ELTE regénykorpusz

Midőn Irma néhány órával az előbbi fejezetben elmondottak után Margithoz ment, komornájától hallá, hogy lefeküdt, s hogy kivétel nélkül senkit sem szabad hozzá bocsátania.

Hasonló választ nyert Vámosy, ki még aznap kétszer ott volt, s egy, a grófnénak szóló levelet hagyott a komornyiknál.

Másnap reggel az inasok, midőn uraságaik nevében a grófné egészségéről kérdezősködtek, azon hírt hozták, hogy Vérthalomra utazott.

Míg az egész város e rögtöni elutazás okain álmélkodott, s néhányan a legnagyobb bizonyossággal állíták, hogy Káldoryné anyja nehéz megbetegedésének hírére hagyá el Pestet, mások pedig ebben is csak szokott szeszélyességének jelét láták: addig ő maga nem törődve senkivel, már mérföldeket haladott útján.

Eleinte jólesett neki az utazás.

Az anyagi mozgás, a változó tárgyak , melyeknél kocsija sebesen elhaladt, maga a tiszta téli levegő, erősítve hatottak idegeire, s rég nem érezé magát nyugodtabbnak.

Valamint testi, úgy lelki fájdalmaink között vannak pillanatok, melyekben érzékenységünket elvesztjük; s habár a kínok után, miken keresztülmenénk, tompa érzés marad is vissza, mely arra int, hogy fájdalmaink minden pillanatban visszajöhetnek: legalább nem szenvedünk.

Margit több órát tölte így.

- Leereszté hintajának ablakát s kinézett.

Szép téli nap vala.

Az út mellett álló fák zúzzal takarva hajták le ágaikat, melyekről minden érintésnél csillogó por hullt le; a vidék hóleplén csak a távol erdőség s itt-ott egy falu háztetői váltak ki fekete foltokként.

Néha parasztszekér zörgése vagy magános utas léptei, ki sietve a szomszéd falunak tart, szakítják félbe az ünnepélyes csendet; egyébként nyugodt minden, s az elhagyott mezőn varjúsereg uralkodik, s itt-ott egy pacsirta hallatja örömdalát, mintha a napfény elfeledtetné vele a kemény időt, s a ragyogó sugárokban már a közelgő tavaszt érezné.

Margit sokáig nézé e téli tájképet, és a természet szépsége egy időre háttérbe szorítá bánatát.

Lassankint azonban mindaz, mit maga körül látott, visszavezeté gondolatait az előbbi irányba.

Leánykorában ritkán volt a városban, s minden pesti utazás egyszerű életében akkor azon nagy események közé tartozott, melyek gyermekkorunkban időszakot képeznek, s melyeknek később is legkisebb részleteire emlékezünk.

Margit a Vérthalomtól Pestre vezető úton ismert minden egyes házat.

E hegyen, mikor egy ízben arra ment, éppen szüreteltek, és gyönyörű tűzjáték lepte meg az utasokat.

E faluban két óráig kelle várniok lovakra, s e korcsmában, mely , mióta az út másik oldalán új vendéglő épült, rongyos csapszékké aljasult , többször ebédeltek.

Egyes helyeken tisztán emlékezik azokra, miket akkor anyja mondott; másokon nagyapjának haditettei jutnak eszébe, melyeket az öreg plébános, midőn őket párszor a városba kíséré, az út rövidítésére elbeszélt.

Mindenfelől emlékek, mindenütt valami, mi őt életének boldog napjaira inti - s most!

- E táj, melyre a tél fehér szemfedőjét borítá , eltakarva mindent, mi rajta zöldellt s virágzott, nem életének képe -e?

S mégis e vidék, melyet eddig csak szebb napokon látott, nem változott meg annyira, mint ő maga.

Jövő tavasszal a fák kihajtanak ismét, s a mezőn új virágok nyílnak: a világ hideg érintései után csak a szív marad pusztán örökké.

Margit mondhatatlanul szerencsétlennek érezé magát.

Első pillanatban Adorján magaviselete szenvedélyes keservvel tölté lelkét.

Sértve szerelmében s büszkeségében, csalatva abban, mi neki e világon legszentebb volt, maga a szenvedély erőt adott lelkének.

Most ereje meg vala törve.

Mintha szívének minden húrjai túlfeszítve, egyszerre szakadtak volna meg; keblében csend uralkodott, minő a síré.

A megvetés, az égő gyűlölet helyett, mellyel az első pillanatokban férjére gondolt, most csaknem közönyösséggel tekintett vissza a múltra.

Hisz tudta: úgyis mindennek vége van; miért küzdjön végzete ellen, minek szedje össze erejét; keserve mindenesetre nagyobb, hogysem elviselhetné.

Így ért Vérthalomra.

Anyja az első örömtelt meglepetés után, mellyel leányát kebléhez szorítá, észrevéve a rajta történt változást.

Az öreg plébános , kivel aggodalmait közlé, sóhajtva megvallá, hogy saját meggyőződése szerint is Margitot valami baj érte; de azon jelek közül, melyekkel mások fájdalmukat kifejezik, semmi sem vala rajta észrevehető.

Nem panaszkodott , nem hallá senki sóhajtani, szemein nem látszottak könnyeknek nyomai, sőt néha mosolygásra kényszeríté magát: s mégis látta mindenki, hogy szívét nehéz bú terheli.

A cselédek arról szóltak, s a falu népe a templomban részvéttel fordult az urasági szék felé, bámulva, mi történhetett fiatal grófnéjokkal.

Nincs kínosb érzés a világon, mint midőn kedveseinket szenvedni látjuk, s bánatuknak okát nem találhatjuk fel.

Ez vala Ormosyné helyzete.

Margit minden kérdésre azt válaszolá, hogy nincs baja, s hogy csak azért jött, mert gondolá, hogy jöttével anyjának örömet okoz.

A komorna csak annyit tudott , hogy a gróf elutazása előtt késő éjszakáig maradt feleségénél, s másnap legjobb barátságban vált el.

Később a grófné kocsin kiment, s a legnagyobb felgerjedésben visszatérve, csak estve adá a parancsolatot, hogy útra készüljön.

Többet ez egyszer még Farkas sem hozhatott napfényre, ámbár szokott erélyességével a komornát ismételve kikérdezé, s Margitot , hivatkozva leányi szeretetére, többször kérte, könyörüljön anyján, kit e megrögzött hallgatása szerencsétlenné tesz.

Maga a grófné, mihelyt tapasztalá, hogy e kérdezősködés leányának kellemetlen, hallgatott.

Észrevevé, hogy Margit az öreg plébánost, kit elébb annyira szeretett, most kerüli; vajon ő is kellemetlenné tegye magát leánya előtt, s megfossza őt azon egy vigasztalástól, melyet bizonyos helyzetekben azáltal találunk, hogy kedveseink körében magunkat érzéseinknek szabadon átengedhetjük.

Ormosyné magaviselete talán céliránytalan volt.

Farkas saját tapasztalásaira emlékezteté őt.

Mennyivel kevesebbet szenvedett volna életében, mennyivel boldogabbá tehette volna egész körét, ha azért, hogy másokat kellemetlen pillanatoktól megkíméljen, saját érzéseit nem fojtja magába.

Ő tudta ezt; de hisz legszomorúbb tapasztalása életünknek, hogy még saját tapasztalásainknak sem vesszük hasznát, s csaknem mindig ugyanazon hibákért több ízben válunk szerencsétlenekké, főképp ha azok, mint Ormosynénál, nemes tulajdonainkon alapulnak; s bámulhatjuk -e, ha e gyönge szerető lény nem érze másoknál több erőt magában?

- Gyönge... talán nem az ; csakhogy az erő a legnemesebb nőknél néha olyan, mint a folyondáré, melyet , míg él, semmi hatalom az egyszer körülfogott tárgytól el nem szakíthat, s mely, magára hagyatva, mégsem tarthatja fenn magát.

Ormosynénak egyedüli vigasztalása most is csak öreg barátjának részvéte vala .

Vele közlé szomorú sejtelmeit, neki mondá el, amit szenvedett; és Farkas e nemes lénynek bánatát látva, néha alig tarthatá vissza könnyeit.

A sajnálat ilyenkor háttérbe szorítá még a szeretetet is, melyet Margit iránt érzett .

Nem volt -e magaviselete megbocsáthatlan?

Ha már nincs is bizodalma senki iránt, nem látja -e anyja szenvedéseit?

A jámbor öreg annyira neheztelt, hogy mit eleinte csak Ormosynénak vigasztalására mondott, azt végre maga is elhivé: hogy Margit szerencsétlensége csak képzelt s túlvitt érzékenységből származik.

- A házi boldogság - nyugtatá meg magát s a grófnét - olyan, mint a mezőnek szép színe.

Távolról mindenik zöldnek látszik, de nagyon közelről nézve a legszebbiken is elég helyet találunk, hol a dús fű között kitűnik a kopár föld.

Vajon emiatt mindjárt kétségbe kell -e esnünk?

Életünk nem lehet kellemetlenségek nélkül, s a legboldogabb házaséletben, már azért, mert mi az egyiket éri, azt a másik is érzi, kétszer annyi bajnak kell lenni ; csakhogy minden baj, éppen mert ketten viselik, könnyebbé válik, s egyet sem nyom le egészen.

Fiatal emberek ezt nem látják által; de az élet végre megtanít mindenkit, hogy miután a világot nem alakíthatja át vágyai szerint , vágyait alakítsa át a világ szerint: s az idő el fog jőni, mikor Margit is , miután ezt belátta, ismét megelégedve érzendi magát.

- Ön nem ismeri Margitot - mondá a grófné sóhajtva.

- Ő soha többé nem lesz szerencsés.

Ön előre látta; ó, miért nem követtem tanácsát!

- Nagyságod jól tevé.

Megvallom, hogy a grófban csalódtam.

A tétlenséget , melyben napjait tölti, most sem helyeselhetem; de sokkal kedélyesebb ember , mint egykor gondolám, s meg vagyok győződve, hogy Margitot szívből szereti.

A grófné szomorúan rázta fejét.

- Éppúgy meg vagyok győződve róla, mint arról, hogy Margit viszonozza e szerelmet.

Az egész egy kis félreértés, valószínűleg oly apróság, miről szólni sem érdemes.

- Meglehet; de nem függ -e hasonló apróságoktól életünk? - mondá a grófné sóhajtva.

- A legtöbb házi viszonyt nem a lassankint kifejlődő jellem- vagy véleménykülönbségek, nem is a házastársak nagy hibái, hanem azon kis kellemetlenségek keserítik el, melyekre, mikor házasságra léptek, nem is gondolt senki.

- Ez egészben véve igaz - válaszolt a plébános.

- Valamint a hajóknak legnagyobb része nem vihar és sziklák között vész el, hanem szép csendesen a szú és fúrókagyló által: úgy járunk szerencsénkkel is.

Némely apróságok körülbelül oly hatást gyakorolnak életünkre, mint a tyúkszemek.

Kinevetnék az embert, ha ily semmi miatt komolyan panaszkodnék, s mégis ez oka talán , hogy egész életében egy óráig sem érzi egészen jól magát.

De sem Margit, sem férje nem olyanok, kiknél ilyentől félni lehetne.

Mindkettő szenvedélyes : összeháborogtak.

Talán azért, mert férje Bécsbe ment; az egész baj csak az , hogy Margit nem szól, s hogy nagysád gondokat csinál magának.

Hasonló beszélgetések nemcsak Ormosyné aggodalmait nem oszlaták el, hanem még Farkas sem érzé magát oly nyugodtnak, mint színlelé.

Ha Margit keservében szenvedélyes kitörésekre fakadna, nem aggódnék úgy.

Gyermekségétől ismeri ; tudja, hogy valamint könnyen sértve érzi magát, úgy hamar kiengesztelődik , akár a sors, akár emberek bántják; de e tompa fájdalom, e kétségbeesett megnyugvás, mely nem keres, mert nem vár vigasztalást, mintegy ellentétben látszék lenni egész jellemével.

Mióta Vérthalomra jött, magaviseletében nem történt változás; s az öreg plébános, jól tudva, hogy Margit nem tartozik azok közé, kik minden kicsiségen elcsüggednek, naponkint inkább meg vala győződve, hogy őt nagy szerencsétlenség érte.

Okát azonban, minél tovább gondolkozott, annál kevésbé gyaníthatá, főképp miután Margit férjének levelei közül, melyek Pestről utána küldettek, egyet anyja termében felejtvén, Farkas, ki a feltört levelet elolvasá, meggyőződött, hogy Káldory nem is gyanítja nejének lelkiállapotát.

Margit maga iszonyúan szenvedett ez időközben.

Fájdalma nagyobb, mint hogy magánosan elviselhetné, s mégsem közölheti senkivel.

- Nap nap után folyt , már elmúlt egy hét, mióta Pestet elhagyá, de lelki hangulata nem változott.

Legjobban most is barátnéja társaságában találta magát.

Itt legalább nem kelle erőt venni érzésein.

Félórákig ülhetett szótalanul, s nem háborgatá senki kérdésekkel.

Maris gyermekeivel foglalkodott, vagy csendesen folytatá munkáját, mintha Margit szomorúságát észre sem venné: csak ha ez őt maga szólítá meg, akkor ereszkedett vele beszélgetésbe, kerülve mindent, mi őt jelen fájdalmára emlékeztethetné.

Még Maris hangja is jólesett Margitnak , mintha szava csengésénél szebb idők emlékei ébrednének szívében.

Itt találjuk őt egy délután.

Maris, mi jelenleg, mióta nagyanyja betegeskedik, többször történt - a nap legnagyobb részét gyermekeivel a kastélyban töltötte; s már esteledett, mikor őt Margit hazakíséré.

Azon komoly téli napoknak egyike vala, melyek, úgy látszik, csak azért adattak , hogy az élvezeteket, mik házi körünkben találhatók, egészen ismerni tanuljuk.

Köd ereszkedett, s ámbár még alig múlt öt óra, a szoba már tökéletesen sötét vala.

- Maris a bölcsőbe fekteté csecsemőjét, gyertyát gyújtott, s miután Margitkának ozsonnát és játékot adott, az asztalhoz ült , s fonni kezdett.

Egy ideig hallgattak.

A csendet, mely a tágas s egy gyertya által gyöngén világított szobában uralkodott, csak a falon függő faóra erős percegése s Margitka szava szakítá félbe, ki anyját utánozva, halk beszélgetéssel altatá bábuját.

Ma Maris is szomorú volt.

Az öreg Galambosné néhány nap óta ismét rosszabbul érzé magát, s komolyan aggódni kezdettek életéért.

Maris szorgalmasan forgatva orsóját, róla gondolkozott.

Még szívében hangzott az áldás, mellyel öreganyja a gyermekektől búcsút vett; s a gondolat, hogy a kedves asszony nem fogja látni a gyermekeket felnőve, nehezen esett szívének, és szemeit könnyekkel tölté.

Margit észrevevé ezt.

Maris szomorúsága mélyen s mégis jóltevőleg hatott reá .

Mintha e könnyek még közelebb hoznák őket egymáshoz; mintha e fájdalom, mely barátnéja szívét tölté, új kötelék lenne, mely őket összefűzi.

Margit e pillanatban megfeledkezett saját keserveiről, szívét csak meleg részvét , csak szelíd sajnálkozás tölté el; azon fájdalom, mely szeretetünkből jő, s mely épp azért jólesik.

Ő kezdé a beszélgetést; oly szelíden, oly biztatólag szólt, hogy Maris , letéve munkáját, végre barátnéjának nyakába borult, s miután magát kisírta , megnyugodott.

- Hisz öreganyja alig hetvenesztendős még, s mindig oly egészséges volt; Isten meg fogja őt kímélni e csapástól.

Maris részletesen elmondá az öregasszony betegségének történetét .

Tulajdonképp senki sem ismeré annak okát.

Az orvos maga mondá, hogy az egészet nem érti.

- Néhány héttel Maris menyegzője előtt egyszerre nyugtalanság vala észrevehető egész magaviseletében.

Ő, ki elébb még akkor is, ha Maris vagy más valaki beteg volt, az egész házat megnyugtatta, s kinek Istenbe vetett bizodalmát semmi sem ingathatta meg, most egyszerre sehol sem találhatá helyét.

Mintha szüntelen valamely nagy veszély lebegne feje fölött, melyet előre lát, s melyet kikerülni nem remél.

Néha a legkisebb neszre - ha ajtaja váratlanul megnyílt, vagy azt hallá, hogy a konyhában vagy folyosón idegen vár reá - remegni kezdett.

Főképp Andris irányában viselé különösen magát.

Rendkívül szerette őt, és sokszor mondá , hogy Maris nálánál jobb férjet nem találhatott volna; s mégis néha egy nap többször is kérdezé: igazán szereti -e feleségét, s vajon szeretné -e azon esetre is, ha nem volna nemes szülék gyermeke?

S ha Andris bámulva válaszolá, miért kételkedik ezen, s hogy a szerelem, melyet felesége iránt érez, nem változhatik meg soha, az öreg Galambosné könnytelt szemekkel megáldá őt.

Néha úgy látszott, mintha valami titok terhelné szívét, melyet közleni akar.

Főképp Andris gondolá ezt.

Mindjárt apja temetése után olyformán szólt vele, s később is többször; de úgy látszott, nem határozhatá el magát, s ha kérdezék, csak azt felelte: hogy szegény vén feje elzavarodik, s maga sem tudja néha, mit beszél.

S nem ez vala az egyedüli változás, mely az öreg Galambosnén történt.

Még feltűnőbb volt a fösvénység, mely nála egy idő óta kifejlődött.

Ha elébb sorsához képest bőkezűnek mutatkozott, és soha szegényt nem bocsátott el a háztól anélkül, hogy azt maga részéről is meg ne ajándékozná: most betegséggé vált fukarsággal őrködött minden garas fölött.

Annyira ment, hogy még ócska ruháit is, melyeket elébb koldusoknak adott, most a zsidóknak árulgatá, sőt, hogy a kis tőkét, melyet a grófnénak egykor kölcsönzött , felmondotta, s nem, mint eleinte mindenki gondolá, azért, hogy Marisnak adja, hanem, hogy a pénzt ládájába zárja, s olvasásában gyönyörködjék, mert miután senkinek egy fillért sem adott, mi más hasznát veheté?

Mindenki meg vala győződve, hogy az öregasszonynak betegsége inkább kedélyi , mint testi baj; de mi idézheté azt elő, főképp azon pillanatban, midőn életének legfőbb kívánsága teljesült.

A plébános, ki Galambosné állapotát különös figyelemmel kíséré, meg vala győződve, hogy az valamiképp azon kóbor nő megjelenésével függ össze, kit Margit menyegzőjénél először a templomban vett észre, s ki azóta többször s főképp legújabban mindig kisebb időközben fordult meg a kastélyban.

Valahányszor az idegen jött, Galambosné vele bezárkózott szobájába, s ha az elment, napokig nem nyerte vissza nyugalmát.

De miután Farkas őt eziránt megkérdezvén, tudtára adá, hogy, ha a kóborló még egyszer eljő, el fogja kergettetni, az öregasszony összetett kezekkel kéré, hogy ne tegye, s nem nyugodott meg addig, míg ígéretét nem bírta, hogy a kóborlót nem bántja, s összeköttetésére nézve sem tesz kérdést nála.

És ebben végre a plébánosnak is meg kelle nyugodnia; mi joga vala titkához?

A nők sokáig beszéltek ezekről; lassankint más tárgyra fordultak .

Galambosnénak emléke gondolataikat a múltra vezette vissza; hisz a kedves öreg egykor oly nagy helyet foglalt el életökben, s ők nem tekinthettek vissza anélkül, hogy emlékeik között e szelíd arccal ne találkoznának, s a kis szoba sötét szekrényeivel eszökbe ne jutna, hol játékaik után oly édes dolgokat és még édesebb szavakat találtak.

Maris szándékosan csak a legrégibb időkről szólt, kerülve a későbbieket , melyeknek emléke Margitnak fájdalmas lehetne: de ez maga arra fordítá a beszédet, s ha a mosoly, mellyel Marist kérdé: nem volt -e igaza, midőn neki mindig jósolá, hogy Andris neje lesz? bánatos vala is, e bánatban nem volt semmi keserűség.

A beszélgetést távol szekérzörgés szakítá félbe.

Andris aznap még virradat előtt egy szomszéd városba vásárra ment, s ámbár csak másnap délre ígérkezett haza, hamarább végezve dolgait, talán már most tér vissza.

- Talán ő az - mondá Maris, s arcán e gondolatnál örömsugár lejte át -, csaknem mindig elébb jő, mint ígéri.

Nem is lehet más - mondá rövid idő után, mely alatt nyitott ablaknál hallgatódzott.

- A szekér mindig közelebb jő, ismerem zörgését, s lovainak dobogását.

S most a kuvaszok is ugatni kezdenek.

Ez ő, ez ő!

Margitka, apád jő.

Jerünk elébe.

- S ezzel Maris felkapva gyermekét, férje elébe rohant.

Felejtve Margitot, felejtve mindent.

Néhány perc múlva Andris lépett a szobába.

Egyik karján a kis leánnyal, ki nyakába csimpaszkodott, míg másik kezét Maris tartá - így lépett az alvó csecsemőhöz Andris Margit jelenlétét észre sem vevé.

- Rossz vásár volt , búzámat nem adhattam el - mondá jókedvűen -, de hoztam mégis vásárfiát , neked, Margitkám, e szép szekeret, melyet a papirosba takarva anyád hozott be.

S neked, kedvesem - tevé hozzá, miután gyermekét a földre eresztette , nejét megölelve -, e kendőt.

Csak egyszerű pipiszőr kendő, de én csak olyanban szeretlek látni.

Emlékszel még az időre, mikor éppen ilyes kendődet a patakból hoztam ki?

Maris hallgatva megölelé férjét.

- És Margit!

- Ó, ő hallgatva nézé a boldogokat, s az összes múlt és jelen minden kínjai egyszerre feltámadtak keblében.

Miről egykor ábrándozott, mi után vágyódott, amit remélt, az egyedüli cél , melyért élni érdemes, az egyetlen boldogság, mely után lelke sóvárog, nem lehetetlen!

Nem egy puszta álom az, melyről csak költők énekelnek, nem agyrém, mely csak képzeletünkben él, nem pillanatnyi fény, mely, ha lidércként életünk láthatárán átrohant, elenyészik, mihelyt a földet éri: - valóság az, melyet mások bírnak, melyet maga előtt lát, s csak ő nem érhetett el.

Szívét iszonyú fájdalom tölté, mintha minden emberi kínoknak keserű kelyhét csak most ürítette volna ki végső cseppjéig; s mégis e fájdalom között szívét kimondhatlan öröm rezgé át.

Hisz az, kit oly boldognak lát, azon lény, kit e világon leginkább szeret, kinek boldogságáért életét adná.

Mit maga a fájdalom nem tehetett, azt most a fájdalom s öröm együtt vitték véghez; az ellenkező érzelmektől ostromlott kebel eláradt könnyeiben: Margit sírva fakadt.

Maris és férje, csak midőn őt zokogni hallák, vevék észre jelenlétét.

Andris kiment, Maris hozzá sietett s megfogva kezét, szelíd szavakkal vigasztalni kezdé.

- Ó, hadd sírjak - mondá Margit, barátnéjának nyakába borulva.

- Te nem tudod, mennyit szenvedtem, s mi szükségesek e könnyek nekem.

Margit ez estve még soká maradt Fekete házánál.

Mikor Andristól s barátnéjától kísérve végre hazament, nyugodtabb vala.

Komornája alig foghatta meg a változást, mely a grófnén történt.

Mióta Vérthalomra érkeztek, ma először feküdt le éjfél előtt; s mikor később még egyszer bejött, hogy utána nézzen: csendesen alva találta asszonyát.

Eötvös József

A nővérek

34

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Eötvös József

A nővérek

34