ELTE regénykorpusz

A plébános bús sejtelme beteljesedett.

- Margit, midőn hazaért, már alig bírt felmenni a lépcsőkön; s anyja, ki kevéssel utóbb szobájába jött, s őt ágyban találá, megijedt a változáson, mely, mióta őt nem látta, rajta történt, s mely annál aggasztóbbnak látszott, miután ő a történeteket nem ismerve, Margit rögtöni megbetegedésének okát nem magyarázhatá meg magának.

Míg Ormosyné, hogy az orvosnak írjon, és érte kocsit küldjön, leányát komornájával magára hagyá, megjött Káldory.

Kevéssel felesége távozta után érkezett Vámosy házához, megtudva Farkastól a történteket, s elolvasva Vámosy s Margit leveleit, Vérthalomra sietett.

Midőn férje a szobába lépett, Margit halvány arcán örömsugár lejte át.

- Adorján - szólt gyönge hangon, feléje nyújtva kezét -, csakhogy látlak.

- Ó, Margitom! - mondá amaz, mélyen megindulva, midőn kezét ajkaihoz szorítá -, megbocsátasz -e?

- Miként kérdezhetsz ilyest? - mondá Margit, és szemei véghetlen szerelem kifejezésével függtek férjén.

- De ne szóljunk erről - tevé hozzá rövid szünet után -, ne szóljunk a múltról soha, soha többé.

Hibáztunk mindketten .

Nem értettük, nem ismertük egymást.

Most mindent tudok.

Olvastam leveledet , melyet számomra Káldorfalván hagytál.

Itt van vánkosom alatt, s itt fogom tartani.

Bocsásd meg, kedvesem, hogy benned valaha kétkedtem.

Ó, mi ismét boldogok leszünk, még sokkal boldogabbak, mint egykor voltunk.

- Ha szerelmem azzá tehet, az leszesz - szólt Adorján meghatva -, de most nyugodnod kell.

A beszéd fáraszt.

Te beteg vagy, kedvesem.

- Kissé meghűtöttem magamat - mondá amaz, s mindinkább gyengülő hangjából észre lehete venni az erőlködést, mellyel szólt.

- Vigyázatlanság vala, hogy lóháton mentem Káldorfalvára.

Sietnem kellett, s nem akartam megijeszteni anyámat.

- De ne aggódjál miattam!

Mióta jöttél, máris sokkal jobban érzem magamat.

- Küldd ki a többieket, s ülj mellém.

Add ide kezedet.

Így , kedvesem.

- S Margit visszaereszkedve vánkosára, behunyta szemeit, s látszólag álomba szenderült.

Így találta őt a grófnő, midőn kevéssel utóbb a szobába jött.

Hallgatva nyújtá jobbját vejének, s a közös fájdalom eltűnteté a távolságot, melyet egy idő óta iránta érzett.

Több aggodalomteli óra folyt el, míg az orvos eljött, s véleménye, melyet az öreg grófnéval a legnagyobb kímélettel közlött, nem volt megnyugtató.

Kívánatára Margitnak pesti orvosa hivatott meg.

Van -e, kinek nem volt kedves betege, ki nem várta dobogó szívvel az orvos jöttét, hogy tőle semmitmondó szavakat halljon, s órákig, néha napokig elmélkedjék rejtelmes értelmök fölött, mintha minden szó a sorsnak megváltozhatlan ítélete lenne?

Ó, ki ezen keresztülment, ki kedvesének betegágya mellett töltve az éjeket, dobogó szívvel kíséré mozdulatait, s majd üterét, majd forró homlokát tapogatva, a javulásnak legkisebb jelénél pillanatra boldognak érezé magát, hogy a jövőben ismét előbbi reménytelenségébe süllyedjen vissza; ki azon kínt ismeri, mellyel észrevesszük, hogy a kedves betegnek, kiért életünket adnók, nincs semmi szüksége reánk, hogy nem enyhíthetjük fájdalmát, s nem érzi, nem is gyanítja jelenlétünket: ó, csak az képzelheti magának az érzéseket, melyek között Ormosyné e napokat tölté.

Mit az ó-rege Damoklesz kínjairól beszél, nem képzelet; aki szeretni tud, s kedvesének életét egy hajszálon függni látja, keresztülmegy e kínokon.

Káldory ezen egész időközben híven osztá anyósa aggodalmait.

Alig távozott neje ágyától; s Ormosyné, ki látva, hogy leánya nem szerencsés, azt elébb vejének tulajdonítá, most szívében bocsánatot kért tőle.

- Valamennyien, s talán Margit is, igazságtalanok voltunk irányában - mondá többször Farkashoz.

- Érzéketlen ember így nem viselheti magát.

Minden szavából meglátszik szerelme.

E fájdalom nem lehet tettetés.

- S Ormosynénak igaza vala.

Káldory nem színlelt.

Soha férj több részvéttel és szeretettel nem ápolhatá nejét.

A veszély, melyben élete forgott, szívét aggodalommal tölté , szenvedései könnyeket facsartak szeméből.

Bármi igaza lehetett egykor Margitnak, ha őt szerelmének viszonzására képtelennek gondolá: Káldory e napokban szerette, híven s igazán szerette nejét, s nem volt áldozat, melyre magát késznek nem érzé.

- Egyike ez azon következetlenségeknek, melyeket talán csak az emberi gyöngeségből magyarázhatunk, de melyeket magán s másokon mindenikünk tapasztalt.

Az egészen következetes emberek csak regényekben léteznek, az életben milliók között alig találunk egyet, kiben hasonló ellentéteket nem mutathatnánk fel.

Három hét múlva, melyek alatt Ormosyné lankadó erejét csak Farkas vallásos vigasztalásai s azon meggyőződés tarták fenn, hogy ápolása leányának szükséges, Margit visszanyerte eszméletét, s az orvosok kijelenték, hogy élete veszélyen kívül van.

Az anyának boldogságát, a hálát, mellyel fel az éghez s azokra tekintett, kiknek Isten után gyermekének megmentését köszöné , szavakban sem ő maga, sem más nem fejezhetné ki.

De az öröm rövid vala.

A szomorú kétely, melyet az orvosok első napokban csak Káldoryval és az öreg plébánossal közöltek, nemsokára feltámadt Ormosynéban is.

A hagymáz következésében kifejlődött a mellbaj, melyet Margit apjától öröklött, s melynek egyes jelenségei nála már a külföldön mutatkoztak; s a szerencsétlen anya rövid idő múlva azon meggyőződésre jutott, miszerint a sors őt az első csapástól csak azért kímélte meg, hogy a kín, melyet egyetlen gyermekének halála fölött éreznie kellett, annál hosszabb legyen.

Csak Margit maga nem sejté állapotát, s míg a száraz köhögés s az éjjelenkint visszatérő láz mindenkit aggodalommal töltöttek, teljes biztossággal szólt a jövőről.

Hisz ő ismét boldognak érezé magát.

Kételyei eltűntek.

Férjének Káldorfalván talált levele, a hosszú órák, melyeket vele magánosan töltött , gyöngéd ápolása, a meleg, szerető szavak: minden meggyőzé őt Adorján szerelméről.

- Mint vész után a szétszaggatott fellegek látszólag csak azért maradnak láthatárunkon, hogy a leáldozó nap sugárait visszavetve, az alkony annál szebb legyen: ilyenek voltak múltjának sötétebb emlékei.

Margit most csak boldogabbnak érezé magát, midőn reájok visszagondolt.

Soha ily derültnek, ily egészen megelégedettnek nem érezé magát életében, sohasem vala közlékenyebb, sohasem ragaszkodóbb; mintha a kedves lény rózsaként , mely éppen elvirulása előtt fejleszti ki kelyhének minden levelét, keble gazdag kincseit csak most tárná ki, hogy a fájdalom, mellyel kedvesei vesztére gondolnak, annál nagyobb legyen.

És csakugyan, ha volt valami, mi azoknak fájdalmát, kik Margitot szeretve környezék, még keserűbbé teheté, ez azon derült bizodalom vala, mellyel ő a jövőbe tekintett.

Az, hogy előtte jókedvet kelle színlelniük, s hogy sokszor még mikéntlétéről sem kérdezhetik szabadon, nehogy a fölötte nagy gondoskodás őt a veszélyre figyelmessé tegye; az erőltetés, melyre magukat Margit jelenlétében kényszerítve láták, szüntelen izgatottságban tartá őket ; s voltak pillanatok, midőn maga az öreg plébános sem tarthatva vissza könnyeit, csak azáltal segített magán, hogy hirtelen felkelve Margit szobáját elhagyá.

Mindez nem kerülte el Margit figyelmét; s ha az, hogy anyja ismét új, s mint hivé, egészen alaptalan aggodalmakkal gyötri magát, őt nem lepé is meg : Maris szokatlan szomorúsága s főképp az öreg Farkas magaviselete néha őt is nyugtalanná tevék.

- Nem tudom - mondá egyszer ily alkalommal a plébánoshoz , kivel a történtek után egészen a régi barátságos viszonyban álla ismét -, mi lelte önöket?

Anyám naponkint nyugtalanabbá válik; Maris beszéd közben rögtön úgy elérzékenyül, hogy nem is szólhat tovább; minap ön maga, mikor az útról beszéltem, melyre készülök, egyszerre sírva fakadt.

Mit jelent mindez ?

Azt hiszik talán, hogy még veszélyben forgok?

Pesti orvosom minap azt mondá , hogy a gyöngeségen kívül, melyet betegségem hátrahagyott, nincs többé bajom ; de miért jő annyiszor ő, kinek a városban annyi dolga van?

Ha állapotom aggasztó, miért titkolja előttem?

Hisz ismer, én nem vagyok oly gyönge, mint aminőnek látszom.

- Már mi jut eszébe, Margit - mondá Farkas, s a remegő hang elárulá belső felgerjedését.

- Nem ismeri -e az öreg grófnénak természetes nyugtalanságát ?

És szegény Mariskának elég baja van.

Az öreg Galambosné naponkint inkább gyengül, kevés reményünk van életéhez; csodálhatni -e, ha Maris, mikor öreg anyjától nagysádhoz jő, itt egyszerre pityeregni kezd?

Mi pedig engem illet , azt hiszem, csalódott; soha életemben nem volt kevesebb okom sírásra.

- Hasztalan tagadja, én láttam könnyeit...

- És ha sírtam - folytatá az elébbi, alig nyomhatva vissza a könnyeket , melyek ismét szemeibe tolultak -, mit bizonyít ez?

Az egyik bánatában könnyezik; másnak szeme, mint a hideg vízzel telt pohár, ha jó meleg szobába hozzák, akkor nedvesedik meg, mikor jó dolga van.

Én nem is tudom, miért ügyel reám; ha a két orvos azt mondja, hogy a veszély megszűnt, mit aggódik ily kicsiségeken?

- Én nem is aggódom - mondá Margit szelíden.

- Naponkint jobban érzem magamat, s ha gyönge vagyok is még, úgy látszik, mintha maga a gyöngeség csak azért maradt volna vissza betegségemből, hogy a kedves benyomásokat , melyek mindenfelől környeznek, elevenebben érezzem.

S talán nem is vagyok oly gyönge, minőnek látszom, csakhogy nem tudok erőt venni magamon .

Elkényeztetnek.

Nekem oly jólesik ápoltatni magamat.

Ha csak magamra gondolnék, nem is kívánnám, hogy állapotom változzék, oly boldog vagyok.

- De holnap felkelek.

Még ma szólni fogok orvosommal, s csak egyszer a szabad levegőre mehessek, meglátja, mily hamar vissza fogom nyerni erőmet.

Hisz már közeledik a tavasz.

Mennyire örülök neki.

Ha a nap sugárai, mint e pillanatban, szobámba hatnak, s az ablak előtt a madarak vígabb csevegését hallom, néha mondhatlan vágy tölti szívemet.

Mintha én is a tavasz közeledését érezném, s a meleg fény s a kedves hangok, melyek ágyamig hatnak, engem is kihívnának.

Mi boldog leszek, ha azon helyeket, melyekhez gyermekemlékeim kötnek, ismét megjárhatom, most, midőn újra szerencsésnek érzem magamat.

S ha majd Adorjánnal Olaszországba megyünk!

Mi egészen más színben fog minden feltűnni szemeim előtt most, midőn az, miről e helyeken egykor álmodoztam, oly szépen beteljesedett.

Margit utazásáról kezde szólani.

S ámbár a folytonos beszéd által fárasztva , hangja gyöngébbé vált, többször köhögött, s Farkas a sötét pirosságból, mely arcát elborítá, lázas felgerjedését észrevevé, őt néhányszor pihenésre szólítá fel; mindig új s érdekes tárgyak jutottak eszébe, melyeket még el kelle mondania.

Végre maga is kimerülve érezé magát.

- Mégis nagyon gyönge vagyok - mondá szomorúan visszahajolva vánkosára.

- Ó , bárcsak tavasz lenne már.

És a tavasz eljött.

Kert s mező ismét egész szépségben álltak, s a csalogány virágzó bokrok között újra megkezdé énekét.

Margit majd a verandára, majd a kertbe viteté magát, s itt tölté idejének nagyobb részét - de egészsége nem javult, sőt az orvosok naponkint több aggodalommal szóltak állapotáról; s ő sem ámítá magát többé helyzete iránt.

Ámbár a veszélyt távolabbnak gondolá, s mint közönségesen azok, kik mellbajban szenvednek, néha reménnyel szólt a jövőről: sokkal józanabb volt, hogysem magát e csalódásoknak egészen átengedné - s az öreg plébános tudta, hogy Margit egy idő óta sokszor foglalkozik a halál eszméjével.

Csak vele, s vele is ritkán szólt e tárgyról, s ilyenkor meglátszott rajta, hogy e gondolatban nincs semmi keserűség.

Tudta, hogy a pálya végéhez közelít, s mégis soha nyugodtabbnak , soha talán boldogabbnak nem érezé magát, mintha a nyájas napok, melyeknek befolyása alatt minden megújult, neki is visszahozták volna örömeit; mintha a gondolat által, hogy a természetet gazdag díszétől megfosztva, hogy saját életét oly pusztán, minő az neki egy ideig volt, többé nem fogja látni , megnyugtatva érzené magát.

Ő el vala készülve; csak ha a fájdalom, melyet halála kedveseinek okozni fog , eszébe jutott, vagy ha aggodalmukat észrevevé: az fájt neki.

Főképp férjét sajnálá.

- Az öreg Farkas - gondolá magában többször - bármennyire szeressen is, a vallásban s tevékenységében vigasztalását fogja találni ; Maris gyermekeiben; s maga anyám is végre meg fog nyugodni - hisz a múltban nincs semmi, mi emlékemet elkeseríthetné.

Közöttünk nem volt félreértés; de szegény Adorján talán szemrehányásokat tesz magának, mintha életem legboldogabb óráit nem neki köszönném, s mintha ő lenne oka, hogy magamat egy ideig nem éreztem oly szerencsésnek, mint szerelme által lehettem volna.

Káldory azon órákban, melyeket nejével töltött, sokszor keserűen vádolá önmagát.

Margit nyájas szavakkal megnyugtatá.

- Mit gyötröd önmagadat efféle gondolatokkal? - mondá egyszer ily alkalommal - ha azon évek alatt, melyeket együtt tölténk, oly szerencsés nem voltam is , minő lehettem volna, te vagy -e oka, s nem inkább én magam, ki, midőn Isten annyi boldogságot adott, haszontalan kételyekkel kínzám magamat, s téged is , ki irántam mindig oly jó valál.

Inkább én tehetnék magamnak szemrehányásokat, hisz mindennek oka szerelemféltésem volt, melyre te semmi alkalmat nem nyújtottál; s többször jutott eszembe betegségem alatt, hogy más nővel talán szerencsésebb lettél volna.

De vajon tehetek -e róla, ha szerelmedet oly véghetlen kincsnek tartám, hogy magamat birtokában soha biztosnak nem érezhetém; s te nem bocsátasz -e meg, ha eszedbe jut, hogy úgy , mint én, mégis senki sem szeretett a világon.

Szenvedtünk mindketten.

Az élet s az emberek egy időre elkeseríték létünket, de mi mindig szerettük egymást, s végre minden csak ettől függ; s én, ha még egyszer kellene kezdeni életemet, csak azt kérném Istenemtől, hogy múltamat adja vissza .

Múltamat minden szenvedéseivel, de azon határtalan boldogsággal is, melyet karjaid között élveztem, s mely reám a jövőben vár.

Margit elkövetett mindent, hogy férjében a jövőhöz bizodalmat gerjesszen , melyet ő maga rég elvesztett.

Úgy látszott, mintha hátralevő napjainak nem lenne más feladata.

Derült, sőt víg volt jelenlétében, s ha rosszabbul érezé magát, s állapotát nem titkolhatta el, ürügyet keresett, hogy őt a háztól eltávolítsa.

Betegségének első szakában, midőn a veszélyt, melyben élete forgott, még nem gyanítá, nagyszerű szebbítéseket tervezett Káldorfalván, és sok kedves órát töltött férjével, melyekben vele a kerten s a házban teendő változásokról tanácskozott.

Minél inkább érezé, hogy Káldorfalvát nem fogja látni többé, annál inkább sürgeté terveinek kivitelét; s Adorján, ki a szükséges munkálatokat Margit megnyugtatására önmaga vezeté, kérésére csaknem naponkint átment jószágára.

Margit azalatt sebes léptekkel közelített sírjához.

Lélegzete nehezebbé , hangja gyöngébbé vált.

Az erőlködés, mellyel állapotát férje s anyja előtt titkolni iparkodott, naponkint fárasztóbb lett.

Legjobban akkor érezé magát, ha magánosan vagy Maris társaságában maradhatott.

Így találjuk őt egy délután.

Férje Káldorfalván volt.

Anyja, miután észrevevé, hogy a beszéd, melyre Margit az ő kedvéért magát kényszeríti , nehezére esik, a plébánossal a kertbe ment.

Margit mellett csak Maris maradt.

Hallgattak mindketten.

Margit behunyta szemeit, mintha szunnyadna ; Maris csendesen folytatá munkáját, időről időre aggodalomteli tekintetet vetve barátnéjára.

Végre Margit nehéz sóhajjal felnyitá szemeit s körültekintett.

- Parancsol valamit? - kérdé Maris, midőn felkelve, az ágyszékhez közelített.

- Semmi - mondá amaz gyönge, alig hallható hangon -, csak azt néztem, itt vagy -e még.

- Nagysád ma rosszabbul van.

- Csak a lélegzés esik nehezemre.

- Az bizonyosan az új orvosságtól jő - szólt Maris nyugtatólag -, a doktor előre mondta, de éppen ez mutatja hatását.

Talán be is kellene venni ismét ; mindjárt megnézem az órát.

- Hadd el - mondá Margit - rajtam mindez úgysem segít többé.

Csak anyám kedvéért szedem az orvosságot.

- Hogy beszélhet így? - viszonzá Maris, alig nyomhatva el könnyeit - hisz az országban nincs híresebb orvos, mint az, ki nagyságodhoz Pestről jött, és ő maga mondta...

- Rajtam ő nem segíthet többé.

Én meghalok e betegségben.

- Az istenért! miért gyötri magát ily képzelgésekkel? - sóhajtott Maris.

- Az nem képzelgés - szólt ismét amaz -, régóta tudom ezt, s félek, már anyám s Adorján is veszteni kezdik reményöket.

- S ki tudja? - tevé hozzá sóhajtva - talán jobb, ha az, minek történni kell, elkészülve találja őket.

Maris sírva fakadt.

- Ne sírj, kedvesem - folytatá Margit, nyájasan megszorítva barátnéja kezét .

- Nem emlékezel -e gyermekkorunkra, mikor közöttünk semmi titok sem volt ?

Miért ne közölném veled most is gondolataimat; hidd el, eléggé nehezemre esik, hogy szegény anyám előtt titkolódznom kell.

- Miként ne sírnék - zokogott Maris -, mikor oly szomorú dolgokról beszél, s pedig tudom, hogy nincs is oly rosszul, mint képzeli, s nemsokára ismét egészséges lesz.

- Meglehet, igazad van - mondá Margit szelíden -, de ha mégis csalódnál, s előérzetem beteljesednék, ne hadd el anyámat.

Szegény, oly elhagyatva fogja magát érezni a világon.

- Ó, bár testvérem, kit anyám máig sirat, élne még: mennyivel nyugodtabban válnék meg a világtól.

Pótold te helyünket.

Légy gyermeke.

Margit hangja mindinkább gyöngült.

- Engedje, hogy az orvosért menjek - mondá Maris, megijedve, midőn arcának teljesen megváltozott kifejezését észrevevé.

- Ne hagyj el - mondá nyájas esdekléssel Margit.

- Nekem oly jól esik, ha láthatlak.

- Mintha mindazon boldog óra, melyet együtt tölténk, újra átvonulna lelkemen.

- S mi boldogok voltunk, Marisom, egyenlően boldogok mindketten.

- Emlékezel -e még az estvére, mikor Adorján mátkája lettem - s te szobámban vártál, s elbeszélted, hogy Andris megkért?

Reggelig együtt maradtunk.

Oly tisztán kelt fel a nap, mint most alkonyodik.

- Lám, mi szépen beteljesedtek reményeink.

- Adorján szeret.

- Ó, ti mindnyájan nem tudjátok, mennyire szeret ő.

Margit kimerülten esett vissza ágyszékére, s hallgatott.

- Adorján! - sóhajtott fel még egyszer.

- A fohász, mellyel e nevet kimondá, volt utolsó lehellete; a gyönge nyomás, mellyel Mariska kezét megszorítá, végső mozdulata.

Eötvös József

A nővérek

42

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Eötvös József

A nővérek

42