Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lakatos László
A teve
Keletkezés ideje
1925
Fejezet
52
Bekezdés
1649
Mondat
6059
Szó
42332
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XIX.
Volt egy nap, - tavaszos októberkezdet Rómában! - amikor ki se mozdultam szobámból .
Az ablakon belül szorosra húztam a függönyöket, nem kaptam kívülről semmit, se zajt , se világosságot.
A szobában étkeztem, egész nap otthon maradtam.
Így elhitettem magammal, hogy egyedül élek és nem vagyok Rómában.
És ez is volt az igazság.
Vagy ki meri mondani, hogy én most nászúton vagyok és Olaszországban!
Így volt estig.
Akkor pedig rám jött valami furcsa, valami kimondhatatlan dühös erővel, mint azokban az időkben, mikor először utasított el Michaelis Ilona.
A félórás szeretők vására.
Ki az uccára!
Míg a lépcsőn lefelé haladtam, nagyon elégedett voltam magammal.
Igen, ez a helyes, ez a méltó bevégződés.
Az én nászútam csak így végződhetik: kint az uccán.
Ez ítélet.
Három szeretőt is tudtam volna felfalni azon az estén és végre is nem jutottam egyhez sem.
Még itt is megbuktam, hiú ostobaság miatt és mint mindig, persze most is az én hibámból.
Eszembe jutott, hogy...
Nem, olyan nevetséges, hogy nem is volna szabad elmondanom.
Megkisértett valami, egy vágy, hogy a nő között, akit karomba veszek és én közöttem legyen valami, egy szó, ami a miénk, ami közös.
Fölfedeztem magamban az embert és ember után vágyódtam, én, aki hetek óta mint fabábú lógok feleségem mellett.
Nagyon közönségesen mondom, de nem lehet másként: kibeszélni akartam magamat, valakit keresni, akinek elpanaszolhatok mindent és akinek a végén megköszönhetem azt, hogy ő is ember.
És lehet bizalmat is vásárolni.
De hogyan beszélnek a félórás barátnővel?
Hiszen, ha mint a különböző pénzeket , árfolyamosan be lehetne váltani a nyelveket is.
Olaszul nem tudok (a feleségem ezt is tökéletesen ).
Talán szótárt vigyek magammal oda, vagy tolmácsot?
Az én nevetségességemnek is van határa.
Árván tértem haza.
Ez volt az első nap, hogy egyáltalán nem is láttam a feleségemet .
Egy órával ezelőtt azt hittem, túl leszek rajta; de most az uccai kószálás suta és kalandtalan végén, még inkább éreztem, hogy nem lehetek el nélküle.
Végzetesen ki vagyok neki szolgáltatva az idegen országban.
Annyi millió ember közül egyedül ő az enyém.
Keserű tréfa: ő az enyém.
És ezen a magányos éjszakán fölesküdtem rá.
Megszerzek belőle mindent, amit csak lehet.
Fölkutatom életét, ostrom alá veszem agyvelejét, földerítem az idegeit szálankint, nekivágok a lelkének, mint valamikor Columbus Amerikának.
Most jó hasznomra jött a tátrai iskola.
Ólálkodni újra.
Korán reggel elbújtam a portás fülkéjébe, onnan leselkedtem rá.
Tíz óra tájt jött titokzatos, fensőbbséges szépségében.
Nyersselyem ruha volt rajta, minden mozdulatának árulója.
Oly gyönyörű és megkívánni való, nem lehet hagyni, hogy így szó nélkül eltünhessen.
Elibe kellene ugrani, megszólítani, álnéven bemutatkozni, meghódítani, elcsábítani...
Tébolyult, gyermekes álmok.
Szerencsére ura voltam az eszemnek.
Elbujtam, egérútat adtam neki, hagytam, hogy kocsiba szálljon, azután másikban utána.
Az olasz kocsist előbb a portással kitaníttattam.
Portás, pénz, pénz, megint csak pénz.
Pénzen mindent lehet, még azt is, hogy én, senki, szövetségest vásárolhassak Michaelis Ilona ellen.
Pénzért mindent.
Kocsija kihajtatott a Corso Umbertóra, az enyém utána.
Körülbelül az út derekán befordult egy kis mellékutcába és ott megállt egy nagy szürke ház előtt.
Kocsisom pimasz vigyorgással súgta:
- Posta.
Ezt az olasz szót még én is megértettem.
Utána!
És mindig óvatos lesben mögötte , láttam, hogy ajánlott levelet ad föl.
Amikor ott végzett, másik ablakos rácshoz ment .
Az ablak fölött ez a fölírás: Poste restante...
Hát ide jutottunk!
Poste restante levelezik.
Egy Michaelis Ilona!
Még szerencse, hogy nem a feleségem.
De viszont ki volt az, aki őt idáig juttatta?
Kicsoda?
Csak én.
Rettentően elszégyeltem magam.
Ebben a pillanatban világosan éreztem, milyen emberi remekművet pusztítottam el, amikor odáig juttattam őt, hogy a poste restante rács előtt ácsorogjon.
És elhatároztam, hogy nem követem többé, nem kémlelem.
Nem!
Nem tudom.
Mára megkegyelmezek neki.
Vissza a kocsin a szállóba.
Ő mára szabad.
És csak a kocsiban eszméltem rá, (ott a postán mintha észre se vettem volna) hogy ő üres kézzel ment el a poste restante rács elől.
» Ma hiába méltóztatott fáradni nagyságos asszonyom, ő nem írt.«
Ő!?
És most már bántam otromba nagylelkűségemet.
Futni engedtem!
Előbb meg kellett volna tudni mindent.
Kinek ír?
Kitől vár levelet!?
Tudnom kell.
E mellett nem lehet csak úgy szárazon el.
Kinek ír?
És ezt még kérdezem ...?
Nem az, hogy kinek ír, de hogy ő, a másik, mit válaszol neki?
Hát el fogom lopni a leveleket, elsikkasztani, a postától kicsalni.
Azontúl a portás mindennap egy fiút küldött a főpostára, megtudni: nem érkezett -e restante levél Berényi Sándorné nevére, öt napig hiába.
Az eredmény: üres kéz.
Kár volt a fiú cipője talpáért.
És ekkor jutott csak eszembe: nem erre a névre küldeti a levelet.
Egyáltalán, miféle nagyzási őrületem, azt hinni, hogy ő az én nevemen írat magának, de különösen vele.
Hát hogyan jön a levél?
Jeligére?
Akkor elvesztem.
Jelige annyi lehet, ahány ember van a világon.
És hogy éppen ő melyiket választotta, nálamnál okosabb ember sem fogja kitalálni sohasem.
És gondolkoztam.
Nem jó szó.
Gondolkozni csak igazi emberek tudnak, bölcsek, művészek.
Én legföljebb, ha a fejemet töröm, az agyvelőmet kínzom .
De végre mégis eszembe jutott valami.
Olyan egyszerű, olyan kézenfekvő, hogy ő is csak ezt választhatta.
Jeligés levél - ez nem ő.
» Tavasz szerelme« vagy »Örök fájdalom« és »Semper Idem «?
Olyan közönséges, hogy már én is szégyelném, hát még ő.
Ő csak egy nevén levelezhet, ezen: Michaelis Ilona.
És ez igazságos is, mert ő máig is csak Michaelis Ilona.
Ha én írnék neki levelet, szintén csak ezen a néven címezném : Michaelis Ilona.
És másnap ezen a néven kerestettem a postán.
Három napig semmi.
Abbahagyjam ?
Tévedtem?
Még sem Michaelis Ilona néven kap levelet?
Nem!
Azért is!
Ebből nem hagyok és ragaszkodom az ötletemhez, hogy valaki ott ül Budapesten és leveleket küld a római főpostára Michaelis Ilona címére.
Nem tévedtem.
Negyednapra a szállóbeli kifutó hozta a levelet.
» Mme Ilona Michaelis, Rome.
Poste Générale.
Poste Restante.«
Budapesti postabélyeg, a fehér boríték hátán két préselt fekete betű: E. M. Még a kezdőbetűk is!
Ugyancsak nem óvatosak.
De hát kitől is félnének?
Hogy izgalommal bontottam -e a levelet?
Őszintén: nem.
Hiszen előre tudtam, mi lesz benne.
Talán valami belső megmozdulás, mielőtt bontottam, de az sem sok .
Lelkiösmeretfurdalás?
Hogy ez a levél nem az enyém?
De igen!
Enyém!
Zsákmány .
Rávadásztam.
Engem illet.
Eszembe jutott: felnyitom a borítékot úgy hogy aztán újra lehessen leragasztani , postára tenni vagy visszaküldeni a poste restante osztályba...
Nem!
Asszonyok szokták így.
Ez nem az én mesterségem.
Késsel felvágtam a borítékot felső élén, azután két ujjal belenyúltam, kihúztam a levelet.
Rövid volt, az aláírással együtt tizenegy sor, száznyolcvankilenc betű .
Egy-két szánalmas otrombán álfölényes gúnyolódás.
A végén pedig:
- »Kérem ne írjon nekem többé.
Egyáltalán ne méltóztassék írni.
Ön eladta magát .
Sajnálom, hogy így végződött.
Isten vele, Miklós.«
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE