Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Fürdőn
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
23
Bekezdés
1107
Mondat
2112
Szó
28132
Szerző neme
férfi
Terjedelem
SHORT |
Kanonikusság
alacsony
XXII.
Egy hét óta nem beszéltem Idával, ámbár sokszor nagyon megszállt a vágy, hogy megszegjem a mama tilalmát s csak nehezen birtam megállni, hogy engedelmes maradjak.
Nem is láttam csak egyetlen egyszer.
A kedvenc padján ült az erdőben, a hol a bokrok és fák olyan sürün, lugas formán reá hajoltak s félig eltakarták.
Könyv volt nála akkor is, de a könyv a földön hevert.
Bizonyára kihullt kezéből s ő nem vette föl; annyira nem törődött vele s annyira elfoglalta egyéb.
Arcát oly távolról nem láthattam jól, de ugy rémlett nekem, mintha szemei ki lettek volna sirva s mintha fájdalmas, lázas nyugtalanság tükröződött volna arcán.
Ugy szerettem volna oda menni s azt mondani neki:
- Édes, panaszold el nekem a bajodat, én meghallgatlak, én szeretlek most is.
Eszembe jutott, hogy ez volt az a hely, a hol örök barátságot fogadtunk egymásnak .
Hát csak eddig tartott?
Nagyon elkeseredtem s vádoltam magamat, hogy hütlenül elhagytam ezt a szegény kis leányt, a kit mindenki elhagyott.
Erős küzködésembe került, hogy nem mentem oda, de szót fogadtam anyámnak; föltettem magamban, hogy ha Idának szüksége lesz rám, ott leszek mellette, bármikor hivjon.
Tudtam, hogy kellemetlen összeütközése volt a nénjével, ki az általános pletykán elindulva, ámbár eddig soha sem törődött a húgával, hogy mit csinál az, hol jár az s valószinüleg ezután sem fog törődni: most mégis keményen lehordta s ráijesztett, hogy haza küldi az atyjához.
- A szegény kisasszony nagyon sirt, - beszélte nekem a szobaleány, a ki tudta, hogy szeretem.
- Oh, bárcsak ne jött volna ide soha az a Pávay nagyságos úr!
De talán már elmegy, beszélte tovább a leány, mert ugy látta, hogy a kocsis a szerszámokat tisztogatja.
Bárcsak elmennének!
Az ebédnél oda szólt hozzám Juci néni, mert együtt ebédeltünk, noha félig-meddig haragban voltunk:
- Na, ma este szökik a tündérkirálynéd Pávayval.
Azt hittem, hogy Juci néni megzavarodott, máskép nem mondhat ilyet.
De ő gunyosan vigyorgott a szemem közé:
- Bámulsz, lelkecském, hogy honnan tudom?
Hát tudom.
- S ilyen nyugodtan veszi Juci néni? - szóltam én, egészen elszörnyedve.
- Igy én.
Se ingem, se gallérom.
Mit bánom én?
A mama is azon a véleményen volt, hogy meg kellene akadályozni, ha csakugyan igaz.
- Én beszélek Idával, mama, - ajánlkoztam én.
- Egy tapodtat se mégysz! kiáltott anyám.
- Isten ments, hogy te ilyen dologba beleavatkozzál!
A mama ugy gondolta, hogy talán a vendéglősnével kellene beszélni.
- Hát beszélj, én nem beszélek, - utasitott el magától minden beavatkozást Juci néni.
A mama azonban bővebb megfontolás után abban állapodott meg, hogy üres mendemonda lesz az egész, nem érdemes, hogy e miatt szóljon.
Én is ezt hittem.
De később mégis oly heves aggodalom szállt meg, hogy nem birtam azt semmiféle okoskodással lecsillapitani s percről-percre nyugtalanabb lettem.
Nem bírtam semmihez kezdeni.
Olvasni akartam, de nem birtam figyelmemet oda irányozni s a betük is táncoltak előttem.
A himzést vettem aztán elő, de azt is le kellett tennem, mert a tű remegett kezemben.
Képtelen voltam mindenre.
Képzeletem lázas viziók közt csapongott s valami szorongó félelem fojtogatta szivemet.
Éreztem, hogy ezt sokáig nem állom ki.
Bizonyosságot kell szereznem, beszélnem kell Idával.
Kiosontam, csak úgy, a hogy voltam, kalap nélkül s átmentem a vendégfogadóba.
A vendéglősné csodálkozott, hogy mit akarok.
- Itthon van Ida? - kérdeztem szivdobogva, de azon iparkodtam, hogy elpalástoljam nagy aggodalmamat.
- Nincs, kérem alásan, - viszonzá a vendéglősné, ki legtávolabbról sem sejtette jövetelem okát; - de ha meg tetszik várni, mindjárt fölkerestem.
Azt hiszem, az erdőben lesz.
- Ne bántsa, köszönöm, majd megtalálom magam is.
És azzal neki indultam az erdőnek.
Ismertem a helyeket, a hol tartózkodni szokott.
Vagy egyik vagy másik helyütt meg kell találnom.
Beszélni akarok vele.
Mikor az átellenben fekvő hegynek a derekára értem, a honnan egy tisztáson át lehetett látni a fürdői épületekre, ép akkor indult el onnan a Pávay Kornél négyes fogata.
Pávay maga hajtotta a lovakat, a kocsis hátul ült.
Máskor nem lett volna ebben semmi föltünő, hiszen többször is elment igy, bucsuzás nélkül, másnap meg visszajött; de most ez a látvány iszonyu félelemmel töltötte be szivemet, úgy, hogy még lélegzetem is elakadt s lábaimat nem birtam megmozditani a reszketés miatt.
De ez csak egy percig tartott, aztán olyan erőt éreztem magamban, a milyet még sohasem.
Neki iramodtam a fölfelé vivő kigyózó utnak s csaknem futva érkeztem ahhoz a lugasféle helyhez, a hol Ida leginkább szeretett időzni.
Nem találtam ott; remegésem most még nagyobb lett.
Istenem! hátha már elkéstem?
Alkonyodni kezdett.
Az egész erdő csöndes volt, sehol semmi zaj, egy madárhang sem .
Oly ijesztő néma minden.
Csak az én lépteim dobbanása hallatszott, a mint gyorsan rohantam tovább.
Másik helyütt kerestem.
Hogy is jöttem ide föl?
Hiszen oda lent kellett volna keresnem, a kocsiut közelében, a Leontin-forrásnál, a hol szintén pihenő hely van pár lócával.
Oh! hogy arra nem gondoltam előbb!
Ki tudja, nem késő -e most már.
A kocsi azóta már messze roboghat és Ida örökre elveszett!
Lázas kétségbeeséssel rohantam le, lihegve, reszketve.
Ott sem találtam.
Hol van?
Hol van?
Hát csakugyan megszökött?
Azt hittem, hogy a szivem szakad szét.
De még kerestem.
Hátha még megtalálom?
Hátha még nem késő?
Megint fölfelé mentem.
Sürü fenyves közt egy magányos pad állt ott.
Errefelé nem igen szokott sétálni senki; de mi voltunk már ott együtt.
Csekély reménység biztatott , hogy ott találom; de azért megnéztem.
Nem volt ott sem, nem volt sehol.
Akkor fájdalomtól összetörve, leroskadtam arra a padra.
Nem tudtam többé, mit csináljak?
Merre keressem?
Végkép elkeseredve, leverve, minden reményemet elvesztve , ültem ott s két kezembe temettem arcomat.
Halk zörej ütötte meg most füleimet.
Fölnéztem s az esti szürkületben láttam, amint Ida közeledik felém.
Nem látott.
Nagy izgatottságában talán nem is nézett semerre, csak ment vakon.
Mikor oda ért, akkor vett észre.
Fölsikoltott s el akart futni, de hirtelen megragadtam.
- Mit akarsz? - lihegte s igyekezett kiszabaditani magát kezeim közül.
Az esti homályban is láttam, hogy rettenetes sápadt s éreztem, hogy karja, melyet erősen megfogtam, mint reszket.
Én magam is ép úgy reszkettem s én magam s alig birtam szólni.
- Űlj ide, - szóltam s oda vontam magam mellé a padra.
Látta, hogy hiába szegül ellent s engedelmeskedett.
- Mit akartál cselekedni? - szóltam aztán hozzá.
S hangom oly különösnek, oly keménynek és tompának tünt föl nekem magamnak is, mintha valami idegen hangot hallanék.
- Mit akartál cselekedni? - ismételtem még egyszer.
Nem felelt.
A kin összefacsarta szivemet.
Tehát nem is tagadja?
- Bevallod?
Elismered?
- Ereszsz, - sziszegte.
- Nincs jogod igy bánni velem.
- Jogom van, - viszonzám; - hü, örök barátságot esküdtem neked s azt meg fogom tartani.
Hallgatott és most sem felelt.
- Hát elfelejtetted, mit igértünk egymásnak?
Én nem felejtettem el és soha sem fogom elfelejteni.
Ida, szegény kicsikém, eljöttem, hogy téged megmentselek.
Átöleltem s ugy éreztem, mintha a gondviselés reám bizta volna ezt a szegény , ábrándos leánykát, hogy megoltalmazzam az egész világ ellen saját maga ellen is.
Nem tudom leirni, hogy milyen érzés volt ez, de ilyet soha sem éreztem ilyen magasztos érzést.
Mintha egyszerre valami fensőbb és okosabb lénynyé változtam volna.
- Ida, édes Idám! - s gyöngéden megcsókoltam homlokát.
Ő nem viszonozta ölelésemet, csak folyvást reszketett karjaim közt s ugy éreztem , mintha mindegyre jobban reszketett volna.
Végre oda borult a keblemre s hangos zokogásra fakadt.
Nem zaklattam kérdésekkel.
Ez a zokogás annyi volt, mintha mindent megvallott volna .
Ez a hely, a hol most vagyunk, lesz bizonyára a találkozó.
Pávay kocsija valahol nem messze vár s ő maga leszállt és bevárja, mig egészen beesteledik, hogy akkor majd ide jőjjön.
Minden percben megérkezhetik, már nem késhetik soká.
Ám jöjjön, itt talál engem.
Ugy rémlett, mintha már hallanám is lépteit, a bokrok zörrenését, melyek közt átsiet.
Idát hirtelen a sürübe toltam.
- Egy hangot se! - sugtam neki lázasan.
Egy szóval sem ellenkezett.
Akarata meg volt törve, erőtlenül csüggött rajtam ; tehettem vele, a mit akartam.
Úgy maradt, mozdulatlan elfojtva zokogását, talán még lélekzetet sem mert venni.
Vártam.
A zörej, melyet hallottam, talán csak fölizgatott képzeletem alkotása volt , mert most már nem hallottam semmit.
Vagy talán megállt Pávay is, hogy hallgatózzon előbb?
Ez a néhány perc oly kinos hosszunak tetszett.
Ugy éreztem, mintha agyam szét akarná tolni koponya-csontjaimat.
Minden idegem kifeszült, szivem pedig oly lázasan dobogott, hogy attól féltem nem birok egy hangot sem kiejteni, elfulladok.
Most ujra hallottam valami zörejt, most igazán.
Gyors léptek közeledtek.
Egy hang suttogva szólt:
- Ida!
Megismertem a Pávay Kornél hangját.
Most elérkezett a döntő pillanat.
Egy lépéssel előbbre jöttem s megszólaltam:
- Én vagyok.
Ő is megismert.
Úgy véltem, mintha az esthomály dacára is látnám, milyen zavar , megdöbbenés lepte meg.
Nem birt szóhoz jutni.
Ennek a látása egyszerre visszaadta bátorságomat.
Éreztem, hogy fölötte állok és ő alattam.
- Ugy -e, nem engem várt? - kezdtem, most már sokkal nyugodtabban.
- Megvallom, nem, - viszonzá röviden, szaggatottan.
Észrevehetően küzködött, hogy ő is visszanyerje nyugalmát, a mi természetesen neki, a sok mindenféle körülmény közt megfordult világfinak hamar sikerülhetett, mert most már egész könnyedén, bókolva vetette oda:
- Egyébként a cserével megelégszem.
- Nem hiszem, - viszonzám, - mert önre nézve nem lehet nagyon hizelgő, hogy most szinről-szinre látom, álarc nélkül.
- Szemrehányást akar tenni? - szólt vállvonitva.
- Utjába akarok állani s meg akarok menteni az ön kelepcéjéből valakit, a kit szeretek, - feleltem egész határozottan.
- Ki hatalmazta föl rá? - hangzott a Pávay éles válasza.
- Szivem és becsületem, - mondtam én; - más fölhatalmazásra nincs szükségem.
Néhány pillanatig hallgatott, aztán komoran szólt:
- Senkinek a világon nem lehet kevesebb joga beleavatkozni az én dolgaimba .
Emlékezzék csak vissza.
- Emlékszem.
Nem olyan régen volt, alig pár hete.
Ön szerelmet vallott nekem.
- S nagyságod kosarat adott nekem.
Nos hát, kerestem magamnak másutt kárpótlást.
Bár gúnyos volt a hangja, ugy képzeltem, mintha a fájdalom rezgését is hallanám benne s nem tehetek róla, megsajnáltam.
És az a gondolat is megvillant a fejemben, a mi persze csak ilyen tizennyolc éves leány fejében villanhatott meg, hogy én mindent szépen elintézek s ezt a párt összehozom.
- Szereti igazán Idát? - kérdeztem.
- Szeretem, - viszonzá.
S szivem repesni kezdett örömében.
Hát még hogy repeshetett az a másik sziv, mely oly közel volt hozzám!
- Tehát nőül veszi? - kiáltottam föl vidáman.
Nem felelt rá.
S én megdöbbenve ismételtem:
- Nőül veszi?
- Miért faggat? - szólt néhány pillanatnyi habozás után kedvetlenül.
- Ida küldte ide, hogy kikérdezzen engem?
Ugy látszott, ez a gyanu támadt most benne.
- Látja, - szólt - én felelhetnék igy is, ugy is, olyanformán, hogy mindenki azt érthesse belőle a mit akar; de én megvetem az ilyen csürést-csavarást.
Engedje hát meg, hogy kérdését felelet nélkül hagyjam.
- Feleletnek veszem ezt is - viszonzám szomoruan.
- Már most hallgassa meg, miért jöttem s mit akarok öntől.
- Hallgatom.
- Lovagiasságára hivatkozom.
Idának sejtelme sem volt arról, hogy én mindent megtudtam s ha ide nem jövök, hogy szökését meggátoljam, azóta már az ön karjai közt volna.
Meglehet, hogy ön nem csábitotta házassággal; a milyen nagylelkü és ártatlan , csak arra gondolt, hogy önt boldoggá teszi s kész volt önt követni.
Összefér az az ön becsületével, hogy ilyen nagylelkü és ártatlan leányt föláldozzon?
Egy darabig nem felelt, csak aztán szólt halkan, komoran:
- Mit kiván hát tőlem?
- Azt, hogy ha nőül nem veheti, soha többé ne lássa, soha ne irjon neki és soha ne találkozzék vele ebben az életben.
Azt kivánom, hogy legyen becsületes, ha már nagylelkü nem tud lenni.
Azt kivánom, hogy távozzék és soha többé vissza ne térjen .
Erre adja nekem becsületszavát.
Dacosan, hallgatva állt ott egy ideig, csak fogainak csikorgását hallottam.
Végre lehajtotta fejét:
- Becsületszavamat adom.
Köszönt és gyorsan távozott.
De e pillanatban kitört a leány zokogása, tovább nem birta elfojtani.
Láttam, hogy erre a hangra Pávay Kornél egyszerre megállt.
Csak most tudta meg, hogy a leány itt van és mindent hallott.
Nehéz tusakodás folyhatott a büszke férfi szivében.
De nem tartott sokáig.
Hirtelen tovább ment s az est homályában eltünt.
Akkor az én Hamupipőkém oda borult keblemre és sirt keservesen; de én azt gondoltam magamban: jobb, édes kicsikém, hogy most sirsz, mintha később sirtál volna!
Magam is erőm fogyatékán voltam már.
Leültem szegény kicsikémmel a padra s kitört belőlem is a keserves sirás.
Ott sirtunk együtt, mig végre eszembe jutott, hogy haza kell sietnünk s letörülve könnyeinket elindultunk a teljes sötétségben.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE