Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
"Dudára indultam, fel a Várba.
Öt órára beszéltük meg a találkozást.
A gyéren világított kis Szalag-utca meredeken kanyargón felfelé a Corvin-térről .
Csendes volt, senki se járt az utcában.
Csak mikor a Jezsuita-lépcsőhöz értem , jött szemközt egy fiatal leány.
Sietett, látszott rajta, hogy fél.
A lépcső homályosan kapaszkodott a boltozás alatt.
A falnyílásokon át egyre magasabbról látszott a hegyoldal.
Elvétve lámpák ácsorog- tak.
A város süllyedt lefelé.
És egészen lenn a partok közt, mint nagy, szabad lélekzés, ömlött a Duna.
A Mátyás-templom szegleténél hirtelen fordulóval kanyarodva nyargalt a szél , mintha kergetne valakit a templom körül, aki nem látszik.
A tér közepén elgondolkozva állt a vén Szentháromság-szobor és lenézett a talapzatára.
Két év előtt Károly király koronásán ott esküdött.
A csonka torony alatt a Verbőczy-utcábaértem.
Kétoldalt régi paloták hallgattak.
Az utca végén becsengettem.
A félköríves, barlangos kapun túl, mély boltozás nyílott bele a kertbe.
Egy kicsiny kert a várfokon, mintha kövek tartották volna a tenyerükben.
Az apró gyepmezők törpére nyírott örökzöldje mentén, fehér jelek voltak az utak.
Barokk talapzaton, a bástyafal fölé, két szobor emelkedett az esti homályban, a csillagok közé.
Görög istenek és a testük körül mintha valaminő negédes szél fújta volna ritmikusan kőruhájuk ráncait.
Az egyik fáról lecsörgött egy magányos utolsó levél.
A XVIII. század építette ezt a házat, Buda egyik legszebb palotáját.
Mária Terézia kora járt erre púderesen és legyezőjével finoman megérintette itt is , ott is a falakat.
Kicsiny díszítések: kicsiny mosolyok maradtak az érintés nyomán az ablakok alatt, a lépcső könyöklőjén.
A főlépcső szabadon emelkedett bele a felső terembe, melynek megművelt alacsony mennyezetét fehér oszlopok tartották maguk fölé.
A fehér falon régi képek arany kerete csillant.
Lámpa nem égett.
Csak a nagy márványkandallóban lobogott a tűz és alulról világította meg a dolgokat.
Beletükrözte magát régi bronzok szépségébe, futkosott a falakon és libegő érintésétől, az ódon porcellánok testén messze kínai tavaszok virágoztak ki és fonnyadtak bele a homályba, hirtelen, ahogy a tűz fénye tovább osont .
Alattuk előkelőén, nehézkesen álltak a bútorok, mint olyanok, amelyek nem költözködnek soha.
Azután kigyúlt a lámpa és a fénye bevilágított a palota úrnőjének az arcába .
Zichy Rafaelné, Pállavicini Edina nagy, olaszosan barna szeme komoly volt, de a szája nevetett.
Hirtelen abbahagyta.
Valahányszor találkozom vele, mindig meglep ez.
Szinte olyan, mintmikor felnőtt emberek nevetnek gyerekeken.
Egyszer azt mondta nekem: "A mi parlamenti harcaink úgy hatnak reám, mintha gyerekek civódnának, akik nem látnak fel az ablakig/4 Akkor értettem meg a nevetését .
Magyar oligarchák vérével kevert, régen emlékező latin vére látott át ilyenkor az illúziók felett.
Nyomon követtek a többiek.
Ritoók Emma, gróf Vay Gáborné.
Fázva jöttek és a kandalló köré húzódtunk, mint az összeesküvők.
Ugyanaz volt a fájdalmunk , ugyanegy volt az akaratunk.
Tudtuk, hogy eljött az óra, ki kell hívnunk csukott ajtaik mögül az asszonyokat.
A magyar históriában olykor hosszú évtizedekre eltűntek az asszonyok, — nem látszottak.
A jogaikért nem kellett küzdeniük, mert nincs törvénykönyve a világnak, mely az asszonyok jogát jobban megvédte volna , még a legsötétebb századokban is, mint a mienk.
Csendben élhettek és ilyenkor a háttérben csalt viziószerűen suhant el egy-egy szép, keskeny- vágású magyar női arc a tűzhely enyhe fényénél.
Ezek voltak Magyarország boldog napjai.
De ha égett itt a föld és a szerencsétlenség aratott, akkor mindig ott volt legelői a magyar asszony.
Nagyobb szenvedés soha sem érte a mi országunkat, mint most , tudtuk hát mindannyian, akik együtt voltunk, hogyha hívni fogjuk hazánk asszonyait, jönni fognak ők és el fogják vetni a nemzeti ellenforradalom csóváját.
Nem gyűléseken, nem is a piacon, hanem otthon, a háborútól kimerült férfiak lelkében, akik ma még csüggedtek, de holnapra majd nem merik már meghazudtolni az asz- szonyokat, akik hisznek a bátorságukban . ..
Lépések jöttek bele a tanácskozásunkba.
Hohen- lohe Károly Egon herceg szellemes feje bukkant ki a lépcső fehér aknájából.
Az ötödik összeesküvő, azerdélyi végek hontalanná lett fiatal magyar papja.
Mennyire jutottak?
Felolvastam a programmtervezetet, amelyben szociális és politikai reformok közé burkolva az egész keresztény magyar női társadalom létérdekeit kíséreltem meg összefoglalni.
Mondjuk ki világosabban, amit akarunk, — szólt közbe Zichy Rafaelné.
A többiek is hozzájárultak és a tervezet homlokára odaírtuk erősen, láthatóan azt a szentháromságot, melyért mindent tenni akarunk; A keresztény és nemzeti világnézet, az ország oszthatatlansága és a család.
Biztos eredményük lesz, — mondotta Hohen- lohe — sokat foglalkoztam szervezéssel Erdélyben, tudom, mire képesek az asszonyok.
Mikor kifordultunk a kapun és elszéledtünk a csendes budai utcákon, éreztem , hogy új út kezdődik számomra, amely talán a sorsom útja lesz.
tam magamat a zsibbadt kétségbeesésből, amelyben csak béna szenvedője voltam az eseményeknek.
Eddig, mint a nyomorékok, akiket mozdulatlanná tesz a betegség, hosszasan mindennek utána pillantottam, ami a szemhatáromba került, most egyszerre szereplője lettem a halálos komor tragédiának és nem volt többé időm a részleteket figyelni.
A budai palota délutánjának másnapján leveleket írtam, telefonáltam és összehívtam magamhoz egynéhány bátor, elszánt asszonyt.
Ritoók Emma is eljött .
Nem volt vesztegetni való időnk, sietnünk kellett és abban állapodtunk meg, hogy mindenik vendegem küiön-külön összehívja magánál megbízható asszonyismerőseit és mi beszélni fogunk nekik, vigyék szét a keresztény magyar asszonyok szervezkedésének a gondolatát.
Más megoldás nem maradt számunkra.
Nyilvános gyűlésekre alig gondolhattunk.
A sajtó már nem volt szabad.
A néhány keresztény és polgári lapot, mely talán rendelkezésünkre állt volna, vörös katonák kezdték terrorizálni.
Amit mi akartunk, azt halálra ítélte a szociáldemokrácia.
Ez a hatalom a nemzeti és keresztény gondolat ellen harcot hirdetett, Magyarország területi épségéről pedig hivatalos lapjában kijelentette, hogy — semmi köze hozzá . ..
Vissza kellett tehát térnünk régi idők szegényes eszközeihez.
Szájról-szájra vittem a gondolatot.
Most már külön váltunk, hogy többet végezhessünk.
Ritoók Emma járt a város egyik részén, én a másikon.
Mint az első keresztények, hol itt, hol ott összegyűltek az asszonyok.
Kicsiny bérlakásokon, palotatermeken , iskolaszobákon vándoroltam át.
Sötét utcákon, barátságtalan sikátorok homályában ballagtam egymagámban szélben és hóban nap-nap után.
Az asszonyok megértettek.
A kimerültségnek és meghunyászkodásnak ebben a szomorú korszakában megható elszánás és bátorság élt az ő lelkűkben.
Jóformán kivétel nélkül aláírták az íveimet, akik nem írták alá, azoknak a — férjük tiltotta meg .
Közöttük nem létezett a: "Végünk van, hiába minden" szörnyű lemondása .
Tiszteletet és hálát éreztem irántuk.
Egyszerűek, nagyok és hűségesek voltak .
És mialatt egyik kis otthonból a másikba vándorolva rájuk gondoltam és szerencsétlen országunk végzete gyötört, mindig újra felmerült előttem egy kép.
A hó hullott, hideg és sötét volt és én, izzó fehér ég alatt mégis egy napkeleti fehér várost láttam.
Egy oszlopos házat: a Pilátus házát és tornácán megkötözve ott állt az Ür.
A ház előtt gyűlölettől őrjöngő tömeg ordított: "Feszítsd meg , feszítsd meg!"
Ugyanezt ordítják ma a mi megkötözött országunk felé.
És lerántják az országot maguk közé, tövissel koronázzák, ütlegelik és leköpik.
Nehéz keresztet tesznek a vállára és felhajszolják a Golgotára.
Rászegezik a keresztre, hogy ne mozdulhasson és lássa vérbe- borult, haldokló szemével, miitor lábánál elkockázzák a köntösét.
Aztán sírba teszik, nehéz követ henger- getnek a teste fölé, lepecsételik és fegyveresekkel őriztetik, hogy halott maradjon és fel ne támadhasson . . .
Mikor elvégeztetett, a Megváltó hívei és tanítványai csüggedve bujdostak el és magára hagyták a sírját.
Nem volt többé reménység.
De a harmadik nap reggelén a kék derengésen át asszonyok mentek el a sírhoz.
Asszonyok voltak azok, akik meglátták a feltámadáss ...
Annak a gyönyörű szent meglátásnak az emléke maradhatott meg a szemükben.
Ezredévről-ezredévre, mindig újra asszonyok azok , akik meglátják a földön a feltámadást . . .
Most is látják.
Hisznek és velem jennek.
Nem én akartam, az eszme akarta ; az jelölt ki, hogy hordozója legyek.
Ha elfáradtam, ha elcsüggedtem és kétség szállt meg: hivatva vagyok-e a hivatásra , mindig újra eszembe jutott, hogy a szeretet, melyet a végzet hazája és faja iránt egy ember leikébe tesz, erőmértéke annak, amit cselekedni tud.
Sikerülni fog, sikerülni kell és a sok beszédtől elrongyolódott hangommal új gyülekezet előtt, a város másik végénmegint beszéltem.
Az asszonyok pedig, — olyanok, akik már hallottak — futva kerültek elém az utcán és mire az új körbe értem, ott voltak és vártak és megint meghallgattak.
Későn este, fáradtan vergődtem haza.
Ilyenkor Anyámhoz menekülök pihenni.
Soká elüldögélünk a kis zöld szobában és ő biztat, ha csüggedt vagyok.
Mindég megtalálja a szót, amely meggyógyít.
Aztán későn megyünk aludni.
Az este hosszú és közben kipihenem magamat.
Elmesélgetek vándorlásaimról és — amit fáradságomon át tompán, szinte ködben éreztem, megint követelőbben áll elém és nem tudok másra gondolni.
Ma új szerencsétlenség érte Magyarországot...
Vix francia alezredes, aki nemrégiben érkezett Budapestre, mint az entente-szövetségesek katonai küldöttségének főnöke, egy jegyzéket közvetített a magyar kormánynál.
A csehek árulásának a bére van benne.
A győztes hatalmak követelik Magyarországtól, ürítse ki az egész Felföldét, mert: a cseh-szlovák államot elismerték, hadseregét szövetséges hadseregnek tekintik...
Egyszerre észrevettem, marokra fogom a tenyeremmel az államat, hogy megállítsam a remegését.
Valaminő soha nem érzett düh forrott fel bennem.
A jog és igazság békéjének hirdetői, az új világmegváltók a saját fegyverszüneti feltételeikkel ellentétben egyszerűen ránk parancsolnak, hogy országunk nagy bástyáját, a Kárpátokat kiszolgáltassuk és tizennyolc szép ősi vármegyénket odaadjuk azoknak , akiké sohase volt, akiket az entente szövetségeseinek nevez, bár hosszú évtizedeken át ők voltak az osztrák hatalom iegerősebb támaszai és legkíméletlenebb végrehajtói.
Mesélni tudnánk a esetiekről mi magyarok!
Szabadságharcunk után, mint az osztrák abszolutizmus titkos rendőrei, besúgói és teljhatalmú pribékjei, ők kínozták meg legkérlelhetetlenebbül Magyarország népét.
És mesélni tudna róluk Velence és Lombardia is, ahol a cseh császári sanyargatok :" le sbirre austriaci" emléke még ma is kísért.
A kiegyezés óta a dinasztia jóvoltából a monarchia közös intézményeiben jóformán minden magas polgári és katonai pozíció a cseheké volt.
Ök is felelősek a dolgok fejlődéséért és most mégis, mint az entente "szövetséges haderői**, részesei a fegyverszünet végrehajtásának, amely a régi OsztrákMagyar Monarchia területének elfoglalásáról rendelkezik ...
November elején a frontokról tizenöt érintetlen magyar divízió jött haza.
Ha azok még megvolnának...
Hideg rémület fogott el.
Felpillantottam Anyámra.
Ö is arra gondolt, amire én.
És mim mikor egy nagy beteg virrasztói, hogy higyjenek a beteg életében, azokról az időkről kezdenek beszélni, amikor még egészséges és erős volt, — beszélni kezdtünk mi ket- ten virrasztók is régi időkről, szép messze felföldi nyarakról .
Mikoriban testvéreim meg én még gyerekek voltunk, szüléink azt kívánták , ismerjük meg az országot.
És minden szünidőben más-más vármegyében kerestek egy kis nyári fészket nekünk.
Kárpáti nyarak, kies fürdőhelyek, erdei fészkek , csendes, elvonult hegyvidéki városkák...
Liptóújvár a Vág mentén és messze a nagy Kriván.
És Trencsén, a budetini vár és Oroszlánko a felhők között.
És a királyasszony városa: Pozsony.
És a zöld mezők a Mátra alján.
És a szepesi városok és Kassa, vén székesegyháza tövében; a magas Tátra az ég alatt, Bereg zúgó nagy rengetegei és a máramarosi erdők, a Tisza ringató bölcsői.
Elmúlt régi szép nyarak " elmúló régi szép országunk.
De vissza-ve ^^^^ lk!...
És másnap újra mentem és vittem ezt a szót és vittem a hpet asszonyok leikébe.
Mostanában az utcák és terek még sötétebbek, mint valaha.
Új rendelet jött.
Öt órakor bezárják az üzleteket.
A kirakatok világossága is kialszik.
Egy mozgószínház előtt haladtam el.
Bejárata mellett nagy színes plakát függött .
Odabenn Tisza halálát játszották a vásznon.
A színész Tisza maszkját viselte , egy színésznő Tisza Istvánná szerepét adta, Almássy Denise-nek is volt megszemélyesítője.
A vállalkozó a Hermina-úti villában, a gyilkosság színhelyén játszatta el kinema- gép előtt a darabot.
Vájjon a gyilkosok maguk adták-e elő a saját szerepüket ?...
Mentemben undorodva hallgattam az előadásról kiözönlő emberek beszédjét.
Pesten most már széliében suttognak egy tengerészről, aki mindenütt dicsekszik, hogy ő ölte meg Tiszát.
Azt is mesélik, hogy Almássy Denise a Ritz-szálloda éttermében iszonyodva ismerte fel vacsora közben Tisza egyik gyilkosát .
Kérdezte, ki az az ember?
És valaki azt felelte neki: a katonatanács elnöke , Pogány József.
Mese... hiszen Almássy Denise a gyilkosság óta sohase jött a fővárosba.
Sok hír kering.
Azt is mondják, hogy a hadügyminisztériumban százezreket fizettet ki a kormány gyanús egyéneknek, akik a forradalomnak nagy szolgálatokat tettek.
Az első katonatanács tagjai tetemes jutalmakat vettek fel.
Senki sem tudja, miért.
De Károlyi alighanem tudja és... ha keresni akarná , a katonatanács között talán nyomára akadna Tisza gyilkosainak is.
Mocsárban élünk és körülöttünk bántatlanul, egyre hangosabban szervezkedik a boisevizmus.
A Duna partján mentem hazafelé.
Kis vontatóhajó hosszú uszályt vitt maga mögött lefelé a vizen.
A parti lépcsőn egy ember ült és két felhúzott térde közé lógatta a fejét.
Egy gyerek ment el mellettem, mezítelen lába régi szőnyegrongyokba volt csavarva és a zsineg vége sárosán húzódott mögötte a földön.
A boltok már zárva voltak, az utcák sötéten tátongtak.
A járdaszélen egy furcsa kis alak hajlongott.
Mikor közelebb értem, láttam, hogy lába előtt szemetes ládák és kosarak állnak a földön.
Megviselt capote-kalapban, régi módis gyöngyös mantillában, egy öreg asszony kaparászott a szemét között .
Karján kis kosár lógott és a szemetes ládákból bűzös ételhulladékokat szedegetett a kosárba.
Hangok hallatszanak ebben a városban.
Idegen pénz csörög, bankók suhognak és nem látszik, ki adta és ki vette át a vérdíjakat.
De aki átvette, az megszolgálja és mond valamit.
Mondja elmenőben az utcán.
A mantillás asszony a szemetes ládák előtt és az ember a parti lépcsőn és a gyerek, akinek a lába mezítelenül bújik ki a szőnyegrongyokból, ők mind, mind hallják.
Egy csoport ember verődik össze.
Nem tudni honnan, katonák és tengerészek jönnek.
Egyszerre a gana- jos láda tetején ott áll valaki és beszél.
— Az urak az okai mindennek, a grófok, a papok, a burzsujok!
Agyon kell ütni , ahány van!
És lassú sötét gyűlölet ömlik szét.
A szenvedők nehéz haragja, a kifosztottak, a hajléktalanok bosszúja, az éhezők állati dühe terjed.
December 9.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE