Napok, hetek, hónapok ...
Az út hosszabbra nyúlik, mint hittem.
A teher egyre nehezebb.
Olykor úgy érzem, nemcsak a magam részét viszem.
Láthatatlan fájdalmas szálak fűznek össze minden történéssel, mindenki kínjával.
Hordozom azt is, ami másoknak fáj, reménykedem abban is, ami a másokreménysége.
Menekülök minden menekülővel, lázadok minden lázadóval, ülök elítéltekkel a siralomház- bán , enyém is a mások utolsó éltszakája.
Zátonyra vetett ki a végzetem.
Az ár körülöttem hömpölyög.
Csapkod, de nem sodor magával.
Kihagy és kényszerít, hogy én kiáltsam át a túlsó partra mindenki jajszavát, azokét is, akik már nem kiáltanak.
Küzdők, kapkodok szavak után, hogy elbírjam.
Kínlódva vergődik az agyvelőm , vérzik és kiég, üres lesz, aztán újra zsúfolódik.
Olykor lopva nézem a többieket.
Vájj'on ők is úgy szenvednek-e, mint én ? ...
És megint veszem a toliam.
Én jobban szenvedek — én a mások jajszava is vagyok.