Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Eötvös József
A nővérek
Keletkezés ideje
1857
Fejezet
44
Bekezdés
2326
Mondat
6555
Szó
117197
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
39
Margit kimerülten karszékébe veté magát.
- Mindennek vége van - mondá felsóhajtva -, de jobb így.
Most nyugodtabbnak érzem magamat; legalább kimondhatám érzéseimet, legalább tudja, hogy a viszonyt, mely egykor összefűzött, semmi sem állíthatja többé helyre, s hogy őt megvetem.
S mily megalázva, mi nyomorúan állt előttem!
S mégis igazolni akarta magát , magyarázatokról szólt.
Mintha nem lenne minden világos, mintha Irmához írt levelét másképp magyarázni lehetne; vagy mintha elég gyönge lennék, hogy esküvéseinek hitelt adjak.
Ó, ha őt kevésbé ismerném!
- Oly meghatottnak látszott, oly meggyőző hangon esküvék, hogy csak engem szeret.
Más talán hitt volna neki.
Ki gondolhatná, hogy e nyílt férfias arc, ez egyenes magaviselet alatt ennyi csalfaság lappang.
Egész lénye bizodalmat gerjeszt , s mégis mindez csak színlelés.
Ha szeretne - nem úgy, mint mondá, de ha csak kissé szeretne, írhatta volna e levelet Irmának?
De nincs szíve.
Megvetéssel szól Vámosyról, s mégis mennyivel nemesebb ő, mennyivel magasabban áll szemeim előtt, ö ily aljasságra nem lehetne képes.
Miért nem ismertem őt elébb; talán szerethettem volna.
Ó, nem, én Vámosyt nem szerethettem volna soha! - folytatá rövid gondolkozás után.
- Mi különös, mi megmagyarázhatatlan a szív.
Vámosyt becsülöm, a határtalan ragaszkodás , melyet irányomban mutat, e hívség, melyet semmi remény nem támogat , megindít: de csak sajnálkozást érzek iránta.
Bármikor s bármily viszonyok között találkozunk, tudom, hogy iránta többet barátságnál soha nem érezhettem volna.
Adorján megrontá életemet, s küzdenem kell szívem ellen , hogy szavainál meg ne induljak.
Aljasán megcsalt; ismerem szívtelenségét , meg kell vetnem őt - s mégis érzem, hogy, ha újra találkoznánk, ismét csak őt szeretném, miként most gyűlölöm, de közönyös nem lehetnék iránta soha.
Ki uralkodhatik szíve fölött? s a tapasztalás, hogy csalódánk, a meggyőződés , hogy hajlamainkat követve, vesznünk kell, a szilárd akarat, mellyel érzelmeink ellen küzdünk, mi egyébre valók, mint hogy magunkat még nyomorultabbaknak érezzük?
Margit gondolatait a komorna azon jelentése szakítá félbe, hogy a káldorfalvi molnárleány vele szólni akar.
- Kérdezd meg, mit kíván, vagy kérd, hogy holnap jöjjön - mondá Margit -, s hagyj magamra.
- Megmondtam neki - válaszolt a komorna -, de teljességgel nem akar elmenni .
Azt állítja, hogy még ma kell szólnia méltóságoddal.
- Mit kereshet ez nálam? - szólt Margit bámulva, midőn komornájának rendkívüli felgerjedését észrevéve.
- Én nem tudom - válaszolt amaz.
- Csak annyit mondott, hogy a gróf és Vámosy úr felől akar beszélni.
De alig tartóztathattam vissza csak addig is, míg bejelentem.
- Ereszd be - mondá Margit, s a jövő pillanatban Vikta állt előtte.
Margit, mióta férjhez ment, nem látta őt; s akkor, mert az egész vidék beszélé, hogy az öreg Fekete a káldorfalvi molnárleányt fiának szánta , barátnéja vetélytársát látta benne, s csaknem ellenszenvvel viseltetett iránta.
Margit első pillanatban meg vala lepve a változás által, mely Viktán történt.
Mint a megnyílt rózsa emlékeztet, de nem hasonlít a duzzadó bimbóhoz, melyet helyén előbb láttunk: olyan vala ő.
Arcának megnyúlt vonásai, a kifejezés, mely azokat nemesíté, karcsúbb termete új lénnyé tevék.
Még meglepőbb volt a rendkívüli felgerjedés, mely egész magaviseletéből észrevehető vala.
- A gróf itt találta Vámosyt? - kérdé, midőn Margithoz anélkül, hogy köszöntené, közelített.
Margit bámulva nézett a szólóra.
- Tudok mindent - folytatá, nem várva Margit válaszát -, én vagyok oka mindennek.
Olvastam levelét, melyben Vámosyt magához hívja, s én mondtam meg a grófnak.
Tiporjon el, öljön meg, de mentse meg életét.
- Ó, én megőrülök!
- Az istenért!
Mit jelent mindez? - kérdé Margit ijedten.
Vikta röviden elmondá a történteket.
Midőn magát csalatva látá, első pillanatban csak bosszú után vágyódott, s ha Vámosyval ekkor találkozik , talán kést döfött volna szívébe; mihelyt azonban Káldorfalváról hazaért, s indulatai lecsillapulván, tettének következéseit meggondolá, eliszonyodott ; s valamint elébb vérét adta volna, hogy a hívtelenen bosszút álljon, úgy most kész vala mindenre, hogy őt a fenyegető veszélytől megmentse.
De miként?
- Csak egy lehetőséget látott maga előtt.
Ha Vérthalomra megy, s a grófnét, még mielőtt férje odaér, jöttéről tudósítja.
Erre határozd magát; s mihelyt apjától szabadulhatott, ki rég nem ereszkedett vele oly hosszú beszélgetésbe, mint éppen ez estve, a hátulsó ajtón észrevétlenül elhagyá a házat, és Vérthalom felé sietett.
Kemény hideg vala, s lábai bokáig süllyedtek a hóba, mely az utat eltakará; de ő nem érzett sem hideget, sem fáradságot, és pihenés nélkül sietett tovább, mint kinek gyorsaságától annak élete függ, kiért a magáét minden percben feláldozná.
Már közelített céljához, midőn figyelmét lódobogás vonta magára, s kevés perc múlva Káldoryt, ki mellette száguldva elhaladt, megismerve, látá, hogy elkésett .
Káldory elkerülve a házat, a kertkapun ment be.
Erre sietett.
Itt találta Vámosy paripáját is; lelkét leírhatlan nyugtalanság tölte el.
- Mit tegyen ?
Ott a kivilágított ablakok mögött, melyek a kastély egyik szárnyán a közelálló fákra rémes világot vetnek, mi történik e pillanatban?
Rövid idő múlva, mely alatt a bizonytalanságnak minden kínjain keresztülment, az ünnepélyes csendet léptek szakíták félbe, s Vikta a bokrok közé vonulva , Vámosyt látá, ki a kastélyból sebes léptekkel közelített.
Elébb lovához ment, s leoldva kantárát, már felülni készült, midőn, mintha másképp gondolta volna meg magát, lovát ismét a fához köté, s fel s alá kezde járni .
Látszott, hogy valakire vár, s Vikta tudva, hogy az csak a gróf lehet, alig tartóztathatá vissza magát, hogy őt meg ne szólítsa.
De mit használna ez?
Vajon Vámosy megbocsáthat -e neki, s ha lábaihoz borulva , kérné is, hogy a gróffal való találkozást kerülje, nem fogja -e megvetéssel elűzni magától?
Rejtekében legalább tanúja lehet mindennek, s ha kedvesét veszély fenyegetné, oltalmára siethet.
Mennyi idő múlt e várakozás közben, Vikta nem tudta.
Többször ütni hallá a kastély nagy óráját, de felgerjedésében nem számolta az ütéseket, s neki úgy látszott, hogy órákat töltött itt.
Már reményleni kezdett.
Talán a gróf nem is jő, talán kibékült nejével, s ez őt nem ereszti magától.
Úgy látszott , mintha Vámosy maga is ezt hinné, s megunva a várakozást, már menni készülne , midőn a gróf megjelenése e reményeknek véget vetett.
- A beszélgetés a férfiak között rövid vala.
Vikta rejtekéből meghallá, hogy Vámosy a grófot pisztolyra kihívta, s hogy holnap tizenkét órakor Vámosy jószágán fognak találkozni.
- Miután Káldory neje erényéről, mint mondá, meg van győződve , Vikta nem foghatta meg ingerültségének okát; nem tudá, mily levélről szólnak, s mit követett el Vámosy a levéllel, melyért őt a gróf alávalónak nevezte; de a végszavak, mikkel Vámosy lovára ült, hogy ily sértést csak vér moshat le, s hogy kettőjük közül egynek meg kell halni, világosak voltak; s midőn Vikta, ki Margitnak a történteket zavartan és szakadozva elmondá, e szavakhoz ért, rémülése egész valóján meglátszott.
- A boldogtalan - mondá remegő hangon - azt akarja, hogy egyikük haljon meg ; ó, de az, ki meghal, ő leszen.
A gróf nem tudom hány párviadalt vitt már életében, komornyikja beszélte nálunk a malomban, hogy már több embert lőtt agyon.
Bizonyosan meg fogja ölni őt is, s ennek én vagyok oka.
- De mit tettem neked, miért kívántál rajtam bosszút állni? - kérdé ijedten Margit, ki a történteknek valószínű okát csak most gondolta meg - hisz alig ismersz, mikor bántottalak?
- Nem szereti -e Vámosyt?
- Én? - kérdé Margit meglepve.
- Nem szereti őt, hisz úgy is tudom - folytatá Vikta, s tekintetében, melyet a grófnéra vetett, fájdalom s megvetés valának kifejezve.
- De én szerettem őt, s ha megcsalt és szerencsétlenné tett is, szeretem őt most, és szeretni fogom életem végső lehelletéig; s ki idegenítette el szívét tőlem, ki az oka, hogy elhagyott?
- Szegény leány - mondá Margit sajnálattal -, s hivéd, hogy Vámosy téged szeret?
- Kérdezze őt magát - viszonzá Vikta indulattal.
- Kérdezze őt, nem szeretjük -e egymást három év óta?
Kérdezze őt, nem akart -e elvenni, s nem vett volna -e el, ha nénje fondorkodásai által vissza nem tartóztatja?
Még ma reggel, mikor egymástól elváltunk...
- Ma reggel? - kérdé Margit bámulva.
- Ma reggel.
Kérdezze őt magát, nem mondta -e ma reggel még, mikor elváltunk , hogy már nem soká lesz szükségünk titkolódzásra, s hogy boldoggá tesz, mert úgy, mint én, mégsem szereti őt senki a világon.
Ó, Vilmos tudta ezt, s ha szegény leány vagyok is és ő úr, beváltotta volna szavát, ha a grófné nem lép közénkbe, és szívét el nem idegeníti tőlem.
- S Vámosy neked ezeket ma reggel mondta?
- Ma reggel.
De minek kérdez? - folytatá Vikta mindig növekedő szenvedéllyel - mentse meg életét, s legyen boldog vele, ha tud.
Nagy a világ, s egy sírt csak talál rajta a szegény is.
- De miként gondolhatod, hogy Vámosyt szeretem?
- Nem szereti, hisz úgyis tudtam; de hát miért hitette el vele, hogy szereti ?
Nem gyalázat ez?
Ön, a gazdag, a grófné, akinek mindene van, kit férje szeret, kiben ő most is bízik.
- Férjem?!
- Ó, ha hallotta volna, miket mondott.
Hogy az egész csak cselszövény, mely által a grófnét ellene fel akarták ingerelni, de hogy hitét semmi a világon megingatni nem képes.
Ó, ön nem is érdemel ily férjet.
- S ezt te hallottad?
- Esküszöm, hogy igazat mondok; de hisz most úgyis mindegy.
Csak Vilmos életét mentse meg.
És az Isten bocsássa meg bűnét, mint én megbocsátom.
- De mit tehetek? - kérdé Margit a legnagyobb felgerjedésben.
- Meg kell akadályoztatni a párviadalt.
Én elmegyek Vilmoshoz, elmondok neki mindent, s lábaihoz borulva kérem, hogy feltételétől álljon el.
A gróf őt sértette meg, ő a kihívó.
Addig kérem, míg a sértést megbocsátja.
S ha nem hallgat reám, erővel akadályozom meg feltételében.
Tegye ugyanezt férjével.
Midőn Margit ezt megígéré, Vikta nyugodtabbnak látszott.
A nők még egy ideig szóltak egymással.
Margit részletesen újra kikérdezé Viktát.
Tudni akart minden szót, melyet férje Vámosynak róla mondott.
Végre Vikta távozni készült.
Még ma akart szólni Vámosyval, s Margit, ki őt az út távolságára emlékezteté , csak hosszú kéréssel bírhatta maradásra.
De hisz maga is átlátá, hogy Vámosyt a jelen pillanatban indulatosabbnak találná, semhogy kérései reá hatást tehetnének, s ennyi izgatás után kimerülve, a komornát, kire Margit ellátását bízta, ellenmondás nélkül követte szobájába, s itt a pamlagra veté magát.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE