Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gárdonyi Géza
Dávidkáné
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
19
Bekezdés
1498
Mondat
2593
Szó
19961
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
XVI.
A nagy lótás-futás a törökök figyelmét is fölkeltette.
- Mi az hé? - kérdezte Amhát az egyik városszolgát.
- Sok minden, - felelte a szolga.
- A hadnagy meghalt.
A rabok megszöktek.
- Az asszonyok is ?
- Csak egy volt .
- Dávidkáné?
- Az.
A török káromkodott.
- Hát hova, merre, hogyan szökhetett meg ?
- Hiszen ha azt tudnánk.
Lehet különben, hogy még a városban vannak.
A hat török lóra kapott s hatfelé futott a városban.
Hangos kiáltozással hirdették, hogy ők a nazurbég küldöttei, és hogy a fejével lakol, aki Dávidkánét elrejti a házánál.
A Dávidka házát is fölverték.
No ott szép jeleneteknek voltak tanui.
A Zsuzska leány ott térdelt a bátyja előtt, és jajgatva rimánkodott:
- Ne bántsd őt!
Ne öld meg!
Ártatlan az a legény!
- Megbolondultál? - üvöltött Dávidka.
- Hogy volna ártatlan!
- Én voltam bátyám, akkor a kertben, nem az asszony.
Dávidka megtántorodott:
- Nem igaz!
Te csak menteni akarod azt a lotyót.
- Anyám sírjára esküszöm.
Én voltam.
Szerettem azt a legényt...
- De hiszen akkor az asszony nem bűnös !
A leány a fejét rázta:
- Nem.
A bősz ember ellökte a leányt, és kirohant a házból.
Futott a városházára:
- Hol az asszony?
Ártatlan!
Száz aranyat, ezer aranyat, házamat, földemet adom annak, aki előkeríti.
Török kürt szólt a piacon.
A hat lovas török a kürtszó felé száguldott.
A kürtös jelentette, hogy megkérdezte a két kapust: az asszony a kecskeméti kapun ment ki a leányruhába öltözött legénnyel.
A hat török elzúgott, mint a darázsraj az asszony után.
*
Az asszony pedig míg ezek történtek, ott lapult a buzában.
Nem aludt szegény , hej, dehogy is tudott aludni.
Azon aggódott, hogy Andor megint tőrbe kerül, s ő szegény hova hajtsa akkor a fejét?
Ezen a nagy világon csak az az egy szív volt az ő egyetlen párnája.
A hold fölkelt és sétára indult már a felhők és csillagok között.
A város csöndes volt.
Egy darabig kihallatszott a mulató törökök dalolása.
Az egyik hangja hasonlított a marhabőgéshez.
Aztán azok is elhallgattak.
Csönd ült az egész világon.
Egyszer aztán csörtetés hallatszott a kertben .
Ez ő!
Csakugyan átvetette magát a palánkon, s nagy huppanással előtte termett.
- Ilona, - szólt halkan.
- Itt vagyok, - felelt az asszony fölemelkedve.
- Jer, siessünk!
Minden perc aranyat ér!
És megindult a buzában az asszony előtt napkelet felé.
- Hol volt Andor? - kérdezte az asszony .
- Fizettem, - felelte szárazon a legény.
- Kettőnkért fizettem.
A hold világított nekik.
Csakhamar a pusztákra értek.
Ott már könnyebben lépkedtek a szikes egyenes mezőségen.
A virradat a Kara pusztán találta őket.
Itt vizet ittak, s örültek, hogy egy dervisen kívül senkise volt a kút mellett.
A dervis csak annyit kérdezett tőlük, hogy messze van -e még a város, azután visszafeküdt a fűbe, feje alá igazította a batyuját, és betakaródzott a köpönyegével.
A két menekülő napfelköltekor a Kőrös-érben mosta meg az arcát.
Ott már könnyebben lélekzettek.
Az árok is takarta őket, a bokor is...
És ők siettek mindegyre napkelet felé.
*
Te áldott napfény! te tündöklő örök tüze a mindenségnek, köszönt az ezernyi dalos madárral két szegény földönfutó!
Ott sietnek ők a harmatos mezőn, a harmattól szürke fűzbokrokon át.
Milyen fáradtak és milyen porosak!
Amint átlépnek a széles kocsiúton, az út túlsó felén széles víztükör ragyog föl előttük.
A legény örvendezve kiáltja:
- A Tisza!
Hanem ugyanekkor végigpillantott a kocsiúton, és megrettent.
- Török jön! - mondotta megrántva az asszony kezét, - siessünk!
A széles kocsiúton egynehány török lovas vágtatott feléjök.
Siettek.
Szinte futva mentek a Tisza felé .
- Ne fuss, - szólt a legény - utánunk jönnek, ha futunk.
De egy perc mulva megint futott ő is.
A török lovak sebes dobogása egyre közelebb és közelebb hallatszott.
Egyszer csak eltompult, elhalt a dobogás.
A legény visszafordult, Látta, hogy a lovasok lekanyarodtak a kocsiútról a mezőre.
Jönnek utánuk.
- Fuss! - kiáltotta a legény, - csak le a Tiszának!
Azt remélte, hogy vagy csónakot, vagy halászokat talál a Tisza partján.
És futott.
Nyomában az asszony.
A törökök örömordítása jelezte, hogy a zsákmányt biztosnak tekintik.
A hat kőrösi török érte őket utól.
Ahogy a jenei úton keresték a menekülők nyomát, a dervissel találkoztak.
Az mondta nekik, hogy a fiatal pár keletnek tart.
A lovak egyre közelebb dübörögtek.
A legény látta, hogy a Tiszát nem érhetik el.
- Még csak botom sincsen, - szólt szinte könnyezve dühében.
És megállott.
Szembe fordult a törökökkel .
Az asszony szegény mögötte állt a fűben, és eltakarta szemét.
- Uram Istenem! - rebegte, - én Uram Istenem...
A legény akkor látta, hogy a törökök hatan vannak.
Ugyanakkor azt is megpillantotta, hogy egy magyar lovas kanyarodik a Tisza mellől sebes vágtatást eléjök.
A lovason ócska fekete szűr és süveg van.
Hosszú ősz haja fehér zászlóként lobog utána.
Hosszan kieresztett karikással durrongva hajtja a lovát.
- Apám! - kiáltja a legény.
Csaknem egy percben rúgtatott oda a török a vén betyárral.
A vágott arcú Archát egy oldalkanyarodással kivált a csoportból és az asszonyért hajolt.
Az asszony futott, de a török elkapta és fölragadta a lovára.
Ugyanebben a pillanatban öt kard villant meg a legény körül.
A levegőt tompa ordítás rázta meg.
A vén betyár kieresztette ólmos karikását és közibe csördített az öt töröknek.
Az ostor az egyik töröknek a nyaka köré fonódott.
Azt az öreg lerántatta a lóról .
A másik török kardja lesujtott a legényre.
A legény megtántorodott és elbukott a fűben.
Akkor a törökök megfordították lovukat és Amhát után iramodtak.
Azonban a vén betyár is megsarkantyúzta a lovát.
Dühös hujjogással robogott a fia gyilkosa után.
Leghátul futott az.
A vén betyár kieresztette a karikást utána, s lerántotta hanyatt a lováról.
A rántása oly iszonyú volt, hogy a maga lova is térdre esett, s a vén betyár a ló nyakán át a fűbe hemperedett.
Annak a töröknek nem kellett több.
A nyaka csigolyája eltörött az esésben.
Ott maradt ahova esett, mozdulatlanul.
A másik török föltápászkodott ezalatt és a Tiszának rohant.
Talán úszva akart elmenekülni.
A vén betyár a holt török kardját felragadva nézett utána.
A török a vízbe ugrott, s nem is merült fel többé.
Bizonyosan a rajta levő fegyver húzta le mélyebbre.
A vén betyár a fiához sietett.
Letérdelt melléje és felölelte, fölemelte a fejét.
- Andor! kedves jó fiam! élsz -e?
A fiú nem felelt.
A fejéből, karjából csöndesen buzgott a vér.
A vén betyár egyet törölt a szemén az ingeujjával, aztán műértő kézzel tapintotta meg a vérző fejsebet.
- Oda se neki, - mormogta, - nincsen szétesve.
Aztán a kart tapogatta össze; föl- és lehajtotta egypárszor, s hogy csonttörés ott se mutatkozott, arra is csak azt morogta:
- Oda se neki!
Egy dühös pillantást vetett még a porfelhőbe borult törökök után, aztán felfogta a fiát az ölébe és levitte a vízparton.
Körülnézett ott, és egy fűzfabokor árnyékában meg is pillantotta amit keresett.
Egy barnára avult halászcsónak ringadozott ottan.
Abba vitte a fiát.
Kiemelte félig a csónakból, s ő maga meg kötésig a vízbe állt.
Locsolta, mosogatta a fiát.
A legény magához tért.
- Kedves egy fiam! - szólott az öreg, - én vagyok itt lelkem!
No csak tartsd a fejed szépen .
És locsolta a mély vágást tovább.
- Az asszony, - szólt a legény bágyadtan, - hol van?
- Elvitte a török.
Sokan voltak no.
Azt most már vesd ki a fejedből.
A legény erre megint lehunyta a szemét és elhanyatlott.
- Ejnye no, - szólt az öreg, - de gyönge vagy.
Pókhálót szedett össze a fűzfák ágain, és rárakta a fia fejére.
Azután leszakította a saját ingének az ujját könyékig és bekötözte a fia fejét erősen .
Az ingujj bő volt.
A kar vágására is jutott belőle.
Mély volt az a vágás is, a csont kifehérlett a sebből.
De összeillesztette az öreg gondosan.
Azután kigázolt a vízből.
A csizmájából kiöntötte, a ruhájából kifacsarta a vizet.
A lova ott legelészett.
Elfogta és hozzákötötte a csónak cölöpjéhez.
- A csónak ára, - mondotta jólelkűen.
Azzal beleült a csónakba és eloldozta a kötelet:
- Gyerünk haza fiam.
És a csónak csöndesen lebegve indult meg: elsiklott a parti füzek alatt lefelé.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE