Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
Addig mindenki mondja már: A vörösek nagy győzelmet arattak a Tiszánál!
A direktórium tagjai megint bizakodóak.
Ezeknek az embereknek a fejtartásáról nézi le a város a diktatúra esélyeit.
A szerencse emelkedőben van.
A proletárok gorombábbak velünk, mintvalaha.
A katonák sapkáján ismét virít a vörös .
Visszatették.
De azért még nem bíznak egészen.
Szalag helyett csak vörös muskátli.
Ez a helyzet ingadozását szokta jelenteni.
A szalaggal baj van, ha az ember hirtelen akarja levenni.
A virág könnyebben lefordul a sapkarózsa mellől . . .
Isten tudja, hányadszor mentem körbe-körbe a kis udvarkertben.
Ha igaz lenne, ha csakugyan átkelnének a vörösek a Tiszán . . .
Aki látta a győzelmük állati pusztítását saját hazájuk földjén és látta őket visszatérni saját véreiktől rablott zsákmánnyal, annak akadozik a szíve, ha új martalékukra gondol.
— Mi hír van?
Huszár Aladár kezében száraz nesszel csörgött az újság sárszínű silány papirosa .
— Átkeltek .. .
Ügy hangzott ez, mintha valaki más beszélt volna helyette.
Egy darabig mereven nézett maga elé, aztán sebesen olvasott: ..csaptaaink július 20-án hajnalban a
Tiszát több ponton átlépték . ..
Tokajtól Csongrádig a Tisza keleti partján mindenütt üldözik a visszavert román csapatokaa . .
Az asztalnak kellett támaszkodnom.
Az állam remegett és a kezem odakapott , mintha kínzó remegését akarta volna megállítani.
Győztek a vérünkkel a mi vérünk ellen.
Mert itt nem az oláhokról van szó.
A diktatúrának nem az oláh vereség kellett, nem a magyar föld, az elszakított testvér, csak éléskamra és rablási terület, csak új proletár rabszolgák és fegyverhordozók.
És most még csak azzal sem vigasztalhatjuk magunkat, hogy a hír hazudik.
Igaz , igaznak kell lennie, mert Kun Béla, aki a kétségbeesésben elveszti a fejétés arcátlan, ha sikere van, csúfolódva, kihívón üzeni Ciemenceau úrnak, a békekonferencia elnökének: "Az entente akarata ellenére való román támadó viselkedéssel szemben kénytelenek voltunk a Tiszán átkelni és igyekezni az entente akaratának a románokkal szemben érvényt szerezni.*
És a gondolat elvánszorgott oda, ahol a visszaszorított oláh áradás mögött az idegen energia uszítására maid egymásnak esik a megmaradt kevés magyar.
Szamuelly halálvonata már fűtve áll és ha elindul, beülteti akasztófával a Tiszántúlt ts.
Egy bezárt ház égett itt hónapok óta.
Senki se oltotta.
A füst fuldoklóit önmagától, a tűz önmagát égette et.
Velünk pedig, akik a házban voltunk, ugyan ki törődött volna!
Odakinnrol csak arra ügyeltek, hogy a szomszéd házára át ne csapjon a láng.
Most felpattant a hamvadó ház ablaka.
A tűz levegőt kapott , átnyaldos a kerítéseken, terjed, lobog, fut.
Ha felgyújtaná a rónát, ha összerohanna az orosz tüzekkel ?
Esteledett.
Órák múltak bele a semmibe.
És a képzelet nem bírta el.
Megint csak aikudozni kezdett a valósággal.
Talán ...
Hátha.
Néha a sorok között, a szavak mögött is vannak hírek . . .
Valamelyikünk az újság után nyúlt.
Csak akkor vettük észre.
A sárszínű szalmapapíron, a tiszamenti átkelés híre alatt két szó sötétlett: "Halálos ítélet.. .* A győztesek Samt-Germainben átadták békeszerződésüket a megmaradt Ausztriának.
Évszázados vitánk volt a császári Ausztriával, mostoha időket küldött mireánk, de azért nincs nép, amelyiknek az ő sorsa ma jobban fájna, mint nekünk.
Együtt küzdöttünk és együtt buktunk el a csatamezőn.Az összeszabdalt, boldogtalan Ausztriának koldustarisznyát akasztanak a nyakába és csúfságuk számi- tóan osztozni küldik Magyarország testén, tulajdon rabló ellenségei közé.
Kárpótlásul Nyugat-Magyar- országot adják mindenért, egy darab örök iázadó magyar földet , hogy élő ék legyen a két kifosztott nép között.
Démoni ajánlat, a rettentő békeszerződés legrettentőbb pontja.
Mert ajándéknak látszik, pedig csak átok és becstelenség.
Egyetlen gyertyaszál égett az asztalon.
Lobogtatja a láthatatlan finom légvonat .
A láng tántorog és fénye nem győzi az utat a mennyezetig.
Az árnyék sötét boltozatot támaszt felettünk, mintha barlangban ülnénk, hajótöröttek.
Egy helyre nézünk mind.
És egyik arc tükre a másiknak.
A gyertyafényben csak a térkép él az asztalon.
Magyarország térképe... az ezeréves egység, melyet nem emberek, de a természet alkotott országgá.
Amit soha se bírtam hinni, amiről azt képzeltem, hogy csak a bolsevista forradalmi kormány megfenyegetése: Clemenceau magyar határvonala , mint a bosszú agyréme bizonyította magát az osztrák békeszerződésben is.
A békekonferencia népek és nemzetek nevében a történelem legsötétebb gyilkosságára készül.
És egyszerre, rabláncra fűzve, mint óriási ködbe foszló kísértetek nyargaltak el előttem a Kárpátok gránitfalai és láncraverten Dévény és a Cenkhegy , honfoglalásunk két ősi őrszeme és a Fertő-tó rejtélyes nádasa, a Karszt alatt a tenger, idegen fogságban szabad folyónk a Vaskapun tovarohanó Duna, havasaitövén a bilincsbe vert Erdély és Máramaros, fogoly erdők, vizek, földek, azok is , amelyeket sohase láttam és mégis szeretek.
Rabláncon, idegen börtönőrök kezére adva...
Egy talpalatnyi se volt belőle az enyém és mégis minden az enyém volt .
Tőlem veszik el és külön-külön mindenkitől, aki magyar.
Az őrület meleg szele fúj át a fejemen.
A térképen egy vörös ceruza halad.
Megint egészen tisztán láttam.
A gyertyaláng lobog.
Huszár Aladár belerajzolja a térképbe a párizsi békekonferencia határozatát.
És ez olyan, mintha nyisszenő ropogással eleven húsba futna a kés és vér serkenne a nyomán.
Az ősi határ kívül marad, elvesz számunkra mindenütt és mélyen benn friss seb támad körösköríü . . .
Az ember fel akarna ordítani és a szájára szorítja a kezét és érzi a kést saját testében.
A vörös vonal pedig szalad tovább a térképen, olykor riadoz , megbotlik, visszahőköl, megáll és megint csak megy, ősmagyar városokon innen , kettévág színmagyar vidékeket és kirajzol egy iszonyú rémet, egy nyomorék , csonka roncsot; a békekonferencia Magyarországát.
Aki nem hajolt hazája térképe fölé, aki idegen népek parancsa és rablö vágyai szerint könnyes szemmel nem rajzolt új határokat az ős határokon beiül, az nem tudja, hogy mi a kín, a bosszúvágy, a lázadás, nem tudja, mi a gyűlölet és mi a hazaszeretet.
— Visszavesszük!...
Melyikünk mondja ki?
Mindegy!
Ez a szö nem egy emberé.
Ez a szö egy egész nemzeté.
Nyomorúságunkban és pusztulásunkban is volt annyi erőnk, hogy kimondjuk.
És vad keserű elszánásban olyan erősen éreztük, hogy megborzongtunk tőle.Visszavesszük . . .
Mostantól ezt a szót fogja belélekzeni minden nemzedék.
Ezt a szót hallja majd anyjától először a gyerek.
A menyasszony és vőlegény ezzel a szóval fog egymásnak hűséget esküdni az oltár előtt.
Ezt a szót hagyja örökül* aki elmegy * erre a szóra tesz fogadalmat* aki ittmarad.
Visszavesszük! ...
Az utolsó rögöt* az utolsó fát és minden forrást* minden fűszálat* minden követ.
Az éjtszakai csendben nem mozdult többé semmi sem.
Csak a leégett gyertya lángja ingott a kanócon.
— Menjünk ...
Aludni kell* ez az utolsó gyertyaszál a házban . ..
Július 27—28 .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE