Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Eötvös József
A nővérek
Keletkezés ideje
1857
Fejezet
44
Bekezdés
2326
Mondat
6555
Szó
117197
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
35
Vámosy minden könnyelműsége mellett sem vala szívtelen; s midőn Margit fájdalmát látá, s Irma neki a távozása után történteket elmondá, senki sem érezhette magát nálánál szerencsétlenebbnek.
A meggyőződés, hogy az, kit mindenekfölött szeretett, gyűlölettel, sőt megvetéssel gondol reá : elviselhetlennek látszott előtte.
Még aznap elment házához, s miután elejébe nem bocsáttatott, s levele, melyet neki írt, válasz nélkül maradván, másnap hallá, hogy a grófné Vérthalomra utazott, jószágára ment ő is.
Itt legalább közel vala hozzá, s elébb remélheté, hogy vele találkozik, s bocsánatát megnyerheti.
Ez vala most legfőbb, sőt egyetlen kívánata.
Első tekintetre úgy látszott, hogy e kívánat könnyen teljesíthető.
Vérthalom Vámosy jószágától nem fekszik messze; ablakából látja a hegyet, melynek túlsó oldalán Ormosyné lakik; másfél óra alatt ott lehetne, s látogatása nem tűnhetik fel senkinek.
Hányszor volt ott, mikor Margit még a külföldön utazott - s miért ne menjen most?
De természetünkben fekszik, hogy amely arányban valamit inkább és inkább óhajtunk, úgy óhajtásunk látszó nehézségei is nőnek; s kinek csak egy szóra volna szüksége, hogy boldoggá legyen, néha nem határozhatja el magát, hogy e szót kimondja; s így volt az Vámosyval is.
Mióta Margitot szereté, egész természete megváltozott.
Ő, ki elébb oly bátran tekintett a jövőbe, és szabadon követve pillanatnyi benyomásait, a bizonytalanságot nem ismeré: most nem határozhatja magát semmire.
Helyzete tűrhetetlen.
Tisztába kell jönnie Margittal; életének nyugalma függ attól , hogy bocsánatát megnyerje; s mégis remegve gondol a pillanatra, melyben vele találkozik.
Miként jelenjék meg előtte, mit mondjon neki?
Minden talán egy szótól függ, mely által Margit kiengesztelve, vagy újra sértve érezheti magát.
Napok múltak, mielőtt levelét, melyben kéri Margitot, hogy előtte még egyszer megjelenhessék, megírá, s ismét napok, melyek alatt a legnagyobb izgatottságban feleletre várt.
Arról, hogy levele Margit kezeibe jutott, nem lehetett kétsége; ő maga adá azt komornájának, mondván neki, hogy a levél Irmától jő, s hogy miután még néhány napig jószágán marad, feleletét a grófné általa küldhetné el.
De miért e hallgatás?
Vajon Margit, ki, mint komornájától hallá, mióta Vérthalomra jött, nem jól érzé magát, komolyan megbetegedett -e, vagy nem akar felelni talán?
S tehát ne lássa többé, ne igazolhassa magát előtte?
Vámosynak úgy látszott, mintha élete függne e találkozástól.
Újra írt Margitnak.
Elmondva szerelmét, elmondva mindent , amit szenvedett.
Levele telve vala szemrehányásokkal.
Tudta, hogy szavai Margitnak fájni fognak, hogy talán sértve érzi magát.
De elragadva szenvedélyétől, e pillanatban nem gondolt semmivel.
Hisz Margit oka mindennek; ő az, ki, midőn magaviselete által benne reményeket gerjesztett , oly boldogtalanná tevé; ő rontotta meg egész életét; s most midőn tőle csak azt kéri, hogy mielőtt örökre távozik, még egy ízben láthassa őt: Margit megtagadhatja -e ezen kérését?
Margit válasza, melyet ugyanazon ember által, ki a levelet hozá , visszaküldött, nyugodt vala, de tagadó.
Éppen Vámosy levele győzé meg őt , hogy jobb, ha vele nem találkozik.
Talán megérdemli szemrehányásait; de tehet -e egyebet, mint hogy bocsánatot kér, s Vámosy megtagadhatja -e azt tőle, kiről tudja, mennyire szerencsétlen?
- És most Isten önnel - így végződik Margit levele.
- Utazzék szerencsésen, s ha az új benyomások, s az új emberek emlékemet önnel nem egészen feledtetik el: gondoljon reám keserűség nélkül, mint olyanra, ki, ha önnek rövid időre fájdalmat okozott is, azt akaratlanul tevé, s mindig baráti részvéttel fog viseltetni jövője iránt.
Margit levele mélyen hatott Vámosyra.
Egyrészről a nyugodt, csaknem barátságos hang, melyen szenvedélyes soraira válaszolt, megsemmisíté végső reményeit; másrészről a mély bánat, a nyugodt fájdalom, mely e levél szavain elömlött, kétségbeeséssel tölté szívét.
- Ó!
Margitnak igaza van - szólt elkeseredéssel magában -, nem tudom -e, mennyire szerencsétlen? s én teszek neki szemrehányásokat s miért? - mert nyájas volt irántam, mert általa szeretve gondolám magamat!
E rövid idő, mely közben magamat e csalódásnak átengedem, fénypontja életemnek; nincs semmi a világon, miért e napok emlékét kitörölném múltamból.
S én szemrehányásokat teszek, midőn térden állva bocsánatot kellene kérnem, mert hisz általam szerencsétlen.
- Káldory nem érdemli meg őt, szívtelen ember nem képes senkit szeretni a világon, s mint Irma, úgy Margit is idővel talán átlátta volna ezt; de vajon nekem kelle lerántanom a fátyolt, mely tőle ezen kétségbeejtő valót eltakarta ; nekem kelle elrontanom a csalódást, melyről tudtam, hogy boldogságának, hogy talán életének feltétele?
Nem természetes -e, ha Margit egész eljárásomban csak számítást lát; csak azon szándékot, hogy őt férje ellen felingereljem ; s nincs -e igaza, nem volt -e csakugyan számítás mindezekben? számítás , legalább Irma részéről.
Természeti, éspedig nem szeretetreméltó tulajdonaink közé tartozik, hogy valahányszor nem vagyunk megelégedve a sorssal vagy magunkkal, mindig másokat vádolunk: s így tett Vámosy.
Minél szerencsétlenebbnek érezé magát a gondolat által, hogy Margit őt oly dolgokkal vádolja, mikre nézve magát ártatlannak érzi: annál inkább felindult nővére ellen, ki őt saját céljainak eszközéül használta, s őt még azon egyetlen vigasztalástól is megfosztja , melyet Margit becsülésében és barátságában találhatna.
A határtalan szeretet, melyet nővére egész életén át iránta bebizonyított, a háladatosság, mellyel neki tartozik - e pillanatban minden el vala felejtve .
Csak azt érezé, hogy szerencsétlen, s hogy Irma miatt lett azzá.
Hisz ő gerjesztett benne reményeket, ő tartóztatta vissza, midőn távozni akart.
- S miért tette ezt? - folytatá Vámosy keserű gondolatait - talán irántam való szeretetből?
Ó, ő jobban ismeré Margitot, hogysem az egésznek következéseit előre nem látta volna.
De mit gondol ő vele?
Ha Margit elvesz is bújában, ha örökre szerencsétlenné leszek is, csak az akadály mozdíttassék el, mely őt Káldorytól elválasztja!
Vámosy határtalanul el volt keseredve Irma ellen.
De minél inkább meg vala győződve most, hogy a szerencsétlen viszonynak, melybe jutott, egyedüli oka benne fekszik: annál inkább reménylé, hogy magát Margit előtt igazolhatja, s annál inkább vágyódott a találkozás után.
Újra írt tehát.
Levele esdeklő volt.
Bocsánatot kért azokért, mik utolsó levelében talán sértheték.
Biztossá tevé, hogy érzelmeit egy szóval sem fogja említeni ; egyedüli kívánata csak az, hogy magát előtte igazolhassa.
Minél természetesebbnek találja, hogy Margit, ki tetteit hamis szempontból ítéli meg, reá gyűlölettel s megvetéssel gondol, annál szükségesebb, hogy neki magaviseletét megmagyarázhassa.
Egész jövője, életének nyugalma függ kérésének teljesítésétől.
Miután levelét lepecsételte, megparancsolta inasának, hogy Vérthalomra átlovagolva, feleletre várjon; ő maga fel s alá járva szobájában, átgondolá helyzetét.
Ha Margit teljesíti is kérését, tudta, hogy tőle legfeljebb bocsánatot várhat; s mit tegyen ezután?
Egy idő óta csak szerelmében élt.
Margit nem viszonzá e szerelmet, s Vámosy rég lemondott minden reményről, de legalább láthatta őt, legalább közelíthetett hozzá; s az, hogy lássa, s hogy hozzá közelíthessen, minden cselekvéseinek céljaként foglalá el életét .
Szerencsétlennek érezé magát, de voltak pillanatok, midőn egy szó, melyet Margit mondott, egy résztvevő tekintet elfeledteték vele kínjait.
Mit tegyen, ha még ettől is megfosztatott?
Az örömek, mikben egykor megelégedését találta, most, mióta a boldogságot, melyet magasabb érzelmek adnak, sejté, elveszték bájaikat szemei előtt; s tudta, hogy e boldogság számára elérhetlen.
- Minek is élek, ha előre tudom, hogy boldog többé nem lehetek, s ha senki sincs, ki hozzám ragaszkodik? - így gondolkozott magában.
- Hisz még Irma is... elérte célját; nincs szüksége többé reám.
Egészen elhagyatva s haszontalanul állok a világon.
- S Vámosy székre veté magát, s szemét kezével takarva, szomorú gondolatokba mélyedett.
Ábrándjaiból gyönge érintés ébreszté őt fel, s midőn feltekintett, Viktát látta maga előtt.
Megjelenésében nem vala semmi rendkívüli.
Noha Vámosy cselédjeinek megtiltá , hogy a káldorfalvi malomhoz menjenek, megérkezése Vikta előtt nem maradhatott titokban; s természetes, hogy a szenvedélyes leány, mihelyt megtudá, hogy kedvese közelében van, felkereste őt.
Mióta szülei nem engedték meg, hogy Vámosy a házhoz jöjjön, szegény Vikta akárhányszor gyalog tevé a hosszú utat, csak hogy kedvesével találkozhassék; s mégis Vámosy meg vala lepve, midőn őt most egyszerre maga előtt látá; s régóta nem örült megjelenésén annyira, mint e pillanatban.
Hisz egy legalább szereti őt; ha mindenkiben csalódott, ezen egy hív marad hozzá.
Vikta fel vala ingerülve Vámosy ellen.
Az, hogy egy hetet töltött közelében anélkül, hogy őt tudósítaná, fájt neki; de a bú, melyben őt elmerülve találta, az öröm, mellyel székéről felugorva neki kezet nyújtott , lefegyverzék haragját, s a szemrehányások helyett, melyekre készült, csak azt kérdé tőle, miért nem tudatta vele megérkezését?
- S te hogy tudtad meg, hogy itt vagyok? - kérdé viszont Vámosy, hogy a feleletet kikerülje - s miként jöttél e borzasztó időben?
- A vérthalmi kulcsár beszélte a malomban, hogy múlt héten ott voltál, s tegnapelőtt kocsisunk látta ott legényedet, s beszélt vele.
Mihelyt ezt meghallám, nem volt nyugtom, s eljöttem.
- Gyalog és sötétben?
- S nem jöttem -e így hozzád akárhányszor?
De mi bajod?
Sohasem láttalak ily szomorúnak.
- Kinek nincsenek néha gondjai?
- De ha gondjaid vannak, s szomorúnak érzed magadat, miért nem izented meg , hogy itt vagy?
Azt hiszed, nem tudnálak felderíteni.
Kísértsd meg egyszer .
Beszéld el, mi gyötör.
- Ne kérdezd, csak most ne.
Idővel talán megtudod.
- Hát míg ez idő eljő, te se törődjél vele.
Gondolj mindig csak reám.
Ím itt vagyok s szeretlek.
- S nem kell -e szemrehányásokat tenni magamnak még azért is?
Mennyit szenvedsz szerelmedért!
- Most már mindent tudok.
Nénéd s úri barátjaid telebeszélték fejedet, s mert látják, hogy az ocsmányságokat, miket rólam mondanak, el nem hiszed: most egyszerre azzal ijesztenek, hogy szerencsétlenné teszesz.
Mindez csak azért van, hogy elidegenítsenek tőlem.
- De szüleid! anyád!
- Édesanyám?
Ő jól tudja, hogy ha ezt nem mutatnám, s ha tartózkodóbb lennék irányodban, végre elvennél.
Hiába, nem verheti ki senki fejéből, hogy utoljára még feleséged leszek.
Egykor magam is azt hittem - tevé hozzá sóhajtva -, de hisz azóta felfordult a világ; s nem mondhatod, hogy valaha szemrehányással alkalmatlankodtam.
- Ó, te angyal vagy, Vikta, nem is érdemlem, hogy ennyire szeress - mondá Vámosy meghatva.
- Az az én dolgom.
Én, ha nem érdemlenéd is, szeretnélek.
Ha szerencsétlenné tennél, ha tudnám, hogy mást szeretsz - lám, ha ezt tudnám - tevé hozzá rövid hallgatás után, és szemei kimondhatlan szerelemmel függtek Vilmoson -, gyűlölnélek, de szeretnélek még akkor is, mint most, ha reád megharagszom .
Azt hiszem néha, széttéphetnélek bosszúságomban, s mégis sohasem szeretlek inkább.
De miért szólunk erről; hisz az nem lehet; ha ezt tennéd, én megölném magamat.
Talán jobb lenne, ha Vámosy Viktának mindent megvallana, s lábaihoz borulva elmondja, hogy szerelmét nem viszonozhatja igazán, hogy őt megcsalá.
Vámosy érzé, hogy a becsületesség ezt kívánja tőle.
De bámulhatjuk -e, ha ilyesre nem bírt elég erővel?
Hisz Margit nem viszonozza érzelmeit; örökre lemondott minden reményről.
Eltaszítsa -e magától azon egy lényt, ki rajta annyi szerelemmel függ, kit, ha őt csalódásában meghagyja, talán még boldogíthat.
- S miként ne tegyek magamnak szemrehányásokat, ha eszembe jut, mennyit szenvedtél szerelmed miatt? - mondá Vámosy meghatva.
- Nem szenvednék -e én érted mindent örömmel? - viszonzá Vikta határtalan szerelem kifejezésével.
- Ha anyám megszid, ha apám fenyegetődzik, s a faluban, nem tudom, mi mindent beszélnek felőlem: mit bánom én.
Mindez együttvéve nem ér fel egy kedves szóval, melyet néha mondasz.
- Hiába tagadod, elégszer láttalak szomorúan.
- Néha az vagyok.
Ha az emberek mindig ugyanazt beszélik; ha jó- s rosszakaróktól egyre csak azt hallom, hogy nem szeretsz: utoljára - főképp ha nem látlak - én is kételkedni kezdek.
Addig gondolkozom minden szavad fölött, addig töröm fejemet, míg végre nekem is úgy látszik, hogy nem szeretsz többé úgy, mint akkor szerettél...
- Mikor?
- Akkor, mikor még anyám is azt mondta, hogy szeretsz - válaszolt Vikta némi zavarral -, de hisz ez hiábavaló gondolat.
Mi akkor lehetséges volt, most nem történhetik többé, s fölötte nagy boldogság is lenne az nekem, talán el sem bírnám.
De ne is szóljunk erről többé.
Isten látja lelkemet: ha szeretsz, én nem kívánok semmit a világon.
- És a szenvedélyes leány kedvesének nyakába borult, s Vilmos elragadtatva ennyi szerelem által, a bájló hölgyet karjai közé szorítá, s lelkét azon boldogság tölté el, melyet csak, akik szeretnek, ismernek e világon.
Az órák mint pillanatok múltak, s Vikta alig hitt szemének, midőn észrevevé , hogy szürkülni kezd; kérte Vilmost, fogasson be.
Egy negyedóra múlva kocsin ültek, s a lovak uroktól hajtva, száguldva haladtak a megfagyott úton.
Hallgattak mindketten.
Vámosy mély gondolatokba merült.
Vikta boldogabb vala, mint hogy szóljon.
Mikor végre a lovak félig maguktól a bereknél megálltak, hol a szerelmesek ismeretségük első idejében s később, midőn a molnár nem tűrte többé, hogy Vámosy házához jöjjön, annyiszor találkoztak, Vilmos még egyszer kebléhez szorítá kedvesét.
- S mikor látlak ismét?
- Ma estve nem jöhetek.
De várj meg holnap este e helyen; tíz óra előtt ne , apám néha későn fekszik le.
- De bizonyosan eljössz, nemde?
- Hát kétkedel? - mondá Vikta, midőn kedvesét még egyszer kebléhez szorítá.
Vámosy alig bírt megválni tőle.
- Ne félj, nem soká lesz többé szükségünk titkolózásra - mondá, midőn amaz a kocsiról leszállva, kezét nyújtá neki -, boldoggá teszlek, hisz úgy, mint te, nem szerethet senki a világon.
Vikta örömében remegve szorítá meg kezét, és sebes léptekkel távozott.
- A boldog leány egy egész mennyországot vitt magával keblében.
Vámosy elragadtatva nézett utána.
Miután a könnyű alak a fák mögött eltűnt , lovai közé vágva, mint az őrült hajtott hazafelé.
Még félhomály vala, midőn szobájába lépett.
A leégett gyertyák lobogó fénye s az ablakon át terjedő gyönge napvilág minden tárgyat bizonytalan színben tüntettek fel.
Neki úgy látszott, mintha az egész csak álom lett volna, egy szép boldogító álom, melynek alakjait felébredve is még magunk körül látjuk , s melynek benyomása egy időre minden egyebet háttérbe szorít.
- Csak néhány óra előtt mily reménytelenül jára fel s alá szobájában, mily szerencsétlennek érzé magát! - és most!
- Miként lehet az, hogy Margitot ily hamar elfelejté!
Ó, nem, ő nem felejté el őt.
Margitnak emléke örökre szent lesz előtte.
A gondolat, hogy általa félreismertetett, úgy fáj neki, mint elébb fájt.
Megnyerni bocsánatát, megszerezni becsülését, talán barátságát : oly valami, miért most is minden áldozatra kész; de csak most érti önszívét .
Margit a legtökéletesebb nő, kit életében látott.
Minden jót, mit szíve sejtett, minden nemest, mit keresett, a szépséget, melyről ábrándozott , benne egyesülve találá; de nem volt -e maga e tökély válaszfal, mely őt tőle örökre távol tartotta?
Mint egy magasabb lény jelent meg előtte, melyhez feltekintve minden egyébről megfeledkezünk, de melyhez közelítenünk nem lehet; mint egy csillag, melyhez ha vágyódva felnézünk, tudjuk, hogy nagysága előtt minden egyéb parányi, de mely örök távolban hideg fénnyel ragyog.
- Ő nem nekem való - mondá Vilmos magában -, én nem vagyok hozzá méltó.
Csak képzeletemmel szerettem őt.
A gyönyör és szenvedés, mit általa érezek, álom vala, melyből Vikta karjai között édes valóra ébredék.
Csak ő szeret, csak őt boldogíthatom.
Mit bánom én a világot, mit bánom Irma neheztelését.
Ki ily szerelmet talált, s azt, ki őt így szereti , boldogíthatva, nem cselekszi meg, az nem érdemli, hogy szerencsés legyen.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE