Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
A szégyen sikátorát járjuk, két magas, szűk fal ** között, melynek kitérői és pihenői nincsenek.
A poshadt levegőben minden fordulónál mélyebbre süllyedünk.
Még a megszokottnál is nehezebb volt a tegnapi este.
Későn váltam el Anyámtól és éjjel nem tudtam aludni.
A nemzetek balsorsukat közösen hordozzák, talán ezért bírják el a legnehezebbet is, de a szégyen, amely most bennünket ért, olyan újszerű, hogy szinte egyéninek rémlik.
Külön-külön viseljük mind.
Régóta feküdtem mozdulatlanul a sötétben és szüntelenül arra kellett gondolnom, amit Károlyi ellenünk elkövetett.
Holnapra tudni fogják az egész világon és megvetnek érte még az ellenségeink is.
Az ellenségeink ? ...
Egyszerre mintha a sötétből egy német katona arca nézett volna ki hirtelen.
Hogyan jutott eszembe ez az arc ?
Egy sebesült volt, akinek két lábát elszakította a gránát.
Erdélyből hozták fel vagy két évvel ezelőtt.
A pályaudvaron beszéltem vele a német barakkban.
És ebben a pillanatban hirtelen fel- rémlett még egy és mint őrült lázálomban, jönni kezdtek a feketeségen át , tódulva, végnélküli menetben, véresen, csonkán, bénán mind, akik a négy és féléves háborúban valaha is elém kerültek.
Egyiknek kemény és megvető volt az arca, a másiké szemrehányó és valamennyien reám néztek és hallatszott a sóhajtásuk.
A háború éveiben, határtalan gőgjében, nehézkesen nyersen sokszor megbántott minket a német és bántott azelőtt is a histórián át.
Annexiós álmai nem egyszer eltolták tőlünk a béke lehetőségét.
Hadviselése módjával , diplomáciájának a munkájával és mindenek-felett a modorral, mellyel velünk bánt , sokszor nem értett egyet a lelkünk.
De elismertük nagyságát, ereiét, kitartását és becsületét.
Hp van rá, hogy nincs egyetlen magyar ma Magyarországon, aki kétségbeesett felháborodásában ne utasítaná vissza azt, amit Károlyi Mackensennel nevünkben elkövetni mert. ..
Kín lett a párnám és parázs az ágyam.
Szégyen marta a lelkemet.
Miért nincs senki közöttünk, aki ezért bosszút állna?
Miért nincs valaki, aki letörölje a piszkot , mielőtt ránk szakad?
Német katonasapkák alól, megszámlálhatatlan tekintet meredt felém és a sötét csenden átvonuló végnélküli látomást nem bírtam többé elviselni.
Világot gyújtottam.
Valamit olvasnom kellene, hogy ne gondoljak erre .
És egy könyvet vettem elő, magyar könyvet, — nem tudtam volna idegen írást olvasni.
Hány, de hány estén, mikor az őrülés határán jártam, vigasztalt meg Arany, Vörösmarty, Petőfi.
Ök az osztrák zsarnokságot és az elveszett szabadságharcot siratták.
Enyhe idők voltak azok a mostani gyalázathoz mérten .
De szenvedés volt az is és halhatatlanságukban értettek hozzá, hogy megvigasztalják koruk halandó fájdalmát.
Jó sorsa volt annak a kornak, — mi árvábbak vagyunk!
Milliós nagy városunkban nincs egyetlen költő sem, akinek a versében kipanaszkodhatnók magunkat, aki hangot adna a kínunknak, hogy könnyebb legyen.
Anatole Francé szocialista és mégis a revanche egész dühével állt a háborúban a francia nemzeti eszme mellé.
Gábrielé d'Annunzio a Capitoliumról árulóháborút hirdetett, lecsábította a szerződéses útról nemzetét és mégis volt szépség vad harci kiáltásában, mert hazája és faja lángoló szeretete égett benne.
Míg az Anatole France-ok és d'Annunziók harsogva hívták nemzetük dicsőségét és győzelmét, a budapesti költők nagy része budapesti kávéházakban filozofált a pacifizmusról és közülük nem egy forradalmat csinált az Astoriában.
Sőt akadt Krúdy Gyula író személyében olyan is* aki a Közmunkák Tanácsának azt a javaslatot tette, hogy a forradalmi idők megörökítésére a Gizella- teret Károlyi Mihály-témek* a lánchídi "csata" emlékére a Ferenc József-teret Október 29-ike terének, a Városligetet pedig Népszava-ligetnek nevezzék el.
Megtévedtek?
Jó, legyen; de hol vaimak most, mikor tévedésről többé szó sem lehet, mikor országukat és fajukat eltapossa az a tábor, amelyhez csatlakoztak?
Ha a magyar államférfiak szánalmas tétlenségbe zsibbadtak, ha nincs egyetlen katonánk, aki kardot rántson, miért nem verik fel a költők az ájult nemzetet?
Még mindig alusznak?
Még mindig vétkeznek?
Ébredjetek!...
Az íróasztalomhoz kuporodtam és írni kezdtem nekik szenvedésben egy levelet .
Elmúlhatott vagy egy óra is, mikor egyszerre ajtónyílást hallottam a lakásban .
Lépések jöttek a szalonon át.
Az egyik gyors volt, a másik mintha tétovázott volna.
Halkan közeledett a furcsa kedves ritmus és emlékeztetett.
Így jött hozzám Anyám gyermekkoromban, ha éjjel ijesztőt álmodtam és oda se ért és már elmúlt, ami rossz volt a sötétben....
Kinyitotta az ajtót.
Ő sem tudott aludni és odaült a mély karosszékbe az íróasztalom mellé és hallgatott.
Én pedig olvasni kezdtem neki, amit írtam:
,,A mi harcunk önvédelmi harc volt.
Aki még tagadja, nézzen észak, dél és kelet felé, ha ugyan könnybe lábadt szeme oda láti önvédelmi harcunk volt a háború , amelyet elvesztettünk.
Szörnyűn vesztettük el, szörnyűbben, mint ahogy a sors akarta!
És most, olyan égő a fájdalom, olyan mérhetetlen a szenvedés, hogy elzsibbad tőle az emberi agy és kifordul a kezéből, amit markolnia kellene.
Zsibbadtan, a jóra tétlenül áll az ezeréves hősi nép és az idő rohan, elmúlnak az utolsó percek, melyek nekünk adattak, mielőtt a végzet lezárja történetünk legrettentőbb fejezetét.
A homok lefut az órában és nincs kéz, amely kikapná belőle nemzetünk számára a jövő szűkös aranyszemeit.
Hol van, aki megmarkolja a percet és átkiált cseh , oláh és szerb fegyverek között pusztuló fegyvertelen testvéreinkhez és átkiált a háború emelte faiakon túlra, a világ népeihez ?
Reményt és szeretetet és hitet kiált ide, — igazságért kiált amoda.
Hol van?
És ha szava nem hallatszik el a messzibe, szörnyű óránkban, miért zsibbadtak minden magyar lantok húrjai ?
Harcunkban miért nem volt új Petőfink, legyőzöttségünk sajgó kínjában miért nincs új Aranyunk?
Halk húrok hangja messzebbre hat és tovább rezeg, mint az öblöshangú szónokok beszéde.
A kobzosok dala is elhagyta volna a magyart?
Elvéreztek volna az itthon maradt lantok?
Pedig most tépni, verni, szaggatni kellene a lankadt húrokat.
Ti- táni halálsikoltással kellene belevájni jajszavunkat öt világrész szívébe, erőt és hitet kellene rivallni az itthon szenvedőkhöz, vad, hörgő énekkel kellene felrázm a vérvesztett nemzetet, amely elhagyni készül önmagát!
Dalnokok kellenek, akiknek a szava felcsap a magyar égre, amelyet számunkra a kék végtelenben kolduskicsinyre akarnak szabni a győzők; dalnok kell, akinek a szava eggyé markolja össze a magyar földet, melyet vérző darabokra szaggatnak szét a talpunk alatt.
Dalnok keil, aki szeretetre tanítja magyar iránt a magyart.
Mert a mi népünk, melynek mai vezetői testvéri szere- tetet és türelmet ígérnek az egész emberiségnek, az a mi népünk, csak gyűlöletet és türelmetlenséget habzsol idehaza önmaga ellen.
, Aki a saját vére testvéreit, aki a tulajdon anyját nem szereti, arról hogyan hinnék el a világon, hogy a szomszéd anyját fogja szeretni?
Jöjjenek, hívom esedező szóval a dalnokokat, akiknek még fájdalom a magyar fájdalom, akiknek még halál a magyar halál.
Hisz Pozsony felzokog a Duna felett és Nyitra, Trencsén, Liptó, Turóc, Árva, Sáros, Zemplén magyarjai hontalan földönfutók.
A hű Szepes velőtrázón sikolt le a rónára.
Kassa felmarkolja a Rákóczi-kardját.
Erdély nagyszerű vértanú-sebeire mutat, míg a halhatatlan büszke székely megrázza öklét a bilincs előtt és a Hunyadi-védte ősi föld szíve Belgrád felett meghasad a fájdalomtól.
Ilyen halál- verejtékes órában ki adjon biztató szót és ki erősítsen egy jobb jövő hitével, ha nem a nemzet költői?
És míg hívom őket és senki se felel, hívatlanul, egyszerre jönni kezdenek az el nem múlok, az a fenséges szellemsereg, mely lobogó tudott lenni, mikor lobogó kellett, háromszínű hű lobogó a magyar milliói? előtt és útmutató szövétnekláng és pásztortűz és enyhe mécsvilág tudott lenni a nagy csalódás éjfelén.
Míg a maiak nem találják meg a mi fájdalmunk hangját, a téli országutakon Petőfi jár a hazatért rongyos, csonka hősök között;
Szégyen, szégyen! egykor mi valánk a sorsnak
Számadó-könyvében a legelső szám ,
S most leghátul állunk, semmit sem jelentve...
Kik lábunk ölelték egykor térdepelve ,
Most arcul csapkodnak... szégyen reád hazáml
S én ezek dacára sem fogok pihenni ,
Érezzék bár százszor több fájdalmakat ,
Verjen meg bár engem a nagy Isten érte...
Addig ostorozlak, nemzetem, inig végre
Feldobog szíved vagy szivem meghasad .
A tűzhelyüktől elüldözött hontalanokhoz, virrasztó éjtszakákon, vigasztalón Eötvös beszél és arrafelé mt, amerről jöttek:
Ha visszatérek boldogulva hon ,
Hadd lássam népemet vtrányidon .
Odalenn az Alfóldön, napszállta után Arany bolyong a téli síkon.
Megáll a tornácos házak küszöbén, a tanyák rőzsefényes kicsi ablaka alatt.
És a róna lelke szól szavával:
A nemzet él, a nemzet összeretten.
Átfut szivén a nemlét iszonya .
És mindenek felett, egymagában, mint egy óriási zengő kar kiált a Vörösmarty hangja:
Még jönni kell, még jönni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán ..
így szól vissza hozzánk a tegnap, mialatt hallgat a leien lantja és a legyőzött ország járványpusztította, ködbe, sárba süppedt fővárosában, még mindig lobogók szívettépő szörnyű iróniája alatt támolyog megszámlálhatatlan hontalan magyar.
Szegény, boldogtalan városom, hát nincs senkid, aki mondaná, hogy ereszd már félárbocra ázott zászlóid szövetét.
Hát nincs egyetlen dalnokod sem, aki felkeltene?
Hiszen földönfutó fél országod népe, idegen seregek tipornak végig megalázott utcáidon, köröskörül a haza testét tépik szét.
Jöjjenek hát lantjukkal a holtak felkelteni az élőket, szólaljanak be a sírok az elevenek hajlékába, vigasztalja meg a mull a jelent.
Mert amit a magyar múlt dalnoka mond a jelen hallgató néma dalnokai felett, abban van a remény; benne van a magyar jövő." ...
Végére értem az olvasásnak. így múlt el az éjtszaka .
Reggel telefonáltam a "Pesti Hírlap" szerkesztőségébe és kérdeztem, kell-e a cikkem?
Először történt életemben, hogy helyet kértem magamnak.
Eddig mindig tőlem kértek a lapok.
A szerkesztő azt felelte, hogy köszönettel veszi .
Elküldtem hát neki a kéziratot.
Másnap nem jelent meg.
Azután sem.
Megint telefonáltam.
A szerkesztő kissé zavartan felelt, bocsánatot kért és mondta , hogy nem közölhetik a cikket, mert nem fedi a kormány inte ^ c ^^^^ t...
Hát a kormány intenciói ennyire ellentétben állanak a hazaszeretettel?
Ne tessék elfeledni, — mondotta a szerkesztő idegesen — hogy rettentően súlyos a helyzet; ez az utolsó polgári kormány és ki tudja, meddig tartja magát.
Reményiem nem soká.
Jobb volna, ha nyiltan lépne fel a destrukció.
Tűrhetetlen ez az álarcos lel elécsúszás.
Mialatt beszéltem, sajátságos, idegenszerű kis zörgést hallottam a telefonkagylóban.
Elromlott volna a készülék?
Egy másik lap szerkesztőségével akartam beszélni, de a központ nem kapcsolt.
Jó ideig vesződtem a telefonnal , közben elküldtem a "Pesti Hírlap" szerkesztőségébe a kéziratomért.
Mire a cikk megérkezett, elvittem az "Az Újság" szerkesztőségébe.
Ilyesmi is először esett meg velem.
De a fejembe vettem, hogy írásom holnapra megjelenjék és nem tágítottam.
Ágai főszerkesztő előzékenyen fogadott.
Másnapra beváltotta ígéretét.
A cikk, kissé elrejtve ugyan és alig olvasható szedéssel, de mégis megjelent.
Valamikor csendesebb időkben, bizonyára csodálkozni fognak az emberek, hogy olyan uralomnak az idején, mely a sajtószabadságot hirdette — ilyen világ volt .
És ugyanakkor, mikor a szociáldemokraták lapja reggelihez nyugodtan megígérhette az olvasóinak, hogy a "diadalmas forradalom" el fogja söpörni a polgári társadalmat és sovinizmussal vádolhatta a magyarságot, mert országa ezeréves területéről nem akar lemondani, — a magyar fájdalomnak egy szegény írása kálváriát járt, míg akadt lap, amely helyet adott neki.
Talán éppen ilyen csodálatosan fog hangzani az is, hogy a cikkel kapcsolatban halomszámra lőttek hozzám köszönő levelek és egy barátom, Perczel György, aki ötvenegy hónapig volt háborúban és a bátorságról megvannak a maga fogalmai, azt telefonálta: "könnybe lábadt mindnyájunknak a szeme, mikor elolvastuk a cikkét.
Leveszem maga előtt a kalapot, hogy volt bátorsága ezt kimondani".
És míg a hazájuk és fajuk szeretetéhen meggyötört emberek hálásak, hogy ? kimondtam, amit mindannyian éreztünk, a Nemzeti Színház nagy művésznője, Csillag Teréz, a sok forgatásban elrongyolódott kis újságcikkel járta a várost és utánozhatatlan szép hangjával beleolvasta a lelkekbe, hogy: ébredjetek!
Sokan vagyunk, csak nem tudunk egymásról.
December 23—24 .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE