Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
sötét volt a reggel, mikor álmomba valaminő csengés keveredett bele.
A csengés nyugtalanított s úgy keringett felettem, mint egy dongó; aztán elhallgatott. majd tolakodóan újra ott volt.
Felébredtem.
A telefon szóit az előszobában.
A majoros ?
Odakinnről a Hüvösvölgyből beszél ?
Igen, ma éjjel.
— Hát betörtek a villába ...
És a testvéremnél is ?
Értem .. .
A rendőrségen közömbösen hallgatták meg a feljelentésemet.
Hiábavaló fáradság, hogy jegyzőkönyvet vegyek fel róla, — mondotta egy Írnokforma kis ember.
Ma éjjel csak a Svábhegyen tizenhat nyaralóban törtek be.
És a város területén, tudja Isten hány lakást meg boltot fosztottak ki .
Ügy se nyomozhatunk a tettesek után.
Hol vegyünk annyi detektívet, aztán meg azoknak más dolguk van manapság.
Ellenforradalmat nyomoznak, — mondotta mellettem egy úr, akinek a lakásába szintén betörtek az éjjel.
— Szabad lopás van az országban.
A földszintről felküldtek a második emeletre, onnan megint ie a földszintre .
Rendetlen, tintaszagú irodákon, fülledt folyosókon tevelyegtem, míg végre megígértek, hogy maid küldenek ki nyomozókat.
Itt is megváltozott minden.
A régi magyar arcú hivatalnokok helyett új emberek nyüzsögtek a főkapitányságon.
A kezükbe került hát ez is.
Havas szél fújt a hídon.
A hideg téli égben, mint a mennyasszonyok, fehéren álltak a budai hegyek.
A hűvösvölgyi erdők tar fái kék ereket vetettek a napsütötte havon.
Minden csillogott.
És a szépség egy pillanatra elfeledtette a szenvedést, a várost és a kifosztott házat is a hegyen.
Útközben találkoztam Mária testvéremmel.
Ő a pasaréti rendőrszobából jött es két rendőrt hozott magával.
Az egyik már letépte a koronát a sapkájáról, a másik még viselte.
— Hát maga nem vette le?
A király gyühet is, mehet is, de a szent korona mindig a helyén marad, — felelte az ember.
Sok dolguk van?
— kérdeztem, hogy másra tereljem a szót.
Nem ió lenne, ha mindig így maradna.
Pedig hát a rendőrség csatlakozása döntötte el a dolgot.
A két ember összenézett, de nem szólt semmit.
Közben felértünk a házhoz.
A fedelén fehér volt a hó a kék égben.
Lenn lépések látszottak a havon.
A terasz alá vezettek a nyomok.
Világos volt, hogy a falra futó giicinián másztak fel a betörők, úgy jutottak be a házba.
Majdnem mindegyik szobában egy-egy konyhakés feküdt kikészítve az asztalon.
A markolata valamennyinek kijjebb állt, mint az asztal lapja. így könnyű lett volna felkapni, ha valaki megzavarja a gazembereket...
A hallban egy csomó holmi volt batyuba kötve.
Ezért még vissza akartak jönni.
A szekrények tárva álltak.
Sok mindent elvittek.
A válogatás közben boglyákba dobált dolgok a földön hevertek.
A nemzetiszínű zászló szövetjét letépték a rúdjáról és dühös, sáros csizmák nyomai látszottak rajta.
A nagy öreg Bibliát , mintha szíven lőtték volna, egy golyó járta át.
Elég a bűnjel, — mondottam testvéremnek, — én már megtaláltam a tetteseket: a forradalom vívmányai jártak itt.
A rendőrök megint összenéztek ...
Mikor hazaértem, elmondtam Anyámnak, mi történt odakinn.
Kissé merev arccal , szótlanul hallgatta.
Elvittek, amit elvihettek.
Még a matrácokat is lenyúzták.
A falakra ocsmányságokat firkáltak.
Ezek az idők vámot szednek mindenkitől.
Hát akiket kiüldöznek az otthonukból, akiknek felgyújtják a házukat, akiket leölnek ?
— mondotta Anyám.
— Az én gyermekeim élnek és van még otthonuk.
Csak beérje ennyivel a sors és ne kívánjon többet.
Ha csak ez lesz a mi adónk, akkor ne panaszkodjunk.
És többet nem beszélt róla.
Délután egy könyvet vettem elő.
Szinte szokatlan volt ez, mostanában jóformán semmit sem olvasok.
És ha mégis olvasok, csak a betűt szedi a szemem, az értelem elvész, másra gondolok.
Kaffka Margit könyve volt a kezemben.
Szegény, nem fog újat írni soha többet.
Elmúltak számára a: "Csendes válságok", a "Színek és évek".
Szatmárból jött és régi nemesi kúriák levegőjét hozta magával ebbe az idegenlelkű városba.
Amíg lenem törlődött róla* amit onnan hozott, nagy író volt, mert magyar volt.
Elmélyült képek, halk, meleg hangok alkotója, finom látnitudó .
Egyike azoknak, akik röptűkben beleestek a nagy pókhálóba, mely a magyar irodalomnak szabadba vezető ablaka előtt feszül és foglyokká lettek benne.
Nem ismertem Kaffka Margi- tot, de azért szerettem, mert fajomból való művész volt. ő is asszony volt és tudom, hogyha le is hódították maguk közé a destruktívek , mint annyi nagy, éhező magyar tehetséget, Ő megtért volna hozzánk, ha időt adott volna neki hozzá az élet.
Nem volt közöttünk, mégis közülünk ment el.
Mi vesztettük el, nem ők.
Egy kivételes magyar asszonnyal kevesebb van.
Kaffka Margit, Isten veled.
Odakinn már egészen besötétedett és én még mindig olvastam.
A szobám hideg volt .
A halál gondolata járt a szép élő könyv felett, mely itt maradt, beszélt , mosolygott és sírt, míg a lélek, amelynek ujja vonta, elszállt a sötét járvány kapuján.
Behozták az esti lapokat.
Az újságokban egy név uralkodott: Gyulafehérvár ...
Hunyadi János temetkező városában, sírja felett, a térségen a vár tövében, egy rezoluciót mondott ki az oláh irredenta, amely most "Román Nemzeti Tanácsinak nevezi magát: Erdély, a Bánát és Magyarország összes oláh- lakta területei egyesülnek Oláhországgal!...
Ez történt GyulafehCrvárott és erre a hazaáruió gyűlésre Károlyi kormánya különvonaton vitte az oláhokat!
Testőrséget fegyverzett fel nekik!
Milliókat adott.
Megint olyannak rémlik az élet, mintha egy őrült álmodná!
"Minden a tietek" — mondja a hatalom, hogy az övé lehessen az, amit nem bírnak elvinni a szomszéd rablók.
Osztozkodnak, folyton osztozkodnakés ebbenaz osztozkodásban összetörika szívünk.
Erdély magyarsága magára hagyatva , megalázottan, elárulva tűrni kénytelen, hogy ősi földjét odavessék Budapestről az alacsony műveltségű, újkeletű kis balkánállamnak, melynek pásztornépe saját vajdái kegyetlensége elől menekülve, alázatosan jött be néhány évszázad előtt Magyarországba.
Ezerötszáz éve laknak székelyek Erdélyben.
És a bocskoros , félbarbár oláh nép most egyszerre az őslakó szemébe röhög és a rablás jogával magáénak nyilvánítja a mienket.
Csendes az utca.
Kővé vált szívével hallgat a város.
Csak a tetők felett remegnek a csillagok, mintha egy nagy, megrázó zokogás áradna fel hozzájuk a mélyből.
December 5.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE