XVI.
Három héttel rá megesküdtünk és én az esküvő előtti héten három nagy váltón jótállást vállaltam jövendő apósomért, akinek készpénzben is átadtam százezer koronát.
Ez természetesen csak kölcsön volt, amit nem is Michaelis úrnak adtam, hanem a Michaelis-banknak.
Magyarázni is fölösleges, hogy kereskedelmileg milyen előnyös ez számomra.
Egész életemben rideg kereskedő voltam és ha valaki, hát én megértettem , milyen szerencse: pénzemet kamatoztatni egy olyan bankban, amely az Államokból is kap táviratokat.
Különben is a pénzekről írást adtak nekem, nevem bejutott a Michaelis-ház főkönyvébe, szerencsémet iktatták és nyugtatták.
Itt baj nem lehet.
Olaszországba utaztunk.
Kelenföld után kétszer is végigjártam a vonatot.
De nem !
Egészen fölösleges volt.
Elemér Miklós nem utazott velünk, nem bújt meg egyetlen kocsiban sem.
Oktalan fáradozás és milyen nevetséges is így, nagy kockás útisapkában végigszimatolni a vonatot.
Rendőrkutya vagyok, akit felöltöztettek angol útiruhába ?
És mit szól a feleségem, ha visszatérek hozzá a kupéba.
A feleségem!
Feleségem nem kérdezte, hol voltam.
Egész úton keveset beszélt.
Itt-ott pár szó : » Őszi mezők... ráz a vonat... majd a tenger... és Róma...
Nincs párja Rómának ...
Egyáltalán nem volna szabad máshol élni, csak Rómában ...«
Ilona szürke útiruhában volt, fátyolos kalapban.
Alacsonysarkú sárgacipő volt rajta , de ezt ritkán lehetett látni, a lábát majd mindig egészen a szoknyája alá húzta.
Oly tartózkodó volt, méltó, nyugodt.
Néhányszor az arcát néztem sunyi kíváncsisággal.
Nincs -e ráírva valahol, hogy az én feleségem, ma délelőttől az én nevemet hordja.
Egy titkos szégyenbélyeg a homlokán.
De nem.
Ez arc nyugodt volt, nem fehérebb, nem pirosabb, mint máskor.
Oly szép és parancsoló és valami asszonyos rajta.
Ezt most vettem észre.
Tavaly, amikor először láttam, még lányos volt az arca, milyen lányos.
De így asszonyosan, mennyivel szebb , igazibb.
Zágrábban kiszállt az a hölgy, aki eddig harmadiknak ült a kupéban.
De valamit még rendelkezett.
Málházó jött a szakaszba, indulásig nem voltunk igazán egyedül.
Azután nekigördült a vonat.
Senkisem szállt be, ketten maradtunk igazán.
Ilona ott ült az ablak melletti sarokban, könyökben feltámasztott karral.
Budapest óta meg nem mozdult a helyéről, nem ment az étkezőbe, nem evett, nem ivott, csak néha rágyujtott, egy pár szippantást tett és aztán kesztyűs kézzel odaadta nekem a cigarettát, hogy dobjam ki az ablakon.
Így ült most is az ablak mellett.
A vonat már ment vagy két perc óta.
Szemem lehúnyódott, lélekzetem elállt.
Mint valami testi érzés járt át a tudat: egyedül vagyunk.
Azután fölnyitottam a szememet.
Ott ült velem szemben.
Sírt keservesen , hangtalanul, mintha titkolni akarná előlem.
Valahogy feléje nyujtottam a kezemet.
Ő egy vonaglásszerű mozdulattal még beljebb húzódott az ülésen.
- Hozzám ne szóljon!
Hozzám ne nyúljon!
Azután egy másodperc mulva kisímult arccal, udvariasan bocsánatkérő mosollyal.
- Fáradt vagyok.
Ne haragudjék, kérem.
Éreztem: a mosolya hazugság és én ekkor nagyon, nagyon, igazán szívből megsajnáltam őt.
A vonaton vacsoráztunk.
Az időről beszéltünk.
Fiúméban megszálltunk.
Én ugyan az ő hangulatának valami tétova megérzésével felajánlottam neki, hogy mehetünk mingyárt tovább a velencei hajóval.
- A hajón nem leszünk egyedül.
Így tovább tart még...
Ezt neki ajándékozom, - gondoltam.
Ő elutasított.
Fáradt, meg akar pihenni, igenis, vegyünk szobát Fiúméban.
Magamon kívül voltam a boldogságtól és éreztem: ezt most meg kell magyaráznom, ezt , hogy az előbb azt mondtam, szálljunk a vonatról mingyárt hajóra.
Bocsánatot kell kérnem a nagylelkű tapintatlanságért, amellyel csak az ő kedvéért akartam elhárítani , hogy még ma éjszaka a feleségem legyen.
- Nézze, drága, - mondtam - én csak azért ajánlottam a hajót, mert azt hittem , hogy...
- Köszönöm.
Ne fáradjon semmiféle magyarázattal.
Még hálás voltam, hogy fölmentett a magyarázó mondat alól, ami - én ösmerem magamat - úgyis suta lett volna és ügyetlen.
Vacsoránál mind a ketten vizet ittunk.
Reszketett a toll a kezemben, amikor a szállodai portás fülkéjében a bejelentőre a nevem után odaírtam: »... és neje, született Michaelis Ilona «.
A lift fölvitt az emeletre.
Ő belépett a szobába, bevágta az ajtót, magára zárta.
Én kint maradtam.
A folyosón álldogáltam sokáig.
Odabent vízcsobogás, ruhasustorgás, becsuknak egy ablakot, lehúzzák a redőnyt.
Megint ruhasustorgás, selyem és fehérnemű zizeg, egy harisnyakötő csattog.
Egy korty víz lefekvés előtt.
Fésűt vissza a mosdóra.
Azután egy ágy nyekereg, az alsó ajtónyílás alól nem jön ki többé a lámpa fénye.
A feleségem lefeküdt.
Másik szobát nyittattam magamnak.
Ruhástól ágynak dőltem.
Mellem zihált, hörögtem , fuldokoltam, mint egy asztmás.
Kint a nyitott ablakon túl messzi tengeri világosságok és sós halszag.
De a levegő olyan lágy, hogy simogatja az ember bőrét, itt-ott parti ének verődik föl, persze olykor hajókazánok is bőgnek.
Rettenetesen bőgnek.
De hát ennek muszáj lenni.
Miattam csak nem állíthatják be a forgalmat az Adrián.
Navigare necesse est - jutott eszembe diákkoromból.
A hajózás, a kereskedelem az emberi művelődés!
Ez nem állhat meg ma éjszaka csak azért, mert egy budapesti ügyvédnek egy fiúmei szálló ágyán fáj a feje.
Különben is fejfájás?
Ez ellen kitalálták az aszpirint.
Aszpirin!
Egyáltalán a világ tele van jótéteményekkel, tudósok mindenféléket feltaláltak a fájdalom enyhítésére.
Másnap együtt reggeliztünk, délután pedig Lovranából egy közös anzixkártyát írtunk a szülőknek.