- Ki volt az a gyönyörü leány, a kivel imént beszélt? - kérdezte tőlem.
Mielőtt szólhattam volna, a mama szavamba vágott:
- Erzsike az angol nyelvben gyakorolja magát vele, hetenként pár órát, onnan ismerjük.
Gondolom, valami unokahúga a vendéglősnének.
S a mama rögtön áttért más tárgyra, hogy én közbe ne szólhassak.
Láttam, hogy Pávay figyelemmel kiséri az én Hamupipőkémet, aki igazán elragadó volt egyszerű fehér ruhájában, mégsem vitte senki tánczolni, mig a cicuska-mucuska csak úgy repült kézről kézre s a férfiak rohantak utána és csaknem összevesztek érette.
A Szentgyörgyi leányoknak is annyi tánczosuk akadt, hogy egy percnyi idejök sem jutott volna a pihenésre, ha nem válogattak volna olyan nagyon.
Persze, hogy ezeknek a táncosoknak a legnagyobb része olyan csupasz képü fiu volt.
Az urak, a doktor kifejezése szerint, a számbavehető gentry csak ott ácsorogtak s bizonyos megvető fensőbbséggel nézték, hogy izzad a husz éven alóli fiatalság.
Már a huszonkét évesek csak ugy immel-ámmal járták.
Én nem tudom, hogy mi lesz ebből, ha a táncoló ifjuság korosztályát évről-évre lejebb kell szállitani.
Mi történik velünk, szegény leányokkal?
Igazán foglalkozhatnának már ezzel a kérdéssel komolyan a társadalmi tudományok művelői.
Foglalkoznak ennél sokkal haszontalanabbakkal.
De hát, istenem! a fiatal leányok, mikor olyan nagyon szeretnének táncolni, nem nézik, hogy kivel, csak táncolnak.
És én, aki oly rossz kedvvel jöttem ide, de a zeneszóra felpezsdült a vérem s elkezdte a talpaimat csiklandozni valami: én sem néztem, csak táncoltam.
Melitta, aki sokkal komolyabb volt, mint mi mindnyájan, nem táncolt, csak nézett bennünket nyájas, okos szemeivel.
A táncterem teljesen megtelt.
A nagy ebédlőből csinálták.
Eldeszkázták a nyitott oldalát s tele rakták a falakat fenyőgallyakkal, a fejeink fölött pedig zsinegeket huztak át, melyekre szines papirlámpákat aggattak.
A vendéglős kezeit dörzsölve, elégedetten járt itt föl-alá egész délután:
- Nagyszerű! - ismételte minduntalan.
És most este, mikor az ajtóból szemlélte, hogy a tudomány és a müvészet mivé alakitotta e termet az ő és főpincérének kombinált értelmi erőfeszitése folytán, most még nagyobb lelki gyönyörüséggel ismételte:
- Nagyszerü!
Nagyszerü!
Azt hiszem, valamennyi fürdővendég ott volt.
Szegény Tomborné is ott volt és folyvást remegett, hogy a férje, aki már délben többet ivott, mint a mennyit megbir s azóta mindig ivott, nem csinál -e valami botrányt.
Serényiné is ott volt, ámbár szegénynek bizony nem a táncon járt az esze, hanem azon, hogy fognak Rozgony-Füredről elmenni , mert az ura minden pénzét elkártyázta.
Ott ültek a falusi kántornék is, meg a többi alárendelt népség, az ajtóhoz közel , szerényen meghuzódva, de mégis élénk érdeklődéssel kisérve mindent, hogy ha majd hazamennek, otthon elmondhassák, hogyan mulattak és kikkel mulattak ők az Anna-bálon , mikor fürdővendégek voltak Rozgony-Füreden.
Láttam a tanár urat is egy sarokban.
Mindig felém nézett, de nem mert közeledni .
Gondolom, a Pávay jelenléte elriasztotta.
Később aztán leült Melitta mellé beszélgetni; de onnan is át-áttekintgetett felém.
A teremben nagy lett a hőség, mert hát sokan voltunk együtt.
Igazán csunyaság a környéken lakó leányos családoktól, hogy még ők is eljöttek nekünk concurrenciát csinálni.
Egymásután robogtak be délután a fürdőbe a kocsik, melyek táncra készült leányokat hoztak.
Szentgyörgyiné sápadt, zöldült.
Istenem, hová menjen már egy aggódó anya, a kinek három eladó leányt kell magával hordani, ha már Rozgony-Füredre sem jöhet biztosan , olyan verseny keletkezett már e patriarkhális helyen is?
Engem gyönyörködtet ez a tarkabarkaság, a zaj, a jókedv.
Táncoltam és nem gondoltam egyébre.
- Jőjjön, jőjjön, kezdődik már a második négyes, - szólitott meg Pávay Kornél.
- Tudja, hogy én vagyok a párja?
Olyan elfogulatlan beszélt, a bizalmas barátság hangján, mintha soha sem történt volna köztünk semmi.
Én nem birok oly elfogulatlan lenni s azt hiszem, kissé reszketett is a kezem.
De ő sokkal finomabb gavallér, mintsem elárulná, ha észrevette is, amit hálás köszönettel fogadok tőle.
Lassanként aztán nyugodt és elfogulatlan lettem én is, ámbár nem szüntem meg csodálkozni azon, hogy szerelmének oly heves kitörése után néhány nap alatt hogyan válhatott ily nyugodttá s hogyan képes most már mosolyogni és tréfálni is velem.
Hát engem bántott ez a dolog, meg örültem is neki.
Persze hogy nem értettem; de hisz én csak egy tudatlan fiatal leány vagyok, a ki még sok dolgot nem értek a világon s talán nem is fogok soha megérteni, ha öreg leszek sem.
Négyes közben egyszer csak igy szól hozzám Pávay:
- Az a maga csinos angol nyelvmesternője nem szokott táncolni?
- Látja hogy nem viszik.
Nem elég gazdag s nem elég előkelő ezeknek az uraknak .
Egyébként nekem nem tanitónőm, hanem a legkedvesebb barátném, a kit teljes szivből szeretek.
- Igazán? - szólt kissé elmosolyodva.
S olyan különös pillantást vetett reám.
- Becsülöm azért, a mit mondott, - szólt aztán oly hangon, a milyet nem vártam tőle.
Mikor a négyesünk elvégződött, bámulva láttam, de bámulva látta mindenki, aki csak a teremben volt, hogy Pávay Kornél odamegy a vendéglősné hugához s a szegény leányt, a kit eddig senki el nem vitt, fölkéri táncra.
Susogás támadt mindenfelé.
Az asszonyok összedugták fejeiket.
Hallatlan dolog volt ez, annál bámulatosabb, mivel tizenöt év óta nem történt, hogy Pávay Kornél tour-táncot táncolt volna.
Egy-egy négyest nagykegyesen, azt még megtette; de tour-táncot?
Megfoghatatlan.
És éppen ezzel a lánnyal.
De hü követői és barátai megértették, hogy mit jelent az, ha Pávay Kornél valakit táncolni visz: Nem akarom, hogy ez a leány petrezselymet áruljon.
És sorban oda mennek a gavallérok az én Hamupipőkémhez s mindegyik táncra kéri.
Látom, hogy ragyognak szemei s hogy lángol az arca.
Ugy, ugy, kedves, mulass, örülj , olyan boldog vagyok, hogy örülni látlak.
S amint Pávay Kornél elhaladt mellettem halkan oda fordultam hozzá:
- Becsülöm azért, a mit tett.
Meghajtotta magát s azzal a különös szarkasztikus mosolylyal ajkain tovább ment.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE