Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
Házkutatást várunk.
Mindent el keli tüntetnünk, A ami veszélyes lehet.
A feljegyzéseim . . .
Soká töprengtem.
Aztán két befőttes üvegbe csempésztem az írásokat.
Lekötöttem pergament papirossal.
Mikor besötétedett, elástam a kertben.
Az ég borús volt a fejem felett* a főid kemény és száraz az ásó alatt .
Csak az utcaiámpa halavány kévéje világított a sötétben.
Valahány őrjárat lépése kopogott odakinn, a palánkhoz lapultam.
Aztán megint görögtek az aszott kis rögök.
A föld síma lett és titoktartó.
Az éjtszakai csendben megindulhattak a fellcgek a Tátra felől.
Átjöttek a hegyeken.
Lassú cseppek kezdtek verni az ablakomat.
Egyre több csepp lett .
Lucskos ezüstjük csengett az ereszben, csurgóit a ház körül, dobolt a fák levelén, ömlött, mint a híg érc az ablak üvegén.
Félálmommal játszott a víz ezer hangja.
Szinte hallottam a szomjas kis kert mohó kortyogó ivását.
Szinte éreztem magamon a sorvadó fák boldogságát, az eltikkadt , kiégett messze földek megkönnyebbülését.
De a fellélekzésen azért mégis szüntelenül valaminő lappangó aggodalom kúszott át.
Egyszerre, mintha egy ütés érte volna belülről a homlokomat.
A feljegyzéseim!
Kinn a földben.
Felugrottam és sokáig hallgatództam az esőbe.
Ha átszivárogna a víz az arasznyi rétegen, ha beömölne és elmosná az írást.
Azí a fájdalmas borzadást éreztem, amit akkor érez az ember, mikor hideg éjjel egy kedves halottja sírját először veri az eső.
Szétszaggatott szegény írásom.
Az első lapok, ha élnek még, ott bujkálnak valamerre a megjelölt városban.
A többi a kövesdi kéménykürtőben és itt kinn a föld alatt.
Csak bujdosó írás, semmi más.
De mert a fájdalom túléli benne a maga határolt óráját, mert benne egy ember szenvedésén át halványan, de mégis egy nemzet kínja tükröződik, azért kívánom, hogy megmaradjon és mondjon el mindent azoknak, akik nem élték át vagy túl a meggyötört csonka országon jártak azalatt .
Talán többet tehetnek odakint a hazáért, mint mi ide- benn, de mi többet szenvedtünk és ez a szenvedés a nemzet jövendő ereje.
Akik nem élték át, megbocsát hatnak, megalkudhatnak, de mi soha.
Őrizői leszünk, hogy el ne felejtse senki, aki él és magyar.
Mi tőlünk minden nap elraboltak valamit, minket mindennap megaláztak.
Minket tanított ki a végzet, hogy őrszemek legyünk.
Ha elmosódnak az írásom betűi, soha többé nem lehetnének újra önmaguk.
Amit írtam, annak a betűi a szívem dobbanásai voltak, a szenvedésem, a haragom magányos hördü- lése, a reménységeim ezer szárnytörése.
Ilyet csak egyszer lehet átélni, ilyet csak egyszer lehet leírni.
Ezért hallgatództam ki nyugtalanul a viharba, ezért lopództam virradattal az udvarkert felé.
Az eső még esett.
Az eresz szegletéről nagy ezüst fonálban még csurgóit a víz.
Az aranyjávor, mint egy fiatal mén rázta aranyió sörényét a záporban.
Aztán ébredt az utca.
Dél felé kisütött a nap.
A kertben bújtam meg, míg a házkutatók a szobákban jártak.
Az aranyjávor megszáradt a napban és a föld megszáradt az írásaim fölött.
Július 5.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE