Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
,Halottak napjára készült a város és a ködben A fehér őszirózsákat árultak az utcák szegletén.
Bódult, fekete tömeg sodra vitte magával a virágokat.
Ez évben nem marad belőlük a temetőknek .
Magukra tűzdösik az élők azt, ami a halottakat illeti.
Temetővirágok, elmúlások, fehér őszirózsák.
Sírvirágos város a nagy, reménytelen ég alatt.
Budapest 1918 október 31-én.
A házak között ázott, elnyűtt zászlók suhogtak a magasban.
A gyalogjáró tele volt szeméttel.
Szennyes papírrongyok, plakátfoszlányok, eltaposott fehér virágok hevertek a sárban.
Olyan piszkos és homályos volt a város, mint egy szellőzetlen, ronda vendégfogadó, melyben léhán tivornyázott az éjtszaka.
Ma éjjel magához ragadta Károlyi Mihály "Nemzeti Tanácsa" a hatalmat!
Hát ide süllyedtünk?
Ennyire jutottunk?
Tiltakozó haragot és kimondhatatlan keserűséget éreztem.
Míg közben a szemem ellenkezve és mégis valaminő mániákus kényszerben olvasta, csak egyre olvasta a kirakatok üvegére ragasztott piros- fehér- zöld papírszalagok megismétlődő felírásait: "Éljen a Magyar Nemzeti Tanács" ...
Ki akarta ezt a tanácsot?
Kinek kellett?
Miért tűrik?
Égetett a szégyen.
Andrássy Gyula gróf, a monarchia külügyminisztere Bécsből kétségbeesett különbékét kért.
Ettől a gondolattól emlékezetemből egyszerre messze, kicsiny fakeresztek merültek fel.
Mintha felhők közül jöttekvolna elő.
Német katonasírok a Kárpátok alján az erdélyi határon, a Duna mentén.
A magyar föld védelmében : Gefallen fürs deutsche Vaterland . ..
És most cserben hagyjuk azoknak a síroknak az anyját, hitvesét, a gyermekét .
Elöntötte a vér arcomat.
Hát minden inog, még a nemzet becsülete is.
És a hadijelentések is olyanok, mintha tántorognának.
A Monté Asolonén hiába győznek tragikus hőseink.
A velencei síkon már hátrál a hadsereg.
A Duna, a Drina és a Száva mentén is.
Itt a fővárosban pedig felesküsznek a kaszárnyák Károlyi " Nemzeti Tanácsáé" nak.
Ocsmány tragédia!
És az üres királyi váron, a hídfőkön, a dunai hajókon lobognak a zászlók, mintha ünnep lenne.
Az Erzsébet-hídra értem.
Rendetlen sorokban, lefegyverzett bosnyák bakák masíroztak el mellettem.
Kis katonaládát vitt a legtöbbje a vállán.
A ládák össze-vissza mozogtak a fegyelmet vesztett lépések szerint.
A bakák éljeneztek és nem értettek az egészből semmit.
De azért: zsivió!
Hazaeresztik őket!
Mentek a pályaudvar irányába.
Szemközt egy teherautó kanyarodott fel a hídra.
A villamosközlekedés szünetelt .
Az autóé volt az egész híd.
Kótyagosan, dübörögve vágtatott, mint egy elszabadult, tüskés vadállat.
Fegyveres suhancok és katonák álltak rajta .
Ordítoztak és egy mesterinas formájú gyerek a levegőbe sütötte a puskát, melyet erőlködve emelt.
A gyerek kicsi volt, a puska nagy.
Minden olyan visszásán és valószínűtlenül hatott.
Az egyik bosnyák is azt gondolhatta, mert mentében visszanézett.
Görnyedt, ösztövér hegyiparaszt volt.
Most is látom koravén arcát a csukaszürke fez alatt.
Megrázta a fejét és morgott valamit magában.Azután nem látszottak többé a bosnyákok.
A lucskos szél hidegen fordult be a Dunáról a pesti házak közé.
Az eső megint esni kezdett.
A szegleten három ember bújt össze egyetlen esernyő alatt.
Nagy cipőK mintha üresen álltak volna a vízben a kövezeten.
A kabátjuk is olyan volt, mintha üres lenne.
Ázott kalapjukról a gallérjukra csöpögött a víz .
Messziről látszott rajtuk, hogy kishivatalnokok.
Ebben az órában harminc év óta, vagy még régibb idő óta, pontosan mendegéltek nap-nap után a hivatalukba .
Most egyszerre kisiklott az út alóluk, nem tudták, mitévők legyenek : Törvénytelen dolog ez, — mondották izgatottan, — tiltja a hivatali eskü, a tisztviselői lelkiismeret ...
Ha a megélhetési kérdés nem lenne!
És a többiek ?
Ök talán bementek.
A tanácsos urat kellene megkérdezni . ..
Tanakodtak és közben elindultak, meg-megálltak, megint léptek.
Mikor utánuk néztem, már sebesen haladtak, mintha a régi csúszdába kerültek volna, amelyből nincs kitérés.
A levegőben póznára akasztott nyomtatványok úsztak.
Alattuk lassú, sűrű tolongással szüntelenül mentek az emberek.
Ügy mentek, mintha kényszerben járnának és nem bírnának többé megállani és nem bírna többé közülük irányt változtatni senki sem.
Az utca vége lökte az utca elejét.
Egy óriástestű, sötét állat kúszott az aszfalton, roppant járommal a nyakán, kúszott lassan , himbálódzva és éljenzett.
Sajátságos, hangtalan kiáltást éreztem dagadni a torkomban és inteni szerettem volna, hogy álljanak meg és forduljanak vissza.
De a tömeg hullámzásában ekkor már volt valami fulladt fátumszerűség, melyet feltartóztatni nem lehetett.
É6 azért mégis volt, ami parancsolt neki.
Hullámzása időnkínt szétvált és akadozó , kurta iramokban fölényes autók csúsztak át.
Az autókban nemzetiszínű szalagok , fehér őszirózsák és jellegzetes sémi arcok vonultak el.
Mögöttük, az utca közén , mindig újra összefolytak az emberi testek.
Letértem egy mellékutcába.
Szemközt paraszt- szekérke kocogott a kövezeten .
Hidegkúti svábasszonyok rázódtak rajta, vígan, szélesen, a tejeskannák között .
Egyszerre — nem vettem észre, honnan kerültek oda — három tengerész állta el a szekérke útját.
Rosszképű legények voltak.
Az egyik megmarkolta a ló zaboláját , a másik kettő már a kocsiban állt.
Hirtelen történt minden ...
Az asszonyok eleinte tréfának vették és a fiatal, buta arcok vihogva fordultak össze.
De a tengerészek nem tréfáltak.
Csúnya szitkok között letaszigálták az asszonyokat a kocsiról és mintha a legtermészetesebb dolgot művelnék a világon, fényes nappal , a Belváros közepén, sok ember szemeláttara, elvették a másét...
Az ostor suhintott az idegen kézben és a szekérke sebesen ugrálva távolodott.
Az asszonyok csak akkor fogták fel, hogy mi történt.
Hangos paraszti sivalkodással jajveszékeltek.
Segítséget kértek és arrafelé mutogattak, amerre a szekérke elment.
De az utca zsibbadt és gyáva volt és nem segített.
Az emberek úgy mentek odébb, mintha nem akarnának hozzáérni a más bajához, mintha a más baja ragadós lenne ...
Mindez olyan képtelen és csúnya volt.
És nekem úgy rémlett, hogy valamennyien , akik arra jártunk, elvesztettünk valamit.
Nem bírtam végiggondolni a gondolatomat.
Hirtelen rendetlenség támadt a felemben.
A szomszéd ház kapujában két siheder egy fiataltisztet rohant meg.
Az egyik sihedernek nagy konyhakés volt a kezében.
Fenyegetően ordítoztak.
Egy bot emelkedett.
Leütötték a sapkát a kis hadnagy fejéről.
Szurtos kezek kaptak a nyakához.
A konyhakés a gallérjánál mozgott... levágták róla a csillagot.
Az érdemkereszt és a nagy arany vitézségi érem össze- csörrent a mellén.
A csőcselék röhögött.
A kis hadnagy fedetlen fővel állt a kör közepén és az arca krétafehér volt.
Nem szólt semmit, nem is védekezett, csak a válla rángatódzott félszegen.
Aztán ügyefogyott mozdulattal , mint a sírni készülő gyerek, a szeme elé kapta kifordított balkezét.
Szegény kis hadna^!
Ekkor láttam meg, hogy a jobbkaria tőből hiányzik.
Most sem történt semmi.
Az emberek megint úgy tettek, mintha nem látnának, mintha örülnének, hogy még nincsenek soron. . .
Kusza és bomlott volt minden, mint egy félig éber lázálom, amelynek a valóságában nem hisz az álmodója és hánykolódva mégis nyöszörög bele.
Mi történik ott ? ...
A kezem megrándult, mintha valaminő reflexmozgásban a fejemhez akarna kapni.
A térparancsnokság épülete mellett, a csupasz fák alatt , csoportba verődve, katonák álltak.
Egy vörös- fehér-zöld zászló szövetjét tartották kifeszítve maguk között.
Ügy tartották, mintha játszanának.
És közben egy görbelábú, kócos kis ember a bicskájával sebesen nyiszálta ki a szövetből a koronát a címer fölül.
Senki se bántja !
Odatartják neki...
És ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha egy égési seb támadt volna a belsőmben és ezután minden fájdalmat okozott, ami kívülről hozzá ért...
Elfordítottam a fejemet, hogy ne láthasson az arcomba senki.
Jó idő múlhatott el így, mire észrevet-tern, hogy milyen görnyedten állok.
Kihúztam magamat és ekkor valahogyan egy szó került a fejembe.
A szemem szedte le egy plakátról : " Ehtársak" ...
A szociáldemokrata párt kiáltványa kapaszkodott előttem a falon:
"Munkások, Elvtársak!
Az osztályuralom önzése elkerülhetetlen végzetszerűséggel forradalomba kergette az országot.
A Nemzeti Tanácshoz csatlakozott katonai csapatok szerdán éjjel vérontás nélkül megszállták a főváros főbb pontjait, a postát, a telefonközpontokat, a térparancsnokságot elfoglalták és felesküdtek a Nemzeti Tanácsnak.
Munkások, Elvtársak!
Most rajtatok a sor !
Az ellenforradalom valószínűleg vissza akarja szerezni a hatalmat.
Meg kell mutatni, hogy Ti együttéreztek katonatestvéreitekkel!
Ki az utcára!
Szüntessétek be a munkát!
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt."
Különösen hatott rám ez az írás.
Mintha egy nagy hazugság kiabálta volna ki magáról az igazságot.
A munkások uralomra törtető pártja első kiáltványában azt parancsolja: "Szüntessétek be a munkát!"
Ilyen kezdet után vájjon mit fog parancsolni holnap és mit azután?
Szemközt emberek jöttek.
Munkások, akik nem voltak munkások többé: már nem dolgoztak.
Katonák, akik nem voltak katonák többé: már nem engedelmeskedtek .
Semmi sem volt az a tisztátalan, erjedt levegőben, aminek látszott.
A sok piros- fehér- zöld zászló a házakon se volt a mi zászlónk.
A sok nemzetiszínű kokárda se volt a nemzet színe többé.
Csak az őszirózsák mondtak igazat. .. temetővirágok.
Nem tudom, hogy miért gondoltam ilyesmikre.
Talán nem is gondoltam semmit, csak úgy hirtelenott volt mindez a homlokom mögött- Lassan mentem előre.
Egyszerre , mintha megrebbent volna a szemem.
Egy sötét, kicsi dohánytőzsde üvegezett ajtaján, kiakasztott újságok között, eperszínű, betegvörös cédula ötlött elém .
Ez már vörösen mondta, hogy "Éljen a Magyar Nemzeti Tanács".
És ettől kezdve mintha undok járvány lepte volna el a házakat, egyre több lett a vörös cédula és egyre bátrabb és merészebb a színük.
Később tudtam meg, hogy a rémüldöző kereskedők kétszáz, sőt ezer koronát is fizettek ezekért a kirakatbiztosításokért a "Nemzeti Tanács" pénztárába.
Egyik-másik bolt üvegtábláján a "Népszava" nagy plakátja látszott.
Egyetlen éjtszaka alatt bejött a szociáldemokraták újsága a Conti-utcából a belső városba és hirdetése jámbor polgári üzletek ablakából rivalta ki a ködbe, hogy : Itt az írás! ...
A hirdetés nyomtatott szövegén egy mezítelen vörös ember emelte föl vörös kalapácsát az üvegen innen mozgó tömegre .
Egy vérből fakadt rém ...
És a tolongó embereknek nem jutott eszükbe, hogy az a kalapács az ő fejüket akarja betörni.
És a kereskedőknek nem jutott eszükbe , hogy az a szőrös, vörös kéz az ő pénzes fiókjukba készül belenyúlni.
Ekkor vettem észre, hogy a baljóslatú plakáton, a vérből fakadt rém mellett, egy vörös munkás alakja vívódik a láncait szaggató rendőrrel.
Sajátságos kép . ..
Hirtelen eszembe jutott a főváros államrendőrsége .
Tegnapelőtt csatlakozott Károlyi úgynevezett "Nemzeti Tanácsáéhoz.
A híres budapesti rendőrség cserben hagyta hivatalos fogadalmát és a rombolókhoz állt .
Csak most éreztem át ennek a hűtlenségnek a jelentőségét.
Fázni kezdtem.
A köd szitált, mintha meglazult volna a levegő.
Köröskörül a házak falában is meglazult valami.
Minthaomlás támadt volna, kísérteties vakolatpergést véltem hallani.
A dolgok mélyéről jött ez a nesz és a koponyacsontom alatt is éreztem .
Valami láthatatlanul düle- dezett ebben az aláaknázott városban.
"Magyar" ... azután csend lett.
Odébb folytatódott: "Nemzeti" ... és megint elölről kezdődött, utcahosszat, véges-végig.
Ráeszméltem, hogy a szemem , akaratomon kívül állóan, ismét csak olvassa a papírszalagok felírását.
"Nemzeti Tanács" ...
De hát mit akar ez a sötét társaság ?
Hogy meri magát a nemzet tanácsának nevezni?
Kik azok, akik lázítanak az állam ellen és hűségesküt szednek a maguk számára ?
Kik azok, akik egy szállodai szobából kiáltványt intéztek a néphez és ígérték benne:" az azonnali magyar békét , a nemzetek egyenjogúsítását, a nemzetek szövetségét, a föld felszabadítását, a dolgozó nép erőit fokozó modern szociálpolitikát " ...
Az ezeréves határokról nincs egy szavuk sem!
Mi történik a háttérben, ahová mi nem láthatunk el?
Az entente-hatalmak titkos szövetségesei dolgoznak-e közöttünk, vagy csak a mi saját ellenségeink, akik proklamációjukban ghetto-nyelven kürtölik, hogy" ezt a Magyarországot megmentő és népet fesszabadító programmot a magyar katonaság is egész erejével támogatni fogja" .
Ki mondja ezt?
Ki hirdeti magát a legnehezebb órában Magyarország megmentőjének ? ...
Károlyi Mihály gróf és Schwimmer Róza ?
Lovászy Márton és Hatvany-Deutsch Lajos báró, Hock János és Kunfi- Kunstátter Zsigmond?
Fényes László és Bőhm Vilmos, Batthyány Tivadar gróf és Bíró-Blau Lajos?
Ábrahám Dezső, Garbai Sándor és Garami-Grünfeld Ernő?
Jászi-Jakobovics Oszkár, Szende-Schwarz Pál ésMíiller Ernőné?
Jánosi Zoltán, Purjesz Lajos és Weitner Jakab?
Tizenegy zsidó és nyolc bűnös magyar!
Mondhatatian szégyen kínja szállt fel bennem.
Ür Isten, de hát hol van a király ?
Hol van Hadik gróf és kormánya ?
A tisztikar, a még hű helyőrség ?
Piát nincs többé ököl ?
Nincs, aki közéjük üssön ?
A király Gödöllő után most Bécsben tétováz.
Hadik tétlenül hagyja múlni az órákat.
A hivatalnoki kar nem teszi 1c a tollat, engedelmesen belehajtja fejét a szégyenletes új járomba.
És ami a legsúlyosabb, a katonai parancsnokság úgy adja át a kardját, hogy meg se kísérli kihúzni.
Nincs ellenállás sehol.
Sötét, alattomos erők zavartalan munkálkodással régóta készítették ezt elő.
Megbomlasztottak itt mindent, ami magyar.
És most vészes hirtelenséggel feslik egyik szem a másik után .
Feitarthatatianul bomlik az ezeréves szőttes.
Lázas sietség támadt az agyamban.
Szinte futásnak eredt benne minden gondolat és félőrült hajszában keresett valakit.
Valakit — aki még össze bírná markolni az iszonyatos bomlást.
Tisza István!!..
És csendesen, beismerően megkövettem , amiért olykor elítéltem, olykor nem értettem őt.
Hogy szenvedhet most!
Vájjon mit gondol magában?
A Ferencrendiek temploma alatt a falhoz szorított a tóduló tömeg.
Nem bírtam mozdulni.
Előttem a tolongáson, mint a vakondok, apró rikkancsok fúrták át magukat.
Pajeszes galíciai fiúk, akik ott voltak és még sem látszottak, akiknek az útját csak a félrehúzódó emberek vállmozgása jelezte, mint valami felszínen haladó vakondtúrás.
A fiúk verseket osztogattak, melyeket a "Népszava" nyomdája nyomtatott.
Alázatos, szívós tolakodással osztogatták és a közömbösöknek a zsebükbe dugdosták a papirosaikat.
Beteg zsivajjal volt tele a levegő.
Az utca végéből éljenzés hallatszott.
Egy teherautó dörömbölt a térparancsnokság felől.
Szétvetett lábbal, fegyveres tengerészek álltak rajta inogva.
Vörös szalagok virítottak a zubbonyukon és bőgve énekeltek.
Az autó nyomán egy iskolásfiú futott és nagy puskát húzott maga után az aszfalton.
Katonák, diákok, lompos asszonyok özönlöttek.
A forgatagban két úr sodródott mellém, a templomfal tövéhez.
Hallottam, amit beszéltek.
Az egyik feltűnően izgatott volt: — Egészen megbízható forrásból tudom.
A külvárosokban fosztogatnak.
Angyalföldön is.
A raktárak és Csepelen is ...
Károlyi ügynökei tegnap éjjel felfegyverezték a fegyvergyári munkásokat .
Harmincezer fölfegyverzett munkás!
A pályaudvaron pedig lefegyverezte a csőcselék a katonaságot.
Egy szó se igaz az egészből, — mondotta a másik.
— Rend van mindenütt.
A posta, a telefon ...
A vasutasok is csatlakoztak a Nemzeti Tanácshoz.
Az egész sajtó velük van és a közvélemény is ...
Simán megoldódott a helyzet .
Megalakul a Károlyi-kormány, aztán rend lesz ...
Lovászy, Kunfi, Jászi , Garaim . ..
Bele kell nyugodnunk.
Csakis Károlyi hozhat még jó és gyors békét.
Honnan tudja?
Hát az újságok...
És Károlyi is nyilatkozott.
Nagy összeköttetései vannak az entente-tal.
Olyan türelmetlen lettem, hogy nem voltam képes tovább figyelni.
Egérutat kerestem a tömegben.
A tolongás lazult.
Egy részeg katona tántorgott el mellettem.
Tiszti őrjárat fordult ki a Szép-utcán és elálltaa katona útját .
Fiatal zsidófiúk voltak valamennyien.
Az egyik harsány hangon kiáltotta: A katonatanács nevében!
A részeg ember kelletlenül engedelmeskedett.
Egyszerre eszembe jutott: több nap előtt hallottam valamit arról, hogy Károlyi emberei katona- és munkástanácsokat szerveznek.
Éjnek idején, iskolaszobákban , vívótermekben üléseznek a tanácsok.
És ez Magyarországon történik?
Itthon , minálunk . . .
Lassú borzadás futott át rajtam.
"A katonatanács nevében!"...
Ügy hatott ez, mintha Trockij Oroszországa kiáltott volna bele a pesti utcába.
A fejem mellett egy félig letépett plakát vinnyogott a szélben.
"A Nemzethez* " ...
Megszaggatva József főherceg vészkiáltása haldoklóit a kormos falon .
Sebesen magam mögé néztem.
Vájjon olvassa-e kívülem más is ?
Nem, senki sem állt meg.
Pedig milyen temérdek sok volt az ember.
És egyre több lett.
Olyan volt a város, mint egy roppant gyomor, mely éveken át bekapott minden galiciai bevándorlót és most émelyeg.
Rettentően émelygett.
Szíriái arcok és testek , vörös plakátok és vörös kalapácsok forogtak benne.
Felszínre kava- rodtak a szabadkőmívesek, a feministák, a szerkesztőségek, a Galileisták, a zugkávéházak, a börze csürhéje és — a dobutcai ghettó nemzetiszínű kokárdát és fehér őszirózsát tűzött a mellére.
Mint egy gonosz varázslatban, láthatóvá lett a láthatatlan város.
Előjött a sötétből, hogy átvegye, amit titokban régen a magáénak tartott.
A szennyvíz felett letépték a kanálisrácsokat.
Felböffentek a csatornák és az utcákat ellepték a kiszabadult gőzök.
Szeilőzetlen lakások mocskos szaga terjedt.
Ajtók nyíltak, amelyek eddig csukva voltak.Oroszország!
Nagy, elkárhozott rejtély . .
Vaiíon igy kezdődött-e ott is? . ..
Undorodtam lélekzem és összehúztam magamat , hogy elmenőben ne érjen hozzám senki.
A Rákóczi-úton fegyveres őrjárat cirkált.
A katonák nemzetiszínű szalagot viseltek a sapkájukon és én mégis idegeneknek éreztem őket.
Ezek már felesküdtek Károlyi Nemzeti Tanácsának . . .
Züllötten néztek ki.
A puskájuk csövébe őszirózsák voltak dugdosva.
Az egyik ablakból fehér virágot dobált le egy keletiesen kövér asszony.
Egy fiatal leány jött szembe.
Ez magyar volt. őszirózsákat osztogatott és mosolygott.
Árnyékos turáni szeme gyerekesen fényiéit: — Éljen a független, önálló Magyarország!
Rábámészkodtam.
Ilyenek is vannak.
Sokan, talán nagyon sokan.
Szánalmat éreztem.
Ezek a 48-as szabadságharcot élik ebben a förtelmes paródiában.
Kossuth álmának a megvalósulását álmodják.
Szegények!
Ők még szegényebbek, mint amilyen én vagyok.
A leány felém is nyújtott egy szál virágot és közben Petőfi Sándorról beszélt zagyvaságokat.
Azt akartam neki mondani, hogy hagyja abba és menjen haza .
Megcsalták és minden hazugság!
De hiába erőltettem magamat, nem tudtam egy árva szót szólni.
Megbotlottam a gyalogjáró peremében.
Olyan volt a lábam, mintha fából lenne és nem bírtam kiszámítani, hogy mennyire emeljem.
Egy vödör állt előttem a földön, nagy meszelőecset habargatott benne.
Felpillantottam .
Kórihorgas suhanc sebesen csirizelte a tálat és megint új plakát rikácsolt a szemembe.
Az emberek körülállták és nyújtogatni kezdték a nyakukat.
"Katonák!
Ti a legnagyobb hősöknek bizonyultatok az elmúlt 24 órában, ne mocskoljátok be kivívottbecsületeteket...
Tartózkodjatok a szeszesitalok élvezésétől ... fogadjatok szót bajtársaitoknak, kik a rend fenntartására vállalkoztak!
Hazafias, bajtársi üdvözlettel.
Heltai s. k. városparancsnok."
Hát ez már megint kicsoda?
— kérdezték egymástól az emberek.
Városparancsnok?
Ez a Heltai vájjon a Hoffer Adolf fia?
Az bizony — hallottam a hátam mögött.
A kócos görbelábúak nevettek maguk között:
A Kéri Pál meg a Göndör írták a kinevezését a Nemzeti Tanácsban ...
Kéri Pál, akit Krammernek hívtak és Göndör Ferenc, akinek Krausz Náthán az igazi neve, két radikális journalista, kinevezéseket ír.
Heltai... a Hoffer Adolf fia pedig Magyarország fővárosának városparancsnoka.
Keserű harag fogott el és vad kétségbeesés.
Segítségért szerettem volna kiáltani, mint a hidegkúti svábasszonyok, mikor megraboíták őket.
De ki hallgatott volna reám az én magányos nyomorúságomban?
Talán nevettek volna , talán elfogtak volna.
Az utca mozgott, élt, zsivajgott, de nem volt eszméleténél.
Egy pillanatig az emberekre meredtem, azután összeharaptam a fogamat.
Vagy én vagyok őrült, vagy ők az őrültek.
És megint mentem odébb.
Az Astoria előtt megrekedt a tömeg.
Titkos gyűlései után, Batthyány Tivadar gróf palotájából ide jött tanyát ütni Károlyi Nemzeti Tanácsa, míg ma délelőtt át nem költözött a behódolt Városházára.
De azért az Astoria körül még mindig töméntelen kocsi és automobü várakozott.
Az erkélyről zászlók lógtak bele az utcába.
A forgókapun, mintha banküzlet lenne a házban, tőzsdeügynök-külsejű emberek lótortak ki-be.
Rendőr nem volt sehol.
A tömeg pedig vesze - delmesen nőtt.
A Rákóczi-úton át a külvárosokból bekúszó roppant állat odaszorult a szálloda falához és összezsúfolódott.
Nyomában sáros, ragadós nyálka maradt a kövezeten.
Az erkély alatt felágaskodott a feje.
Egy ember ült a többiek vállán .
Az arca vörös volt az ordítozástól és a kalapját hevesen lengette.
— Hadikot elcsapták!
Hadikot elcsapták!
Károlyi a miniszterelnök . ..
Valaki beszélni fog, — mondotta egy kis zsidóleány és közben szörnyen tolakodott .
Fenn az erkélyen csúnya, hájas ember bukkant ki a zászlók között.
— A Landler Jenő!
— kiáltotta a leány elragadtatva.
Egy katona visszalökte.
— Mit töri magát úgy ?
A kaszárnyában az éjjel legalább magyarok beszéltek.
Valami Lovászy Márton, meg Pogány nevezctűek.
Ebadta nagy szájuk volt.
De szépen szavaltak és mindent odaígértek.
A tömeg bugyborékolt, mintha katlanban lett volna.
— Beszéljen már!
Halljuk!
— És valamennyien felfelé néztek.
Az erkélyről egy hang esett bele a nyitott szájakba.
Messze álltam, a túlsó oldalon.
Csak összefüggéstelen szavak vetődtek el hozzám:
. . . független, önálló Magyarország... demokrácia... szociális reformok ... internacionális platt- form... a háború... idegen érdekekértt..
Vágóhídra vittek bennünket az urak!
— Pedig ez a kövér éppen odavaló, — mondotta a katona megvetően.
A éörülállók nevetni kezdtek.
Egy iparoskülsejű ember összecsucsorította 3 száját és élesen fütyült.
— Elég volt.
Újat mondjon!
Hallgasson!
— kiáltozták többen az erkély felé.
Ebben a pillanatban valami váratlan történt .
Egy zsidó fiatalember Tisza István nevét dobta a tömegbe.
Úgy dobta bele, mintha véletlenül jutott volna eszébe.
Ő okozta a háborút!
Éljen Károlyi!
Vesszen Tisza!
— A túlsó szegleten is ugyanazt kiáltották és egy rekedt hang felordított:
Éljen a forradalom !
összerezzentem. így nyiltan, az utcán először hallottam.
A kapuk alól merev fehér arcok bukkantak elő.
De a kiáltás elgurult.
Nem volt visszhangja.
Le a királysággal!
— Ez tetszett a csőcseléknek.
Üj volt, eddig nem nyúlhatott hozzá soha.
Mohón kapta be, amit hallott és hangosan visszaokádta.
És az undok kórust az a fiatalember vezette, aki az előbb Tisza István nevét dobta a tömegbe.
A Déli Hírlap rikkancsai hangosan sivították atca- hosszat: — A Nemzeti Tanács kikiáltotta a köztársaságot.
Éljen a köztársaság...
Még csak kísérlet volt, nem hatott.
Senki sem lelkesült.
Valaki elkiáltotta magát: — Gödöllőre!
A Versailles!
A Versain ^ L..
Ezt üvöltötte százharminc év előtt az éhező párizsi csőcselék és Budapesten most elhízott bankhivatalnokok kiabálják: — Menjünk Gödöllő ellen!
Senki se mozdult.
— Azt mondják, tízezer felfegyverzett munkás vonul oda...
Szégyent éreztem.
Ez a hír nem magyar pszichéből termett .
Fegyveresek, gyerekek ellen.
— Nem igaz...
A király gyerekeit úgy is megszöktették...
Csak félig hallottam a beszédet.
Szegény kis gyerekek...
Mintha kergettek volna, menni kezdtem a körúton, a Gránátosutcán, a Szervita-téren át a Lánchíd felé.
Ekkor máraz utcákon fogdosták el az autókat fegyveres tengerészek.
Kidobták a benne ülőket és elhajtattak.
Hirtelen ment.
A hídon nagy teherautók száguldoztak.
Szuronyos katonák álltak rajtuk.
Kocsik ügettek.
A kocsik is tele voltak fegyveres katonákkal.
Még a felhágón is lógtak a katonák .
Lövések dördültek.
Egy részeg ember furcsa, botorkáló hangon énekelt:
— Éljen a forradalom, éljen a srriizzr...
Lealázóan undorító volt az egész.
Menekülni szerettem volna, hogy ne lássak, ne halljak semmit.
Haza vágyódtam.
Haza, a hűvösvölgyi házba, az erdők fölött, a hegyek közé.
Az Alagút előtt egy katona kincstári puskáját árulta a járókelőknek és öt koronát kért érte.
Egy másik a rohamkését kínálta.
Az Alagúton túl olyanformán éreztem magamat, mintha a világ másik oldalán kerültem volna elő a hegy alól.
Ott csendes volt a város, olyan csendes, hogy a lépésem visszhangját hallottam a budai utcán.
A Vérmezőnél, a Várhegy tövén békésen gubbasztottak a földszintes házikók.
Majd csak holnap, a reggeli kávénál fogják elolvasni az újságban azt, ami történt.
Az egyik alacsony ablakban virágcserepek álltak a fehér függöny szárnya között .
Odabenn a szobában óra ütött, de nem bírtam megszámlálni, hogy hányat.
Egy fiatal leány kicsi piros kannából öntözni kezdte a virágokat.
Tegnap is bizonyosan ebben az órában öntözte és számára az élet holnap is ugyanígy lesz.
A Duna túlsó partján pedig azt ordítják, hogy: — Éljen a forradalom!
Forradalom...
Őrültség!
Mirevaló lenne most egy forradalom?
Nem, ezt senki se veszi komolyan, mégazok sem, akik csinálják!
Őrültség!
Jól esett ezt a szót megismételnem és biztatni kezdtem önmagamat.
Semmi sem lesz belőle.
A magyar faj nem forradalmár, — a magyar szabadsághős!
Ezer év óta minden kitörésünk szabadságharc volt.
A szabadság pedig itt van: a nemzet ölébe hull az önállóság magától...
Az egyik Városmajor-utcai házban már lámpa égett.
A függőlámpa alatt, kerek asztal körül, békésen ültek emberek.
Ezek nem tudnak semmit...
Valamelyik udvarban harmonikáztak.
A kedélyes külvárosi zene és a hosszú néma gyaloglás fáradsága elzsibbasztotta bennem a túlsó part zilált képeit.
Eltávolodott minden, ami az előbb még kínzott és a függőlámpára és a harmonikára gondoltam.
A köd egyre sűrűbb lett az alkonyaiban.
Mire a régi katonatemetőhöz értem, már szinte feloldódtak benne a dolgok körvonalai.
A horpadt sírok felett, a sok kicsi korhadt fakereszt között kísértetiesen foszlottak bele a sírkövek a ködbe.
Pesten még sűrű piszok volt a köd, itt kinn már Szépség lett belőle .
Mostanában Pesten mindenből piszok lesz, ami kinn az országban szépség...
Már megint nem figyeltem az útra, amelyen jártam.
Fejemben kapkodva kínlódtak a gondolatok.
Képtelenség, hogy egyetlen város néhány zugutcája csináljon forradalmat, mikor egy egész ország nem akar ja...
Magam sem tudtam, hogyan, egyszerre a Démonokra , Dostojevski csodálatos regényére kellett gondolnom.
Eszembe jutott a tavalyi tél.
Egy estély.
Oroszországról, Leninről, a bolsevizmusról beszéltünk.
És én megkérdeztem Károlyi Mihály egyik rokonát, mit gondol, olvasta-e valaha Károlyi a könyvet ?
Hogyne, nagyon szereti.
Ö adta kölcsön nekem is.
— Károlyiról ekkor már különös dolgokat beszéltek.
Abból tanulja, hogyan lehet forradalmat csinálni ?
— kérdeztem, de senki se felelt...
Egyre lassabban, fáradtan mentem előre.
Az út mentén kábult egyformasággal jöttek elém a lombtalan, öreg gesztenyefák és közben szinte megeleve- nült emlékezetemben Dostojevski könyvének kis orosz városa, melybe ő komor zsenijével belevitte az egész nagy Oroszország képét.
Svájcból hazatérő ifjú forradalmárok verődnek össze a városban.
Ennek a beteg fiatalságnak hatalomra éhes démoni vezére felbomlasztja a meglevő rendet és szervezi a rendetlenséget.
Tüdővészes diákokat, alkoholistákat, vér bajos degeneráltakat, öngyilkosjelőlteket , meghasonlottakat, orgyilkosokat és gyáva kétségbeesetteket gyűjt maga köré és a kiválasztottakból egy ötös csoportot alakít.
Aztán elhiteti velük, hogy megszámlálhatatlan ilyen csoport várja feszülten a forradalmi jeladást.
Mikor pedig öt embere ingadozik, akkor egy gyilkosságot követtet el velük, hogy a közös bűn tudatával egymás kérlelhetetlen őrizőivé tegye rabszolgáit.
Parancsára majd ők fogják a tüzet megrakj...
A forradalom szereplői együtt vannak és előfeltétele készen áll.
És jönni fog a felbomlás, a terror, a rémület és a megfélemlített, kifosztott emberek lelke elkészül arra, hogy mindent eltűrjön és mindenkit teljhatalmú urának ismerjen el, aki rendet, akármilyent is, csak rendet teremt.
Az élelmeseket magunkhoz vesszük, az ostobákon lovagolunk .
Ilyesfélét mond Dostojevski démoni hőse.
A Nemzeti Tanács tizenegy internacionalistája hasonlót gondol.
Az élelmeseketmagukhoz veszik, Károlyi hátán pedig fellovagolnak a hatalomra!
Mert Károlyi ennek a tanácsnak csak eszköze.
Hogy ki a démona, még nem tudom.
Fel a hatalomra...
De nem fognak odajutni!
Néhány elszánt tiszt, pár száz emberrel még rendet teremthet.
A "nemzeti tanács" is csak egy "ötös csoport" .
Az egyetlen az országban.
Ma még nincs több.
Ha letartóztatják őket , visszaözönlik a szennyvíz, amelyet felkavartak, hiszen nem köti össze őket se közös becsület, se közös bűntudat.
Napóleon mondta egykor, hogy néhány ágyúlövéssel megállította volna a nagy francia forradalmat.
Ezeknek egy sortüz is elég.
De hol van az, aki ma sortüzet vezényel?
Az Ördög-árok hídja elé értem.
És a ködben a híd íve olyan volt, mintha nem támaszkodott volna partokra.
A köd mélysége és magassága között úszott rejtélyesen a semmiben.
Tompa, szürke fátylak mögött, álomszerű titoknak indult az erdő a hegyek oldalán.
És az útmenti fák, csipkés ködvirágzása titok volt az alkony hátterén.
Hang nem hatott át hozzám.
Csak a lépésem alatt visszagördülő kő ütött lucskos , csattogó zajt mögöttem.
Egy ág roppant az erdőn, mintha csontvázujjak hajlították volna hátra egymást, tehetetlen kínban ...
Ha ma éjjel sem tartóztatnák le Károlyit és társait?
Megint eszembe jutott Dostojevski regénye és a gondolataim közül megfoghatatlanul, hirtelen előjött egy rekedt, gonosz emberi hang kiáltása: "Vesszen Tisza!..."
A köd nyirkos hidege átjárta a csontjaimat.
Belső fázást éreetem . . .
"Vesszen Tisza!"
Egyre hallottam még .
Úristen, hány év óta készítették elő ezt a vad kiáltást az elvakult politikusok , a könnyelműen politizáló szalonok és a sajtó majdnem vala-
mennyi lapja az utcán, a kaszárnyákban, a gyárakban, az egyetem aulájában, a piacon, a pincelakás és padláslakás között, minden emberi odúban.
Hány év óta !
Irgalmat nem ismerő következetességgel folyt a munka és a szörnyű siker megérett.
A tömegek szemében ma már nem bűnös az, aki Tisza ellen tör.
Szabad préda a léte.
A lelkek készek.
Az utca csőcseléke ellentmondás és fenyítés nélkül ordíthatja, hogy haljon meg egy ember: Vesszen Tisza!
Nem tágított többé mellőlem a förtelmes kiáltás emléke.
Végtelen nyugtalanság fogott el.
Napok óta nem beszéltem senkivel, aki Tisza környezetéhez tartozott.
Itt van-e ?
Elment-e?
Bár elment volna! ...
És ballagtam a hegyi úton, a rekedt kiáltás pedig jött utánam, mint egy rossz szándékú csavargó, jött és gyötört és nem bírtam többé szabadulni tőle.
Éjtszakára még nehezebb lett a köd a ház körül.
Szemközt nem látszott az erdő és a hegy éle sem látszott.
Túl, messziről, a város irányából, elvétett puskalövések hallatszottak.
A sötét hidegben olyan magányos lett a ház, mintha kikapcsolódott volna minden közösségből.
Az emberi sorsok szálai szétszakadtak, semmit sem tudtunk, ami rajtunk kívül történt.
A házat nagy, szürke palánkjával körülkerítette a köd.
A telefonközpont nem felelt.
Süket csend bizsergett a hallgatókagylóban.
Odakinn köröskörül puskalövések dörrentek a hegyek alatt.
Most már jöttek felénk .
Egyszerre a kert alján szólt egy fegyver.
Aztán még egy.
Ez a közelben volt!
Egy golyó belevágódott a gesztenyefába az ablakom alatt.
Szokatlanul, idegenszerűen hatott.
Egy pillanattal később már úgy rémlett előttem, mintha mindez másvalakivel történt volna.
Minthanem én élném ezt át, csak egy könyvben olvastam volna róla.
Eloltottam a lámpát, hogy világos ablakom ne legyen- céltábla és a sötétben letapogatództam a földszintre, Anyám ajtajához.
Az ajtó alatt keskeny fénycsík látszott a parketten.
Ő is ébren volt.
Benyitottam: egészen csendesen ült az egyik kényelmetlenül magas, régi széken.
Az ajtónyílásra visszafordult és tekintetünk találkozott.
Egy darabig nem szóltunk.
Oda- kintről semmi sem hallatszott többé.
Hát már nem lövöldöznek ?
— kérdezte kis vártáivá Anyám, azzal a csodálatos nyugalommal, melyet mindenkor viszontláttam az arcán, amikor az élet kíméletlen és követelő volt hozzá.
Majd csak elmúlik.
Ezt is át kell élnünk, — mondottam, hogy valamit mondjak.
Anyám egy kicsiny, fáradt mozdulatot tett, mintha el akarta volna odázni magáról aggódó tekintetemet.
— Vigyázz, hogy meg ne hülj.
Hideg van ...
Ebben a percben kinn az úton beszéd hallatszott.
Valami eszembe jutott.
Ha betörnének ...
A pénzt kellene eldugnunk.
Minden eshetőségre ...
Most nem kapunk másikat, ha elvinnék.
Anyám egy pillanatra megütközve nézett rám.
Persze ...
És már átjött ő is a régi világból, a védettségből, a biztonságból az új világba, a védtelen- ségbe, a bizonytalanságba.
A sötét hallban a szőnyeg alá csúsztattam a pénzt.
Közben kétszer is félben hagytam.
A kapu táján megint beszéltek kint az úton.
Hangok hallatszottak , hosszú tanakodás ...
Lépések mentek odébb.
Óvatosan indultam fel a lépcsőn és vigyáztam, ne vehesse észre senki, hogy a ház még ébren van.
A szobám mintha kihűlt volna, mialatt lenn jártam.
Ügy rémlett, mozdulatlan fekete víz fog körül, éreztem a hidegségét a homlokomon is, a kezemen is.
Sokáig álltam egy helyben.
Odakinnről ezalatt szüntelen haldoklás hallatszott be hozzám.
Az ablak alatt a gesztenyefa hullatta a lombját.
Dermedt megadás.
Levelek nagy hullásának ideje: novemberre virradó éjszaka ...
Suhogó, csörgő, halk, kísérteties nesszel volt tele a levegő.
Mintha óvatosan sokan járnának a kertben és lopódzva vándorolna elfele az erdő.
Soha nem érzett reménytelen szomorúság szállt meg.
Elmegy az ősz a hegyekről , lassan, éjnek idején.
És reggelre nem lesz itt többé.
A tél pedig jön feitart- hatatlanul és cipeli magával a havat, a kínt, a fázást, az ismeretlent és talán a lehetetlent is.
Mi vár reánk?
A láthatatlanban, mint az idő ketyegése, szüntelen, ájult nesszel hullottak a levelek.
Lövés dörrent valahol messze.
Egy kutya vonított a kertek alatt .
Furcsán, ijesztően vonított, mintha halott lenne a gazda házánál...
Megunt valaminő rendetlenség támadhatott a homlokom mögött.
Egy eliramíó kis őrültség .
Egyszerre nem bírtam többé elhinni, hogy kutya vonit.
Az éjtszaka vonított egész Magyarország felett.
November 1 .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE