Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
Ip ljött a nap.
A szörnyű bűvölet szétesett.
Magyar" ország ismét kezébe veszi a saját végzetét.
És ma viszontlátom Anyámat.
Az élet visszatér a maga útjára, melyből erőszakosan taszították ki hónapok előtt.
Mélyül a távlat, rés nyílik a falak között, megindul a főváros felé az első vonat.
És én búcsúzom a háztól, mely otthont adott, búcsúzom emberektől , gyermekektől, ablak melletti kicsi szegletemtől és az udvar-kertben az árnyas pa- lánktövétől.
Mindentől, ami jó volt hozzám szenvedésemben, amit nem fogok soha elfelejteni. ..
A vonat ablaka mellett már visszafele ment a balassagyarmati állomás épülete .
Aztán az utolsó kis házak tűntek el, túl az Ipoly vize, a parti jegenyék, a Fátra ragyogásba vesző láncai.
Ébredő és kialvó világosságok annyiszor látott képei.
Már kicsiny és távol volt minden.
A fák zöldje összebújt, a tetők elmerültek.
És a megyeház táján egyre magasabban emelkedett a zászló.
A rúdja nem látszott többé a messzeségben, csak a szövete lobogott, mint egy háromszínű nagy madár , mely röptében kitárt szárnnyal megállt a város felett.
Barátaim velem jöttek, el akartak kísérni.
És kanyarogva ezüstösen, zsombékos rétjei között elkísért egy darabon az Ipoly is.
Aztán tikkadt földek jöttek elénk.
Szomorú kiégett tájak.
A tengeriföldeken a csenevész torzsák száraz nesszel zörögtek a vonat szelében.
És ez a csörgő, holt nesz hallatszott mindenütt, amerrementünk.
Ez hallatszik ma egész Magyarországon.
Minden kiégett .
Valaki a szakaszban halkan beszélt: — Pedig Szamuelly mára tűzte volt ki a polgárság lemészárlását ...
Budapesten a Vérmezőn kezdődött volna el.
Aztán tovább, végig az országon .. .
Lenin és Trockij szigorúbb diktatúrát akart.
Lenin itt ...
Az iszonyú szavak mint feloszlott dolgok mállottak szét a levegőben.
Nincs többé itt!
És Szamuelly sincs, csak az akasztófák gödre van, a sírok és a holtak.
A forróságba árnyékok jöttek bele.
Valami történt felettünk.
Gondolatomon véres árnyak végeláthatatlan, kísérteties menete húzódott át.
A nap már nem sütött.
A tarlókon fuldoklóit a földretepert forróság.
Drégely elmaradt mögöttünk.
Üj utasok jöttek cseh megszállt vidékekről.
Úgy fáj ott az élet...
És egy fiatal erdélyi asszony, aki félesztendő óta nem tudott haza menni ...
Keserű panasz, sötét elcsüggedés beszélt körültem.
Szenvedő emberek szavában mintha a szétszakított ország sóhajtott volna fel, most, hogy legalább újra szabad sóhajtani.
A pálya kanyarodott.
Nógrád vára felől egyszerre vihar nyargalt elő a vak forróságból.
Pillanatok alatt sötét lett az ég.
A vonat neki vetette magát az orkánnak, aztán meg kellett állnia.
A nehéz kocsik remegtek .
A fák koronája féloldalra fordult a szélben, felhők nyargaltak a hempergő porban.
Óriás orgonák zúgtak repülve a levegőn át.
.. .
Ilyen vihar előzte meg a világháborút...
És én sietve mondtam, hogy megelőzzem a balsejtelmeket: — Ha összetartunk és nem felejtünk I . . .
Egy év, két év és ha tíz és ha száz lenne is, a jövő a mienk , mert megint vagyunk és van egy darabka föld, mely a miénk.
A Golgota tövében hat lábnyi föld elég volt, hogy beteljesüljön a feltámadás . . .
Láttam barátaimon és az idegeneken, lenn a lelke mélyén egyszerre mindenki tudott a reménységről egy mesét.
Nógrád váránál, a romok felett, a sötét viharban, valami megjelent.
Megmentünk , nagy, ezredéves magyar bízás:
Előttünk járt a csodaszarvas megint. . .
A vihar elrohant, ment nyugat felé és a megbűnhődött Budapest tornyai és kupolái már napsütésben keltek fel a hegyen és a rónán.
A pályaudvarnál búcsúztam el barátaimtól.
Aztán vitt a kocsi.
Még visszanéztem ... és arra gondoltam, hogy — vannak emberek, akiknek szép és könnyű hálával tartozni egy életen át.
Egyszerre egyedül voltam.
Felettem a házakon zászlók lobogtak mindenütt.
Furcsa zászlók, melyeknek a felét levágták, odaadták mikor a rémuralom magyar zászlókat égetett...
A falakon oláh tábornokok parancsai és rendeletéi tapadtak nagy, fehér papirosokon.
Bezúzott ablakaikkal mint vándorló romok mászkáltak a villamosok a síneken.
A boltok még zárva voltak.
A csukott vasredőnyck között elvétve látszott egy-egy szegény üres kirakat.
A poros üvegeken letépett plakátok nyoma ragadt.
A kommunizmus rablásai után még nem ömlött vissza az élet a kifosztott koldusszegény városba.
Rohamsisakosan, feitűzött szuronnyal, oláh őrjáratkanyarodott ki az utcán.
Egy pillanatra arcomba szökött a vér, aztán mást vettem észre.
A rozoga bérkocsikban kifestett, pirosajkú oláh tisztek ültek fiatal zsidó asszonyokkal .
Milyen hamar összebarátkoztak ...
Mosolyogtak.
És a többi ember olyan betegen kiéhezettnek látszott.
Egy kapu előtt teherautó állt.
A házban irodahelyiségek lehettek.
Oláh katonák írógépeket hordtak le.
Hadisarc . . . minden hadisarc.
És nagy lódításokkal dobálták egymás hegyibe a finom gépeket.
Nyekkentek, csengtek, végük volt. . .
Oláhország viszi magának a nyugat kultúrszerszámait.
Pedig nem törött írógépeket, de évszázadokra szóló tőkét szerezhetne a magyar nemzet hálájában , ha a kifosztott néptől nem. rabolná el az utolsót.
A Margit-hídon zászlók játszottak a dunai szellőben.
Hirtelen nem láttam többé a játékukat.
Fenn a hegyen szomorúan állt a koronás vár.
Az innenső part felett megsötétedett köveivel könyökölt a Parlament.
Egy év előtt még szinte fiatalnak rémlett az Országháza.
És milyen hirtelen megöregedett, tragikussá lett véres pincéivel, golyóverte falaival, a térrel , melyen kivégzést nézett a csőcselék és lépcsőivel, melyek a Dunába érnek.
Ott lenn, ott merüllek el az áldozatok holttestei.
A budai oldalon is lobogtak a zászlók, a hídfőn, z házakon.
A városvégi palánkokon még tapadtegy-egv félig letépett yörös plakát.
Aztán a hűvösvölgyi hegyek látszottak már.
De mióta utólszor itt jártam, eltűntek az erdők.
A proletárdiktatúra kiirtotta azokat is.
Már a hegyoldalon mentem felfelé, senki sem várt, otthon nem tudták, hogy érkezem.
És egész úton mosolyogtam magamban.
A házunk magas, kettős cserépteteje kivirított a kék ég alatt.
A kapu tárva volt , a kavics mondott valamit a lépésem alatt.
Benyitottam a ház ajtaján.
Fehér falak, tölgyfa lépcső, virágok anyám asztalán.
Én pedig csak álltam megilletődve.
Lépések hallatszottak, mintha egyik lábát kissé húzta volna az , aki jött.
Áldott lépések, kedves lépések és futottam eléjük.
Anyám az ajtóban állt.
Éreztem, hogy elsápadok.
Már csak kialvó 'áng volt... valaki, aki menni készül .
De visszatartom, itt marad velem.
A két karja kitárult.
És őt, aki mindig nagyobb volt nálamnál, olyan kicsinynek, olyan tűnőnek éreztem a szívemen.
Visszatartom, itt marasztom.
És ezalatt a két karia között megszűnt a bujdosásom , egyszerre hazaértem.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE