Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Fürdőn
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
23
Bekezdés
1107
Mondat
2112
Szó
28132
Szerző neme
férfi
Terjedelem
SHORT |
Kanonikusság
alacsony
XXIII.
Mikor haza értünk, elváltunk egymástól s én halkan, nesztelen besurrantam a lakásunkba.
Csak akkor gondoltam rá, milyen vakmerő dolgot cselekedtem.
Ha valaki meglátott igy későn egyedül, valjon mit gondolhatott felőlem?
Anyámat a legnagyobb aggodalomban, könnyek közt találtam.
Mellette volt az orvos és Juci néni, mert egyik ájulásból a másikba esett.
Azt hitte, hogy valami szerencsétlenség történt velem s mint elveszettet siratott.
Már akkor az egész fürdő föl volt lármázva.
Emberek mentek keresésemre, lámpákkal , vadászkürtökkel.
Egy öreg tanár tanácsokat adott, hogy készitsék el a hordágyat, a min engem majd hazaszállitanak ha valahol lezuhantam.
A mentő urak egy kis sziverősitőt is vittek magukkal a vállukra akasztott cognacos palackokban, mert a nedves, hideg éjjel, a milyenek itt a hegyek közt szoktak lenni , szükség lesz rá.
Egyik aljárásbiró kérdéseket intézett a pincérekhez: szoktak -e rablók tartózkodni az erdőben?
Minden esetre célszerű lesz fegyverrel is ellátni magukat.
Három vadászpuska és négy revolver került elő, a min arányosan megosztozkodtak, azon férfiaknak juttatva a fegyvert, kiket erre a közvélemény legalkalmasabbaknak talált.
Egy ur megjegyezte, hogy jó lesz baltát is vinni.
Hátha tüzet akarnak rakni?
Az eszme általános helyeslésre talált.
Igaz, a tűz nem lesz fölösleges, nagyon jó lesz a mellett melegedni.
Egy másik ur kibővitette ezt az eszmét azzal hogy szalonnát is vigyenek.
Ha már lesz tűz, hát szalonnát is süthetni mellette, a mi javára fog szolgálni a kifáradt s talán meg is éhezett mentő társaságnak.
Igy szüli egyik eszme a másikat, mig végre az eszmék láncolata egy egészszé olvad.
Az urak egészen a logika szabályai szerint jártak el, a mi nem is csoda, miután annyi tanár volt köztük.
Igy ellátva minden szükségessel, a mentő csapat indulásra készen sorakozott .
Megfútták a vadászkürtöket.
A férjek érzékenyen elbucsúztak feleségeiktől, az apák gyermekeiktől mert egy éjjeli expeditió veszélyeit soha sem tudhatni előre.
A hölgyek végül még shawlokat és meleg kendőket adtak az uraknak az útra, a kiknek egyik része hálásan, másik része boszúsan fogadta a gyöngéd gondoskodás e jeleit .
Lelkökre kötötték a hölgyek azt is, hogy engem jól betakargassanak, ha még életben találnak.
Mindnyájok részvéte egyszerre felém fordult.
Melitta beszélte később nekem, hogy nem is gondolom, mennyin megkönnyeztek.
- Szegény! - mondogatták itt is, ott is, - istenem, még oly fiatal volt!
Az ájtatosabbak imádkoztak értem.
Még az a gonosz indulatu káplán is, a ki az Elizeus próféta medvéivel akarta szétszaggattatni az öcséimet, összekulcsolta a kezeit , hogy:
- Kérjük a mindenhatót.
A miből azt sejtem, hogy az emberek mégsem olyan rosszak, a minőknek mutatkoznak , mikor megharagszanak.
Melitta, szegény, aki később elbeszélte nekem ezt a tréfás expeditiót, bezzeg akkor nem nevetett, hanem sirt.
Olyan könnyhullatás lett ott, mint a záporeső.
Az alatt a mentő csapat tagjai még mindig tanácskoztak.
Egy ur, a ki tanár volt , ajánlotta, hogy hőmérőt is vigyenek magukkal, hogy láthassák, hány fok a meleg s mikor kell a kendőket és plaideket magukra szedni.
Inditványát azonban az aljárásbirók, a kik edzett vadász-emberek voltak, leszavazták.
Egy másik ur, aki nyugalmazott katonatiszt volt, életrevalóbb inditványnyal lépett föl.
Azt javasolta ugyanis, hogy bizonyos fegyelmet, hogy ugy mondjuk, katonai szervezetet kell adni az egész expeditionak.
- Kérem, még az Afrika utazók is igy cselekszenek.
Különösen az afrikai utazókra való hivatkozás hatott.
Mindenki belátta a fegyelem és a katonai szervezet szükségét s az inditványozó nyugalmazott tisztet bizták meg annak foganatositásával.
Az eleinte vonakodott, mert az olyan rheumás öreg uraknak nem igen való már az éjjeli expeditio; de mire nem ragadja az embert a dicsvágy?
Az éljenzés ugy elkábitotta, hogy végre kijelentette: jó, hát enged a közbizalomnak.
Ettől a pillanattól kezdve egyszerre magasabb szinvonalra emelkedett az expeditio , mely most már teljesen a modern hadi tudomány szabályai szerint szerveztetett s annak rendje és módja szerint fölosztatott elővédre, hátvédre és derékcsapatra, melyek mindegyikének szabatosan kitüzetett föladata.
- Most már indulhatunk, uraim, - szólt az expeditio vezére.
De még akkor sem indulhattak.
Még mindig újabb meg újabb inditványok merültek fel.
Az erdő térképét kellene előbb alaposan tanulmányozni.
- A térképet!
Keritsék elő a térképet!
A nyugalmazott katonatiszt kijelentette, hogy ő más térképet nem fogadhat el, csak a generalstab által szerkesztettet s egyedül ezt tekinti hitelesnek.
A polgári elem nyugtalankodott s némi ellenmondások is lőnek hallhatók.
Szerencsére semminő térképet nem találtak, sem a generalstabét, sem egyebet s az expeditio vezére újra kiadhatta a jelszót:
- Induljunk uraim!
Most már azt hitte Melitta, hogy igazán indulnak.
Dehogy indultak!
A küszöbön megálltak.
Az a tanár, aki imént megbukott a hőmérőre vonatkozó inditványával, egy ujabbal állt elő, melynek eszméjét szintén saját szakából, a természettanból meritette.
Uj inditványának tárgya a delejtű volt.
Ez okvetlen szükséges.
Enélkül kiteszik magukat annak a veszélynek, hogy eltévednek.
- Gyerünk már! - kiabáltak a türelmetlenebbek.
- Delejtü nélkül nem lehet, - fejezte ki meggyőződését a tanár.
A meggyőződés ereje nem maradhatott hatás nélkül.
Többen gondolkozóba estek, nem szerettek volna eltévedni, mert nem bizonyos, hogy jön -e majd ujabb expeditio az ő fölkeresésükre.
- Delejtűt, delejtűt! - követelték hangosan.
- Hisz itt van!
Négy vagy öt urnak is fityegett az óraláncán.
E részben tehát megnyugodtak a kedélyek; de nem lehetett tudni, hogy a természettudomány, ez a roppant tágas mező nem rejt -e magában még több olyan eszmét , ami inditvány alakjában előterjeszthető?
Az expeditio vezére azonban kijelentette, hogy ha még tovább folytatják ezt az izgága szószaporitást, ő rögtön leteszi vezéri tisztét.
Arra az akadékoskodó tanférfiu elhallgatott s több inditvány nem merülvén föl, az expeditio végre megindulhatott nagy utjára, elől az elővéd, aztán meghatározott távolságban a derékhad s végül szintén pontosan megszabott távolságban az utóhad.
Szerencsére más uton indultak s igy nem találkoztak velünk.
Csak a nagy kürtölést hallottuk, amit első pillanatban nem tudtam mire vélni, hanem aztán mindjárt sejtettem, hogy minket keresnek.
Azaz hogy csak engem kerestek, mert Ida nem is jutott senkinek eszébe, hogy nincs otthon.
A mentőcsapat csak lassan, óvatosan nyomult be az erdőbe.
A pincérek csatlakoztak az expeditióhoz s az ezüst paszomántos ember, mint a ki legnagyobb tájékozottsággal bir a kipuhatolandó területen, az elővédnek élére állittatott.
A vendéglős nem ment velök, mert annak már akkor megsugott valamit a felesége, ami nagyon gondolkodóba ejtette.
Végre is igy szólt a feleségéhez:
- Legjobb lesz, ha megmondom a nagyságáéknak.
Az asszony sokáig habozott, ugy hogy mikor átjött hozzánk, már én akkor otthon voltam.
De nem tudta.
Kopogtatott az ajtón s Juci nénit kihivatta.
Anyám azalatt hajamat simogatta:
- Oh te rossz, hogy megijesztettél!
- Eltévedtem, mamám - mondtam én, jóságos kezét csókolva; - eltévedtem az erdőben.
De erősen elhatároztam, hogy mihelyt az orvos és Juci néni eltávoznak, mindent megvallok anyámnak.
Az orvos már most látta, hogy nincs reá tovább szükség és jó éjt kivánt.
Juci néni azonban egészen fölháborodott arccal jött vissza a szobába.
- Az az asszony megbolondult, olyanokat beszél.
Azt a hirt hozta, hogy te elszöktél Pávayval, mert ő látott téged vele az erdőben.
A maga hugát látta, jó asszony , káprázott a szeme, - mondtam neki.
- De ő csak azt vitatja, hogy de bizony téged.
A huga után ment, mert félt, hogy megszökik s helyette téged talált ott.
- Micsoda szemtelenség! - pattant föl a mama.
De én éreztem, hogy arcom ég mint a láng s észrevettem, hogy Juci néni szemei gyanakodva pislognak rám.
Nem szólt, csak néhányszor végigment a szobán, miközben folyvást reám tekingetett éles, fürkésző szemeivel.
- Most már én is jó éjszakát mondhatok, - szólt aztán szárazan s eltávozott.
Akkor kezet csókoltam a mamának s töredelmesen mindent elmondtam ugy, ahogy történt .
Semmit sem titkoltam el.
A mama nagy remegés közt hallgatta s mikor bevégeztem, kétségbeesetten kulcsolta össze kezeit:
- Szerencsétlen gyermek, mit tettél?
Végünk van.
Holnap minden ember tudni fogja , hogy késő este az erdőben egy titkos helyen találkoztál Pávay Kornéllal.
Nagyon jól ismerte a mama Juci nénit.
Tudta, hogy nem áll meg benne a szó s holnap olyan hiremet költi, hogy reám borithatják a szemfedőt örökre.
- Végünk van! végünk van! - hajtotta a mama egyre kétségbeesetten!
Én magam is egészen oda lettem, amint láttam anyám kétségbeesését s elrémültem attól , mi fog már most velünk történni?
De nem birtam elhinni, hogy máskép kellett volna cselekednem.
Egész éjjel nem aludt szegény anyám s folyton hallottam nyögését és keserves sohajtásait:
- Istenem!
Istenem!
És én is remegve gondoltam magamban:
- Istenem! mi lesz velünk?
Reggel, mikor fölkeltünk az ágyból, mind a ketten sápadtak voltunk az álmatlanul töltött kinos éj után s csak ugy támolyogtunk.
De a mama azt mondta:
- Csomagolni kell, megyünk.
Alig volt annyi időm, hogy Melittától elbucsuzzam.
- Csak nagyon röviden, - utasitott a mama.
Félt hogy a tegnapi botrány után emberek szeme elé kerüljek.
Még az nap el is utaztunk Rozgony-Füredről.
Apát nagyon meglepte hazaérkezésünk, mivel levelet sem irtunk előbb, csak utközben adtunk föl egy sürgönyt, amivel apát igen megrémitettük.
Azt hitte, hogy valami bajunk esett, azért jövünk oly hirtelen.
- Hál' istennek, hogy mindnyájan egészségben hazaértetek, - szólt; egyenkint megölelvén bennünket.
Aztán engem még külön oda huzott magához:
- No aranyosom, hát hogy mulattál Rozgony-Füreden?
Ugy látom, mintha kissé sápadt volnál.
Arra a mama nem birta tovább visszatartani könnyeit és sirásra fakadt.
- No, no, mi történt? szólt apa megütközve.
És én akkor apának is elmondtam mindent, ámbár a mama integetett, hogy hallgassak; de én mégis elmondtam.
- Derék leány vagy, - mondta rá apa és megcsókolt.
De a mamát nem lehetett ily könnyen megnyugtatni.
Nagyon aggódott, hogy annak a dolognak hire fut, mert a pletykánál semmi sem terjed jobban s az én szerencsémnek vége; vén leány maradok, senki el nem vesz, tisztességes partira sem számithatok többé.
Ugy, hogy utoljára magam is megijedtem, hogy Dombházáig is eljuthat a pletyka valakinek a füléhez.
És akkor ujra oly dolog elkövetésére szántam el magamat, amit többé nem fogok tenni a szüleim tudta nélkül.
Levelet irtam annak a valakinek s neki is mindent elmondtam abban, a hogy apának elmondtam, mindent hiven és igazán.
Ha azt gondolja, hogy már most érdemetlen lettem reá, hát csak mondja ki bátran.
Harmadnapra ott termett az a valaki nálunk Budapesten s egyenesen beállitott apáékhoz és megkért engem.
Ebből állt a felelete.
- Nem lesz még korán, öcsém? - mondta rá apa.
Mert kissé gyerekesnek látszott ez a Laci ámbár huszonhárom éves, a mi bőven elegendő, mert én megnéztem a papa könyvtárában a házasságjogról szóló törvényt s abból láttam, hogy csak tizennyolc év szükséges a férfiaknak arra, hogy házasodhassanak.
És Laci is ugy vélekedett, hogy nem lesz korán.
- De ha épen muszáj, hát várok még egy esztendőt vagy kettőt.
- Hát aztán mennyit vártál már?
Laci megvallotta, hogy három évet.
- A manót! - kiáltott föl apa jókedvüen, - hiszen akkor még kis iskolás-leány volt ez a kisasszony.
S aztán a mamához fordult:
- No, ez aztán élelmes egy lyány, aki már tizenöt éves korában fog magának vőlegényt .
Ezt aztán nem kell fürdőre hordani.
Azt hiszem, legjobb lesz, ha odaadjuk Dombházára .
Ott majd a mi szilvánkat is őrizheti.
De azt a két esztendőt még kivárjátok.
Kivárjuk, apa, kivárjuk; de nem lehetne belőle legalább félévet elengedni?
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE