A városban tegnap este terjedt el a hír: A vörös " " hadsereg felbomlott.
Landler elvtárs a "változatlan harctéri helyzet" után kénytelen bejelenteni: "Támadjuk a Tiszán átkelt románokat. ."
A vörös hadsereg teljesen intakt, a románok felett győzelmet aratott. . .
Veretlenül, önként vonultunk vissza".
A balassagyarmati direktórium tagjai nem bírják többé leplezni az idegeiket.
Az elvtársak megrohanják a boltokat és vásárolni akarnak, mindegy, akármit, csak áru legyen, csak szabaduljanak a fehérhátú szovjetbankótól.
De hiába fenyegetődznek, a kereskedők nem adnak el semmit.
A kirakatok üresek.
Csak a közoktatási népbiztosság propagandaüzlete kínálja a holmiját.
Röpiratok, népbiztosok arcképei, vörös csillagok, vörösember- j elvények, Lenin, Marx gipsz-szobrai.
Senkinek sem kell.
A város szinte mozdulatlan, mintha belemerevedett
volna a várakozásba.
Távíróhuzalokon pedig szüntelenül jönnek Budapestről a parancsok : "Minden
direktórium maradjon a helyén.
Senki se merjen megszökni ..
"
A nyitott ablak alatt lépések álltak meg.
Izgatott gutturális hangok beszéltek.
Ableiten, — mondotta az egyik sémi hang — le kell vezetni.. .
Csengettek a kapun.
Az alispán jött...
Távirat érkezett Budapestről.
A Kun-kormánynak vége!
Mintha valami felkapta volna a szívemet és magasra emelte volna magam fölé.
Biztos értesülés, — folytatta az alispán.
— Tiszta szocialista kormány alakul.
— És kezét olyan elővigyázó mozdulattal kulcsolta egymásba, mintha figyelné, hogy egyikkel kárt ne tegyen a másikban.
Tiszta szocialista kormány...
Nem ezt vártuk!
És eszembe jutottak azok a hírek , melyek arról tudtak, hogy az entente bécsi megbízottai nem Bethlen István gróf bécsi komitéjával, nem is a szegedi kormánnyal, nem magyarokkal, de már napok óta Böhm Vilmossal, Kunfi Zsigmonddal és Károlyi emberével: Garami Ernővel tárgyalnak.
A gondolatomba beleugrott egy szó: "Ableiten . .. le kell vezetni* 4.
A zsidóság képviselői már ott vannak.
Tegnapi vörös hóhérok visszafakulnak a mérsékelt szocializmusba és már készülnek, hogy egyik kezükből a másikba tegyék át a hatalmat és egy elkínzott, vérig sértett nemzet haragját levezessék magukról.
A diktátorok jellegzetes, szörnyű arcképcsarnoka átnyargalt a képzeletemen .
Láttam őket külön-külön, ahogy remegő szájjal szoroznak, osztanak, összeadnak , kivonnak.
A világforradalom elmaradt, de valahol másutt is történt hiba a számadásban.
Minden tételt felvettek, az entente fenyegetéseit is, az oláhok támadását is, csak azzal nem számoltak, hogy a haldokló Magyarországban van még annyi erő, hogy ziháló mellén összefonja a karját és ősi fegyverével a passzív rezisztenciával belülről ássa alá a bolsevizmust, melyet, ha a magyar föld népe mellé áll, se az entente, se az oláh fegyverek nem tudtak volna megdönteni.
Az őrszoba irányából kiabálás hallatszott:
— Ki mondta?
Nem tűrjük! ...
És a vörös őrök, a terroristák rohantak a posta épülete felé.
Ha a postafőnök mondta, le kell csukni.
A postafőnök válasz helyett felhívta Budapestet.
Az egyik hallgatókagylót egy terrorista tartotta . . .
Aztán kifutott a huzalokon a kérdés messze, a főváros felé.
Azonnal jött a felelet: "A kormány lemondott, a tanácsrendszernek vége .
Budapest örömmámorban űszik".
A terroristák elképedve meredtek össze és a postafőnököt nem tartóztatták le.
A direktóriumot keresték, mitévők legyenek?
De a Városházán üresek voltak a vörös hivatalok.
Az elvtársak eltűntek.
Néhányan hirtelen megbetegedtek.
Az alkonyodó utcákon pedig osont a hír, szinte pillanatok alatt bejárta a várost.
Benyitott az ajtókon, -bezörgetett az ablakokon.
Békesség a földön a jóakaratú embereknek ...
A ház szűk lett.
A kert is.
A szomszédból egy hegedű hívott.
Sírva kísérte a zongorát.
Aztán, nem mi akartuk, a dal akarta, kitört belőlünk az eltiltott, a halálra ítélt nagy magyar imádság.
Felálltunk mind, a Himnusz pedig emelkedett a nyári éjtszakába, fel minden csillagokig.
Lenn a homályban, az utca túlsó oldalán, nesztelen, sötét alakok bujkáltak.
A nyitott ablak kiverődő világosságában pedig levett kalappal szomszédok álltak ... ők is imádkoztak.