Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Virághalmi Ferenc
Egy cserepár naplója
Keletkezés ideje
1866
Fejezet
8
Bekezdés
1200
Mondat
1727
Szó
28146
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
III.
Pihanek őrmester.
Főnöke távozta után a segéd még néhányszor végig pengeté nagy öntetszelgőleg sarkantyúit a szobán, azután egy mellékajtót kinyitva beszólitá az ott várakozó őrmestereket.
Voltak a belépők között jó, megnyerő arczu fiuk, kik részvétteljesen tekintének reánk; de volt nehány valóságos buldogg is.
Egy különösen úgy nézett, mintha végig meg akarna marni bennünket.
Soha állatibb arczu embert nem láttam.
Lesz szerencséje a szives olvasónak egy későbbi alkalommal bővebben megismerkedni ez egyénnel.
A beosztályozás megkezdetett.
Némely századhoz kettő, máshoz egy rendeltetett.
Midőn a II-dik számot kiáltá a segéd, az említettem buldogg lépett elő.
Megvallom undorral vegyes borzadály lepett meg a gondolatra: hogy ez ember kezei közé kerülhetek.
Sejtelmem nem csalt: Peti és én valánk az áldozatok .
Kiléptünk.
Az őrmester elénk állt s a szó teljes értelmében csattogni kezde fogaival, mint a mérges majom.
Azt hitte a nyomorult, hogy reánk ijeszt.
De mig én a megvetés leghidegebb pillanatával mértem végig e kaffogó állatot, addig az én humoristikus Peti bajtársam meg nem állhatá, hogy el ne kaczagja magát.
A kaczagás ép úgy, miként az ásitás, ragadós, igy történt, hogy helyzetünk komolysága daczára, secundálni kezdék Petinek.
Az őrmestert még jobban megkapta a düh s görcsösen összeszoritott ökleit felénk emelve, felkiálta:
— Még ti nevettek psakrev bestie!
Ez utóbbi czimezés sem több, sem kevesebbet nem jelentett, mint: kutyavérü bestiák!
A felkiáltásra figyelmessé lett segédtiszt felénk fordult s ránczolt homlokkal kérdé:
— Mi baj van ott Pihanek ?! . . .
Tehát Pihaneknak hivták az érdemes őrmestert.
A megszólításra kissé magához tért az illető és stellungba vágván magát, jelenté alássan, miként e két bestia nevetni merészelt.
Azt hittük zivatar lesz, de az ellenkező történt.
A komoly segédur elmosolyodása jel volt a többi őrmesternek s az egész társaság azonnal hangos kaczajra fakadt.
Minden társaságnak van egy bohócza, vagy élcztáblája; itt Pihanek ur viselte e tisztes szerepet.
Nehány perez múlva ismét elkomolyodott a segédur s egy fiatal kadett-őrmesterhez fordulva kérdé:
— Miért nevetett e két magyar ?
— Mert Pihanek a helyett, hogy rendesen átvegye, azonnal meg akarta enni őket, már köszörülte is reájuk fogait.
E feleletet uj kaczaj követte.
— Azt ne tegye ön, Pihanek, mert miként számol majd róluk kapitányának? . . . mondá a segédur folytatva a kegyteljes tréfát.
Pihanek vérvörös lett mérgében; de azért mégis olyformán mosolygott, mint a halott, midőn a villanydelej ző orvos nevető izmait érinti.
Némely ember visszataszitóbb, midőn nevet, mint midőn boszusan szorítja össze ajkait.
Ezek közé tartozott a derék Pihanek is, kinek rövid életrajzát adni e helyütt nem tartom feleslegesnek; legalább addig elvégzi a segédur még fennmaradt bajtársim beosztását.
Pihanek édes apja, mint "Brandweinstern "- nel (a csintalan magyar ezt pálinkaczég érnek nevezte el ), elobsitolt kompániasuszter, vévén magának morva magárköszörüsrek tizenharmadik számú hajadon — de már két kis, inspeczivilizátorral megáldott — leányát hátralevő napjai phisharmoniájáu1, csupa vői kegyeletből ipa nemes mesterségét betanulva, megindult a nagy világba, különösen Galicziába, köszörülendő ama késeket, melyekkel később e világboldogitó faj magyar tejbe vala aprítandó a magyar kenyeret s jóllakva úgy csupán siestai foglalkozásul faragandó ama szépséges figurákat, miket diplomatikai nyelven paragraphusoknak neveznek.
A Kárpátok északi lejtőjén — ama vidéken, hol a tápláló növényzet közül "csak a burgonya zöldje virít s hol a lengyel nép mazurjai, a hegyi gorallok, laknak, ott született egy szerény falu végén a kis Pihanek, apja s anyjának véghetlen boszuságára, miután három hónappal megelőzte — a már akkor is csintalan — ama határidőt, melyet magának Pihanek derVater apai örömei élvezetéül kireménylett volt, s mely reménye megsemmisüléséért élete párjának, született Népié voda Darinkának a körülményekhez képest kemény szem-rehányásokat tőn.
De mi sem tarthat örökké, tehát Pihanek ur haragja is véget ért.
Elment s bekopogtatott az irgalom ajtaján, hogy menhelyet keressen beteg nejének s a kis köszörükő-örökösnek.
A falu kántora, tanitója, baktere és sarufoltozója egy személyben volt az irgalmas szamaritánus, ki befogadta a kés- és beretva-köszörülés nagy mesterét.
E sokoldalú egyén, ki nyáron még pásztori szerepet is viselt s jó szivü, de kissé melancholikus agglegény volt, igen megkedvelte Pihanekéket s nehány hét múlva közös üzletre kérte fel vendégeit, a falutól neki oktroyalt lakást egyszer mindenkorra felajánlván számukra.
Szép, idilli életet éltek itt tizennyolcz évig — mind-hárman magtalanul — csupán a kis Pihanekre terjesztvén szeretetök egész tárházát, kit annyira neveltek, hogy tizennyolcz éves korában már három pár fűző bocskort volt képes kiállitni egy hónap alatt, mi a családnak nettó három bankó forintot jövedelmezett havonkint pálinkára . . . alias: vudkira.
De jött, a minek jőni kell, a katona-állitás s a kis Pihaneket elvitték nagyreményű cserepárnak.
E pályája tizenkettedik évében van szerencsém őt, mint azon századnak, melybe soroztatánk, másod őrmesterét, a türelmes olvasónak bemutatni.
Bevégződvén a beosztás s leíratván az ezredi napi-parancs, s segédur parancsolá, hogy most minden őrmester vezesse besorozottait saját századukhoz.
Pihanek ur Peti s elém lépett következő commandó szót berregvén :
Vorwárts! . . .
Marsch! . . .
De mielőtt a vezényszónak engedelmeskedtünk volna, egy csoportot alakítónk s átölelők egymást, búcsúzóul azt súgva: hogy tudatni fogjuk, hol találkozunk a tizennégy napi kaszárnya áristom után.
Utólagos dicséretére legyen mondva a mi csengő bengő ezred segédurunknak, hogy búcsuzásunkban nemhogy nem akadályozott, de hogy ne zavarjon talán, az ablakhoz lépett s azon elkezdé a takaródét dobolni.
Csak Pihanek ur volt nyugtalan, felkiáltván :
— Na — estye nie psidjetje bestie! . . . a mi magyarra fordítva azt teszi; — hogy hát még sem jöttök bestiák.
A palota kapujáig együtt mentünk; itt eszembe jutott, hogy minden pogyászunk még a Santa Afra szállitó-házban van; megszéllitám e végett a legidősb őrmestert.
— Arra megyünk — mondá ez — s önök mindenüket elhozhatják onnét. . . .
Pihanek ur morgott; de a többségnek engednie kellett.
Tíz perez múlva végkép elbúcsúztunk egymástól ugyanazon szobában, hol két nap előtt Fejér barátunk, meghalt; másik tiz perez múlva mindenki rendeltetése helyén volt .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE