Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Eötvös József
A nővérek
Keletkezés ideje
1857
Fejezet
44
Bekezdés
2326
Mondat
6555
Szó
117197
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
41
Vámosy Vérthalomról nyomban egyik ismerőséhez lovagolt, kit bajsegédül meghítt.
Már késő vala, midőn onnan hazatért, s lelkileg-testileg kifáradtan ágyára veté magát, s elaludt.
Csak midőn reggel a múlt nap eseményei eszébe jutottak, gondolá át nyugodtan helyzetét.
Felkelt, s mindenekelőtt néhány sorban, melyet avégett, hogy halála miatt senki kérdőre ne vonassék, asztalán hagyott, kifejezé a szándékot, hogy életének saját kezével véget vet.
Később Irmának írt, megköszönve szeretetét, melyet iránta egész életén át mutatott; kéré őt, hogy halálát ne vegye szívére, miután Margit szerelme nélkül ez élet úgy is terhére vált .
Végre néhány sorban engedelmet kért Margittól is, s ezeket a grófné utolsó levelével együtt, melyből viszonyuk természete kitűnt, azon kéréssel intézé Káldoryhoz, hogy vég búcsúszavait nejének adja át.
Miután mindezeket elvégzé, pisztolyszekrényét az asztalra téve, a kandallóhoz ült, s gondolataiba mélyedett.
Nem először vala hasonló helyzetben, de lelkét soha ily komor sejtelmek nem tölték el.
Mintha belső szózat vesztére intené.
- Sötét gondolataiból a nesz ébreszté fel, mellyel Vikta a szobába lépett.
Vámosy meg vala lepve megjelenése s még inkább a változás által, mely, mióta őt utolszor látá, Viktán történt.
- Az istenért! mi lelt? - mondá résztvéttel, midőn a leányt kezénél fogva a kandallóhoz vezeté.
- Egész testedben remegsz.
- Elfáradtam, s künn hideg van; mihelyt kimelegszem, jól leszek.
- De miért is jössz ily időben gyalog? - mondá Vilmos szelíd szemrehányással .
- Ha csak gyaníthatám, kocsimmal vártalak volna; de azt mondád, hogy estve jössz.
- Estve? - szólt Vikta, ki azalatt szemeit a szobában körüljártatva, az asztalon fekvő pisztolyokat észrevevé.
- Estve... ki tudja, mi történik akkorig?
- Mi jut eszedbe? - kérdé Vámosy bámulva.
- Vagy talán apád megtudta, hogy tegnap itt voltál, s ő bántott.
Légy nyugodt, szegény Viktám, ezentúl nem lesz az többé úgy.
Még ma elmegyek apádhoz.
- Nem szégyenli magát? - szólt Vikta, s tekintetében, melyet Vámosyra vetett , harag s megvetés vala kifejezve.
- Nem elég sokáig ámított -e?
Vámosy Vikta magaviseletét csak pillanatnyi ingerültségnek tulajdonítá.
- Nem ámítalak - mondá melegen.
- Ha eddig kétkedtél szerelmemen, ezentúl nem lesz okod reá.
Beváltom szavamat, s ha majd nőm léssz...
- Ha szeretsz - szakítá félbe Vikta a szólót -, ha valaha szerettél , bizonyítsd be azáltal, hogy kérésemet teljesíted.
- Bármit kívánsz tőlem, megteszem.
- Szavadat adod?
- Esküszöm!
- Hát nem mégy ki párviadalra a gróffal?
- Párviadalra? - kérdé Vámosy meglepve.
- Te hívtad ki.
A visszalépés tőled függ.
Ó, ha csak egy óráig szerettél, ha életem előtted beccsel bír - vagy nem - tevé hozzá fájdalmasan -, ha őt szereted, őt, kiért szerencsétlenné tettél, hagyj fel ez irtózatos szándékoddal.
- De honnan tudod, hogy a grófot párbajra hívtam ki? - kérdé Vámosy , mindinkább bámulva.
- Ott voltam a kertben, mikor egymással szóltatok.
Csak néhány lépésre álltam tőled.
Hallottam minden szót.
- Te Vérthalmon!
- Tudtam, hogy estve titkon a grófnéval találkozni fogsz.
Ne kérdezd, miként , de megtudtam, s elmentem a grófhoz, s megmondtam neki.
Én küldtem őt oda .
Mindennek oka én vagyok.
- Te?
Szerencsétlen!
- Bosszút akartam állni.
Hisz ő idegenítette el szívedet tőlem.
Mikor levelét láttam, csak arra gondoltam, hogy őt megrontsam.
Magamon kívül voltam, félig őrült; hisz te nem tudod, mennyire szerettelek; s most én legyek gyilkosod?!
- Te!
Te! - kiáltott Vámosy szenvedéllyel, visszarántva kezét, melyet Vikta megragadott.
- Taszíts el magadtól, tiporj lábaiddal, ölj meg! ó, de könyörülj rajtam.
- Csak azt ígérd, hogy e szörnyű párviadalról lemondasz: s nyugodtan halok meg.
Ne gondold, hogy őt legyőzheted.
Magam láttam, mikor a házfedélről egy galambot lőtt le pisztolyával.
Komornyikja sokszor beszélte nálunk, hogy aki vele kiment, mind rosszul járt.
Miért veszélyezteted életedet.
Hisz a grófné ezt nem érdemli, ő nem szeret, maga mondta nekem, hogy soha életében nem szeretett.
Az irgalom Istenének nevében kérlek - tevé hozzá, összekulcsolva kezét -, könyörülj rajtam.
Hisz az nem lehet, hogy halálodnak oka én legyek ; én, ki annyira szerettelek, s százszor adnám életemet boldogságodért.
Vikta Vámosy lábaihoz borult, s kétségbeesetten ragadta meg kezét.
- El tőlem, gyalázatos! - kiáltá ez, a térdelőt szenvedéllyel taszítva el magától - átkozom az órát, melyben először láttalak.
- Bocsánat, Vilmosom! - könyörgött Vikta.
- Bocsánat? - folytatá amaz, mindig növekedő szenvedéllyel.
- Bármit tettél volna, ha miattad életemet, ha becsületemet veszteném el, megbocsátanék; de hogy őt sértetted, hogy tiszta nevét rágalmaddal bemocskolád, hogy Margit gyűlölve fog emlékezni reám, s ennek oka te vagy: ezt nem bocsátom meg soha ! soha!
Ó, vajha mindazon gyűlöletet, mely szívemet tölti, egész megvetésemet kimondhatnám.
Menj szemeim elől, hogy ne lássalak többé.
- Megyek - mondá Vikta, felkelve.
- Legyen Isten bíró közöttünk, s önlelkiismerete, mely végre fel fog szólalni, s megmondja, ki érdemel több megvetést: az -e, ki egy szegény leányt, minő én vagyok, évekig ámít, s ki őt becsületétől, üdvösségétől megfosztja; vagy a szerencsétlen, ki, midőn mindenét veszti, kétségbeesésében mindenről megfeledkezik?
Bármennyire fel volt ingerülve, Vikta szavai nem maradtak hatás nélkül Vámosyra.
Hallgatva sütötte le szemeit.
- Ha tőlem függne, hogy a történteket nem történtekké tegyem, utolsó csepp véremet adnám - folytatá az előbbi, mindig növekedő érzéssel.
- De hisz az mindegy neked.
Ha a szegény leány nyomorultan elvész, ki még e pillanatban is csak azt sajnálja, hogy életével sem vásárolhatja meg boldogságodat: mit bánod te?
Csak a nagy dámát ne érje baj, csak az ő nyugalma ne zavarodjék meg, csak ő ne emelhessen panaszt ellened.
- Légy nyugodt.
Grófnédnak nem lesz baja.
Ki bánthatná őt?
Ő oly gazdag, oly magasan áll; bármit tegyen, őt nem fogja senki megvetéssel eltaszítani magától.
Vámosy mélyen meg vala hatva.
- Bocsáss meg - mondá érzéssel.
- Indulatom elragadott.
Ó, de te nem tudod, mennyit szenvedek.
- Hisz én nem neheztelek reád - szólt Vikta, ellágyulva e pár melegebb szó után, melyet kedvese hozzá intézett.
- Ha nem szeretsz is többé, egykor legalább szerettél, s én nem panaszkodom sorsom ellen.
Légy boldog, én messze elmegyek, és jelenlétem soha sem fogja háborítni nyugalmadat.
Csak ezen egy kérésemet teljesítsd.
Ígérd, hogy a gróffal kibékülsz.
Gondold meg magad, mi lenne belőlem, ha azon öntudat terhelné lelkemet, hogy halálodnak én vagyok okozója.
- Ne aggódjál miattam - mondá Vámosy nyugtatólag.
- Nem először vagyok hasonló helyzetben; s ím, sohasem történt bajom.
Abból, hogy párviadalra megyünk ki, nem következik, hogy akármelyikünknek baja történjék .
Pisztollyal nem olyan könnyű valakit találni, mint gondolod.
Pár golyót váltunk, a tanúk közbevetik magukat, s mindkét fél oly épen tér haza, mint a síkra kiállt.
- Az nem így lesz - mondá Vikta növekedő nyugtalansággal.
- Te a grófot életre-halálra hívtad ki.
- Ez csak szójárás, mely annyit jelent, hogy a küzdtéren maradunk, míg egyikünk oly sebet kapott, mely miatt e viadalt nem folytathatja tovább.
De ha valakit például jobb karon találnak, azért meg kell -e halnia?
S ki mondhatja előre, hogy az éppen én leszek.
Erősen bízom magamban; ez egyszer a gróf komornyikja, ki hazugságaival reád ijesztett, nem fog kérkedni ura hőstettével.
A jókedv, melyre Vámosy magát erőlteté, nem nyugtatá meg Viktát.
- Csalódol - mondá szomorún -, nekem belső érzet mondja: ha feltételednél maradsz, nem látlak többé.
Ó, engedj kéréseimnek, csak ez egyszer ne vesd meg azokat ; lám, én mindent megtettem kedvedért.
- Lehetetlenséget kérsz - válaszolt Vámosy nyugtalanul, mert az órára nézvén , észrevevé, hogy az idő, melyre bajsegédét magához rendelte, közelg.
- Becsületem kívánja.
- Hogy beszélhetsz így?
A gróf az, ki megsértett; ha neki megbocsátasz, mi köze ahhoz másnak.
Hogy kívánhatná tőled becsületed, hogy gyilkossá légy , vagy azokat, kik szeretnek, szerencsétlenekké tegyed?
- Te nem érted ezt - szólt Vámosy némi türelmetlenséggel.
- Kívánj tőlem bármi mást, csak ezt ne.
Ha visszalépek, becstelenítve leszek az egész világ előtt.
- Mit tud dolgotokról a világ.
A gróf megsértett, s te bosszút akarsz állani rajta, ez az egész; vagy talán azt hiszed, hogy ha őt megölted, a grófnét elveheted?
- Miként tehetsz fel rólam ily ocsmányságot.
- Esküszöm...
- Ne esküdjél, én tudom, hogy nem szeretsz.
Ó, másképp nem vetnéd meg könyörgésemet.
- De az Istenre kérlek, Vikta - mondá Vámosy, egészen türelmét vesztve -, gondold meg józanan; hisz ha kérésednek engedek, nem maradna hátra egyéb , mint hogy magamat főbe lőjem.
- És ha nem teljesíted kérésemet, s a gróffal párviadalra mégy - mondá Vikta , midőn az asztalon fekvő pisztolyok egyikét felkapá -, én lövöm főbe magamat.
- Tedd félre a pisztolyt! - kiáltott Vámosy ijedten - töltve van.
- Nem teszem le, míg meg nem ígérted, hogy a gróffal kibékülsz - szólt Vikta , s a kifejezésből, mellyel a pisztolyt felvoná, látszott, hogy mindenre kész .
- Mielőtt magamnak azt kelljen mondanom, hogy halálodnak oka én vagyok , inkább megölöm magamat.
Legyen vérem a te lelkeden.
- Jól van tehát, megígérem - szólt Vámosy kérő hangon.
- Kibékülök a gróffal , megteszek mindent, amit kívánsz, csak a pisztolyt add ide.
- Hogy aztán kinevethess.
Jobban ismerlek, mintsem hogy magamat ígéreteid által rászedessem.
Az óra tizenegyre jár, a gróf nemsokára itt lesz .
Megvárom.
- Csak nem kívánod talán, hogy vele jelenlétedben szóljak?
- A mellékszobába megyek, onnan mindent meghallhatok.
Soha ember kellemetlenebb helyzetben nem találta magát, mint most Vámosy .
Ismeré Vikta indulatosságát, s egyszersmind átlátá, hogy engednie nem lehet .
Mit mondanának Káldory s a többiek, ha Viktát itt találják!
Egy pillanatig habozott.
Végre a gondolat, hogy magát nevetségessé teszi, győzött minden egyeben.
- Ez tűrhetlen! - kiáltá, midőn a pisztolyt, melyet Vikta tartott , megragadva, kezéből ki akarta csavarni.
- A küzdelem közben, mely erre következett, a pisztoly elsült és Vámosy mellen találva rogyott le.
Midőn az inas a lövésre a szobába rohant, urát a földön látta.
A pisztoly mellette feküdt.
- Meghal! - kiáltá Vikta, ki az első pillanatban elbódulva, csaknem magánkívül állt.
- Én öltem meg.
Míg a lármára a gazdasszony és kocsis szintén a szobába jöttek, s Vámosyt az ágyra fektetve, körülötte foglalatoskodtak, Margit megérkezett.
Nem találva senkit az udvaron s előházban, ő is a szobába ment, s borzadással látá a történteket, melyekből első pillanatban azt következteté, hogy a párviadal már megtörtént.
Miután a cselédektől megtudta, hogy orvos még nem hivatott, mindenekelőtt elküldé lovászát, maga pedig a beteg ágyához ment.
Vámosy eszméletlenül feküdt.
Vikta, mindenre tehetlen, szoborként ült az ágy mellett, a cselédek ijedtségökben nem tudtak mit csinálni, s így az ápolás gondja kizárólag Margitra maradt, ki, mint mindig, ha reá szükség vala , visszanyeré önuralmát, s nyugodtan osztogatá parancsait.
A többiek szó nélkül teljesíték a rendeléseket.
Így találta őt a plébános.
Mihelyt Margit ellovagolt, komornája által a történtekről tudósítva, Farkas kocsira ült, s elébb Káldorfalvára, onnan pedig ide sietett.
A plébános, ki táborozási idejéből némi sebészeti ismeretekkel bírt, Vámosy sebét megtekintve, szomorúan rázta fejét.
- Ennek vége van - mondá halkan Margithoz.
- Isten könyörüljön lelkén.
De míg él, tegyünk meg mindent, mi tőlünk kitelik.
- S ezzel jeget hozatva, azon meghagyással küldé ki a cselédeket, hogy az orvoson kívül senkit a szobába ne eresszenek; ő maga a beteg ápolásához fogott.
Vámosy még mindig eszméletlenül feküdt ágyán; mellette a plébános állt, ki a grófné által készített jégborogatásokat időről időre mellére raká; távolabb egy széken Vikta ült, elmélyedve tompa fájdalomban, félig magán kívül.
A szobában ünnepélyes csend uralkodott, melyet csak néha a betegnek egy-egy nehéz fohásza szakított félbe.
- Nem soká fog tartani - mondá a plébános, Margit kérdő tekintetére halkan felelve -, lélegzete mindig nehezebbé válik.
Nem hiszem, hogy eszméletét még visszanyerhetné.
- Csak az orvos jőne már - szólt Margit nyugtalanul.
- Bár jőne - válaszolt az elébbi -, noha ő sem mondhatna mást.
Nem akarom kétségbe vonni ügyességét, de kétlem, hogy egész életében félannyi sebet látott, mennyit én bekötöztem.
- Hát nincs semmi remény? - kérdé Vikta, ki azalatt a beszélőkhöz közelítve , a plébános végszavait meghallá.
- Semmi remény e világon?
- Irgalmas az Isten - szólt a plébános, kinek szíve Viktának fájdalmán megindult -, s elég embert ismertem, kiről hasonló esetben minden orvos lemondott, s ki mindamellett még maiglan is él.
- Ó, az Isten nem irgalmas énirántam - mondá Vikta felgerjedésében, remegő hangon.
- Meg fog halni, s én öltem meg.
- Te? - kérdé a plébános ijedten.
- Én, én öltem meg, ki őt annyira szerettem - mondá Vikta kétségbeesetten -, ki érte életemet adtam volna, ki százszor meghalnék, csak hogy még egyszer magához jöjjön, s azt mondja, hogy megbocsát.
- De mi bírhatott e szörnyű tettre? - kérdé ismét az elébbi.
Vikta rövidesen s szakadozva elbeszélé a történteket.
- Meg akartam bosszulni magamat - mondá elragadva fájdalmától -, s most minden csepp vér, mely sebéből foly , ellenem bosszúért kiált az égre.
- S a szerencsétlen Vámosy ágya mellett térdre veté magát.
- Ó, csak egyszer szólj még hozzám - csak egyszer még , csak az egy szót, hogy megbocsátasz.
Margit és a plébános mélyen meghatva nézek a szerencsétlent.
- Néhány perc múlva Vámosy felnyitotta szemeit.
A grófné visszavonult, nehogy jelenléte a beteget felgerjessze.
- Hol vagyok? - mondá, midőn bámulva körültekintett , és Farkast maga mellett látá.
- Csak legyen nyugodt a teins úr - szólt a plébános -, az orvos mindjárt itt lesz.
- Küldjék el az orvost - mondá Vámosy -, nincs szükségem reá.
Rajtam úgysem segít senki a világon; miért kínozzanak.
- Ó, Vilmos!
Vilmos! - kiáltá Vikta, hideg kezét szenvedéllyel ajkaihoz szorítva.
Úgy látszott, mintha Vámosy Vikta jelenlétét csak most venné észre.
- Szegény, szegény Viktám - szólt, feléje hajolva nyájasan -, kelj fel, jer közelebb, kedvesem, hogy legalább lássalak.
- Hát nincs semmi segítség!
Ó, tisztelendő úr, az Istenre kérem, mentse meg őt.
- S Vikta, eleresztve Vámosy kezét, a plébánoshoz fordult.
- Mi jut eszedbe? - mondá az elébbi gyönge hangon - már sokkal jobban érzem magamat, csak vért vesztettem, s azért gyönge vagyok.
- Nincs semmi veszedelem, lám, a tisztelendő úr is azt mondja - mihelyt az orvos eljő...
- Ó, nem! te meg fogsz halni.
Nincs semmi, semmi mentség!
Megöltelek! - kiáltott Vikta, s arcát kezével takarva, az ágyra borult.
- A szegény leány nem tudja, mit beszél - mondá Vámosy, kinek a beszéd észrevehetőleg nehezére esett, a plébánoshoz fordulva.
- Magam öltem meg magamat.
- Ott az asztalon több levél fekszik.
Adja ide a tisztelendő úr.
Farkas teljesíté kívánatát.
- Olvassa el ezt - folytatá, miután a nyitott levelet, melyet asztalán hagyott, a többiek közül kikeresve, átadá neki -, ebből megért mindent.
- Ugye, ebből világos minden? - szólt ismét, midőn Farkas a levelet átolvasta.
- Vétkeztem, ó, én tudom ezt, de csak én magam vagyok a bűnös, ő ártatlan.
- Tudom, hogy ártatlan.
- Ugyebár?
S akármit mondjon, nem hisznek neki.
A tisztelendő úr magánál tartja levelemet, s ha valaki e szegény leányt kérdőre akarná vonni, elő fogja mutatni, s neki nem lehet bántása miattam.
- Erről a teins úr biztos lehet - viszonzá Farkas mélyen meghatva e jelenet által.
- Viktát senki sem fogja kérdőre vonni.
De most nyugtassa meg magát , a beszélgetés árt.
- Csak még egyet - mondá Vámosy, a plébánost közelebb intve -, itt e levelek között van egy Káldoryhoz.
Adja át neki, s kérje nevemben bocsánatát.
- Még ma kezébe adom - válaszolt Farkas, a levelet magához véve -, de most pihenjen a teins úr.
- Pihenni fogok - mondá Vámosy, kinek hangja beszélgetés közben mindig gyöngébbé vált.
- Vikta! hol vagy, Vikta? jer közelebb, nem szólhatok fennhangon.
- Légy nyugodt, kedvesem! nem lesz semmi bajom.
- S ha kiépülök , elveszlek.
- Mi még boldogok, nagyon boldogok leszünk egymással.
Vámosy e végső erőlködéssel mondott szavak után kimerülve hanyatlott vissza vánkosára.
Lélegzete mindig nehezebbé vált.
Még egyszer körültekintett ; felnyitá ajkait, mintha szólni akarna; egy nehéz fohász - s ő nem vala többé.
- Meghalt! - mondá a plébános, miután Vámosyra hajolva, haláláról meggyőződött.
- Vikta fölsikoltva borult ágyára.
- Margit mély meghatással nézé a jelenetet.
Egy ideig ünnepélyes csend uralkodott a szobában.
A plébános halkan elmondá az imádságokat, melyeket az egyház a rögtön halállal kimúltak fölött rendel.
Margit letérdelve az ágy mellett, vele imádkozott.
Miután Farkas egyházi szertartásait bevégzé, a grófnéhoz fordult.
Csak most vevé észre a hatást, melyet a történtek reá gyakoroltak.
- Az Istenért! - mondá megijedve - a grófné rosszul érzi magát.
- Mindjárt el fog múlni - szólt amaz -, idegesség, semmi egyéb.
- Én is azt hiszem - mondá Farkas részvéttel -, ami itt történt, erősebb idegeket is felrázhatna.
De most nagysád távozzék.
A kocsi, melyen jöttem , künn vár; s mihelyt hazamegy, feküdjék ágyába.
Margit elébb be akará várni férjét.
De a plébános határozottan ellentmondott ; s Margit meggondolva, hogy Káldory valószínűleg bajsegédével jő, engedett kéréseinek, s kocsira ülve, távozott.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE