ELTE regénykorpusz

Három hónap múlt, mióta Margit a Káldoryak sírboltjában pihen.

Elbeszélésünk végéhez közelít, s azok, kikkel folyamában találkozánk, eltűnnek szemeink elől.

A legszerencsétlenebb közöttük Dárdayné vala - midőn öccsének levelével egyszerre halálának hírét vevé, lesietett jószágára, de csak Vilmos sírját s azon öntudatot találta itt, hogy vesztét ő okozta.

- Bármi világosak voltak is levelének szavai, Irma nem hiheté, hogy testvére önmaga vetett véget életének.

A vidéken különböző hírek szárnyaltak, s ő meg vala győződve, hogy Vilmos párviadalnak esett áldozatul.

Elkövetett mindent, hogy magának e részben bizonyosságot szerezzen, s a gondolat, hogy Káldoryn, kit Vilmos gyilkosának tartott, ez úton talán mégis bosszút állhat, a szenvedélyes asszonynak első időben erőt adott.

De miután e remény is eltűnt, s a meggyőződést, hogy Káldory csak Vilmos halála után jött annak házához, többé el nem utasíthatta magától, kétségbeesve távozott a vidékről .

Hová? - azt éppoly kevéssé tudják, valamint rendkívüli, csaknem az őrültségig menő fájdalmának való okát sem gyanítja senki.

Később hír szárnyalt, hogy jószágait eladva, a pénzt jótékony célokra fordítá, s a külföldön kolostorba vonult; de bizonyosat senki sem mondhatott felőle.

Vikta Vámosy halála után ájultan rogyott le.

Midőn magához tért, elméje, úgy látszott, meg vala háborodva.

A plébános, ki őt hazakíséré, s a malmot naponkint meg-meglátogatva, nála órákat töltött, keserves kitöréseit , melyekben magát Vámosy gyilkosának nevezé, nem tartá ugyan őrültsége jeleinek, de miután vigasztalásai sikertelenek maradtak, s a szerencsétlen leány izgatottságát észrevevé, környezetét a legnagyobb vigyázatra inté .

Szüléi az első hetekben teljesítek is tanácsát, s Viktát egy pillanatig sem hagyták magányosan - mivel azonban későbben nyugodttá vált, s alig említve a múltakat, ismét csendesen teljesíté házi dolgait, felhagytak e vigyázattal , mely, mint észrevevék, csak elkeseríté őt.

- Vikta egyébiránt csak szótlan vala, s még mindig szomorúnak látszott; más rendkívüli jelenség nem volt magaviseletében, s a molnár és neje már nem is kétkedtek többé, hogy leányuk egészsége tökéletesen helyreáll, midőn kevés nappal Margit halála után, egy reggel szobájába menve, azt üresen találták.

Hosszú keresés után végre csak holtteste találtatott fel.

A szerencsétlen, Vámosy udvarán a kútba ölte magát.

Káldory mindjárt nejének temetése után több évre keletre utazott.

Mélyen meg vala hatva, s kik őt a lefolyt hónapokban beteg neje mellett, s most fájdalmában láták, meg voltak győződve, hogy senki inkább nem szeretheté .

És Káldory szerette is nejét mindazon szeretettel, melyre szíve képes volt .

Csak mióta Margit élete veszélyben forgott, azóta látta be egész becsét; s fájdalma annál keserűbb volt, mivel több önváddal kelle a múltba visszatekintenie.

Margit szelíd türelme, a lelkierő, melyet betegsége alatt kifejtett, a véghetlen szerelem, melyet iránta az utolsó percig tanúsított , minden csak azt juttatá eszébe Adorjánnak, hogy e nőt nem tevé boldoggá; s azok között, kik Margit ravatalát könnyezve körülállták, talán senki sem érzé magát szerencsétlenebbnek.

De miután dolgait rendezve, a kört, hol őt minden nejére emlékezteté, elhagyta, s az érdekes tárgyak, melyekkel utazásában találkozott, a múltat mindinkább háttérbe szoríták, fájdalma enyhülni kezde; s bár eleinte még sokszor gondolt is Margitra, e gondolatban nem volt többé keserűség.

Ha e kedves teremtés, mióta nejévé vált, nem érezé magát szerencsésnek, vajon önmagát kell -e ezért vádolnia?

Nem tett -e Margitért mindent, híven szeretve őt, engedve kívánatainak, sőt szeszélyeinek, mint ezt más férj az ő helyzetében talán nem is tette volna ?

Maga Margit átlátta ezt végre, s az utolsó hónapokban sokszor meg is vallotta.

Miért ítéljen ő szigorúabban magáról, mint azt Margit s mindazok tevék kik helyzetét ismerik?

Minél többször gondolkozott e dolgokról, annál inkább megerősödött nézetében, hogy Margit mással sem érezte volna magát szerencsésebbnek; s még mielőtt az év lefolyt, Káldory visszanyerte egész nyugalmát.

Hisz végre bűne csak abban állt, hogy az életet prózaibb értelmében fogva fel, neje ábrándos követeléseinek szolgája lenni nem akart.

Forduljunk még egyszer Vérthalomra.

Ha a halál kedveseinknek valamelyikétől megfosztott, nemcsak e veszteség , melyet közvetlenül szenvedünk, hanem talán még ennél is inkább azon tapasztalás fáj szívünknek, hogy ez egy csapással egyszersmind mindenből , miben egykor örömeinket találtuk, s most vigasztalásunkat keressük , elveszett valami.

- Az életnélküli tárgyak, melyek környeznek, a természet szépségei, sőt még kedveseink is, kiket a sors meghagyott, új színben tűnnek fel előttünk.

Mintha veszteségünk óta nemcsak e szívvel, mely hozzánk ragaszkodott, de mindenben szegényebbekké váltunk volna; mintha, bármerre fordulunk, mindenütt valami hiányzanék: a sugár, mely körünket széppé tevé , a hang, mely által éltünk harmóniája teljessé vált.

Ekként hatott Margit halála azokra, kik életében hozzá közel álltak, leginkább - természetesen - Ormosynéra, ki egyetlen gyermekével múltjának legszebb emlékeit, a jövőnek reményét s mindent, mi neki e világon kedves és boldogító vala, egyszerre eltemette.

Mióta férje meghalt, csak benne élt; ő volt a középpont, mely körül világa forgott - mit tegyen, miután ezt elvesztve, ahová csak fordul, azon meggyőződést látja, hogy léte ezentúl haszontalan.

Nem sírt, nem hallott senki szenvedélyes panaszt ajkairól, s gépileg teljesítve szokott foglalkozásait, úgy látszott, mintha végzetében megnyugodnék; de e megnyugvás olyan vala, mint azé, ki terhe alatt összeroskadva meg sem kísérti többé, hogy azzal fölemelkedjék.

Ez egyszer Farkas Máté sem talált semmit, mivel barátnéját vigasztalhatná.

- Megkísérté többször, s az isteni gondviselésről szólt, az élet bajairól s arról, hogy kik egymást e földön szerették, jobb életben ismét találkozni fognak; de Ormosyné helyzetében kit vigasztal meg mindez?

Ha kedvesünk sírja fölött azon boldogság jut eszünkbe , melyet általa egykor élvezénk: miként hitessük el magunkkal, hogy az, kit mi annyira szerettünk, az élettel nem vesztett semmit?

S vajon a meggyőződés , hogy kedvesünk most boldogabb körből sajnálkozva néz reánk, elfeledteti -e velünk, hogy önmagunk nyomorultakká váltunk?

Farkas Máté érzé mindezt, és ha vigasztalás közben Ormosynéra nézett vagy Margit képére, mely anyjának íróasztala fölött függött, szava elakadt, s csaknem sírni kezdett.

Ő is nagyon megváltozott.

Születése óta ismeré Margitot; már egyes fehér szálak vegyültek haja közé , mikor őt keresztelte.

Nőni látta s fejlődni; ő áldotta az oltárnál, s most ez egész lét, mely szemei előtt folyt le, bevégzett volt.

S nem ő ringatta -e egykor Margit apját is karjai között?

Mennyi, mennyi idő múlt el azóta! s ő felejtheti -e korát, midőn visszatekintve, annyi sírdombot lát, mely mérföldoszlopként átfutott útját jelöli?

Felejtheti -e, hogy a pálya végéhez közelít, midőn észreveszi, hogy mindaz, miért küzdött, már mögötte fekszik ?

Mintha rögtön tíz évvel vénült volna meg: s talán ő is leroskadna a csapás alatt, ha azon meggyőződés, hogy az öreg Galambosnénak szüksége van reá , lelkierejét fenn nem tartaná.

Az öregasszony, mint olvasóim tudják, régóta gyöngélkedik.

A megrázkódás , melyen lelke keresztülment, midőn a kóbor nő nála először megjelenvén, tőle leányát követelte, s csaknem egész keresményét, melyet kedvese számára gyűjtött, elvevé; a nyugtalanság, melyben azóta élt, miután az alávaló, ki titkát bírta, mindig új meg új követelésekkel lépett fel; a szemtelennek időről időre ismételt látogatásai, a fenyegetőzések, melyekkel ez végső fillérét kicsikarta, s azon meggyőződés, hogy bármit tegyen, Maris és saját nyugalmát nem biztosíthatja: a különben is hetvenéves asszonynak életerejét hamar felemészték, s a jámbor öreg, főképp Margit halála óta, sebes léptekkel haladott sírja felé.

A plébános régóta sejté a valót, s kivált, miután Margit temetéséről visszatérve, a kóbor nőt Galambosné szobájában találta, nem kétkedett többé , hogy betegsége az idegen megjelenésével összeköttetésben áll; s ezért most szokott erélyességével feltevé magában, hogy végére jár a dolognak.

- Nem kíváncsiság indítá őt erre, hanem a meggyőződés, hogy e jámbor teremtésnek csak így szerezheti meg nyugalmát; s a részvéten kívül, mellyel iránta viseltetett, nagyrészint ez vala az ok, melyért Margit halála óta csaknem egész idejét a beteg ápolásának szentelé, s fél napokat s néha, hogy Maris s a cselédek magukat kipihenhessék, egész éjeket töltött ágya mellett.

A plébánosnak ezen magaviseletében nem vala semmi különös; hisz hasonló körülmények között ő szintennyit tett másokért is, kik nem álltak hozzá oly közel, mint Galambosné.

Feltűnőbb vala azon tevékenység, melyet a tisztelendő úr Galambosné végnapjaiban és halála után kifejtett.

Két nappal, mielőtt ez történt, a plébános egész reggel egymaga volt a betegnél.

Midőn Maris szokása szerint gyermekeivel nagyanyjához jött , ajtaját zárva találta; s a cselédek, kik a folyosóról a kulcsárné ablakán benéztek, azt beszélték, hogy a tisztelendő úr, asztalt állítva az ágy mellé, az egész idő alatt írt.

Délután a bíró, jegyző s az urasági tisztek hivattak, kik előtt Galambosné egy több íves irományt végakaratjának nyilvánított és aláírt.

Mindjárt a temetés után a plébános, állítólag, mert Galambosné valamit reábízott, két napra távozott, s alig tért meg útjából , midőn a szomszéd városból barátot hozatva, kire hivatalát távolléte alatt bízá, ismét elutazott.

A grófné, elfoglalva fájdalmával, ha egyetlen barátjának társaságát néha nélkülözte is, nem kérdezősködött távozásának okairól; annál több kíváncsiságot gerjesztett az a faluban s főképp a cselédek között; s alig lehetett esemény, mely a vérthalmiakat inkább érdekelheté, mint mikor a plébános utazásából visszatért.

És méltán; mert ha az, hogy Farkas Máté, ki mióta Vérthalmon lakott, híveit legfeljebb néhány napra hagyta el, most két hétnél tovább nem jött haza, már magában is nagy eseménynek volt nevezhető: a változás, mely az érdemes lelkészen távolléte alatt történt, még inkább magára vonhatá mindenkinek figyelmét.

Farkas Máté ismét egészen a régi vala.

Tartása tíz év előtt nem volt feszesebb; a katonás lépés, mellyel, mihelyt kocsijáról leszállt, az utcán végig a kastély felé ment, ismét például szolgálhatna gránátos ezredének.

A hangból, mellyel híveinek köszöntését viszonzá, arcának kifejezéséből , mellyel kezét a gyermekeknek csókra nyújtá, még a módból is, mellyel nádpálcáját hordozá, s vele majd a levegőben láthatlan hieroglifeket írt , majd kiszabott taktusban a földet érinté, meglátszott belső megelégedése .

Mikor a kastélyba lépett, egy pillanatra csökkent jókedve.

Itt a pitvarban áldá meg Margit koporsóját; s Galambosnénak ablaka leeresztett fehér függönyeivel a múlt szomorú napoknak emlékeit idézte fel.

De rövid gondolkozás után erőt vett magán, s egy nehéz fohásszal megindulva , egyenesen a grófnéhoz sietett.

Ormosyné írószobájában vala.

Az asztalon, mely előtt ült, Margit felnyitott naplója feküdt, mellette azon arckép, melyet, mikor leányával a külföldön volt, Farkas Máténak ajándékozott, s melyet Margit halála után tőle visszakért.

A plébános belépve, észrevevé, hogy sírt.

- Mi jó, hogy végre visszajött - mondá a grófné, a belépőnek kezét nyújtva -, nem képzelheti, mennyit szenvedtem magányomban.

Elébb legalább magamba zárhatám fájdalmamat, de most azt hiszem néha, szívem szakad meg, ha nem szólok róla.

Nem tudom, mit tettem volna, ha távollétében Maris nincsen itt , kivel Margitomról beszélhettem, kivel együtt sírhattam.

- Mindig mondtam: az a Maris valóságos istenáldása nagysádnak.

Nincs jobb s kedvesebb teremtés a világon, s ha saját gyermeke lenne, sem szerethetné nagysádat inkább, mint most.

Hisz végre úgy is nőtt fel Margittal, mintha testvérek volnának.

- Szegény Margit - mondá a grófné, ki elfoglalva saját gondolatai által, a plébános rendkívüli felgerjedését észre sem vevé -, ki hitte volna, hogy őt túlélem?

Emlékszik -e még, midőn férjem halála után vele ide jöttem?

Éppen olyan volt akkor, mint e képen, csak még szebb, vígabb, elevenebb.

S emlékszik -e még, mikor először e szobába léptem, s férjem arcképe előtt keserű könnyekre fakadva, ön e kedves gyermeket vezeté karjaim közé, s én egyszerre vigasztalódva, boldognak érezém magamat?!

Ó, az, kinek gyermeke van, nem is tudja, mi a fájdalom! csak ki gyermekét elvesztette, annak nincs többé vigasztalása.

- S ha nagysádnak még volna gyermeke? - szólt remegő hangon Farkas, ki , miután heteken át azon törte fejét, mily módon fogja a grófnét a váratlan örömre lassankint előkészíteni, most titkát a világért sem tarthatta volna többé magánál.

A grófné csaknem ijedten nézett a szólóra.

- Ha a kedves gyermek, kit Ormoslakon elvesztettünk, még él? - folytatá az előbbi, mindig növekedő meghatással - ha nyomára akadtunk, ha karjai közé vezetém ?...

- Mindenható Isten!

Hol van, hol van leányom?

- Ha őt ismeri?

- Ha szemei előtt növekedett?

- Ha boldog?

- Ha... ha ... ha... - a plébános megindulásában nem szólhatott tovább, nevetett is, sírt is.

- Mariska! - kiáltott fel a grófné.

- Mariska - válaszolt az öreg plébános, barátnéját, ki örömtől elragadtatva nyakába borult, kebléhez szorítván.

Fölösleges, hogy a kérdéseket, melyekkel a grófné, mihelyt az első boldog meglepetéstől kissé magához tért, Farkas Mátét ostromlá, s hogy ennek előadását ismételjem.

Olvasóim mindazt, mit Galambosné halálos ágyán a plébánosnak felfedezett, s ez most Ormosynéval közlött, úgyis tudják.

Az érzéseket, melyek az anyának szívét e pillanatban eltölték, senki sem írhatná le.

- Első pillanatban még kétkedett.

A boldogság nagyobb vala , hogysem azt hinni merné; de miután minden körülményt egymás után megtudva , az egésznek összefüggése világos lett előtte; s miután a plébános végre kezébe adta a kis emlékpénzt, melyet dajkája az ő jelenlétében függesztett a gyermek nyakába, s Galambosné mint az egyedüli jelt, melyből Mariska szüleit talán még feltalálhatná, Farkasnak átadott: akkor a grófné lelkét határtalan boldogság tölté el.

Hisz nincs semmi kétség többé.

A kis emlékpénzbe maga Farkas véste belé Miska vadász fiának születésnapját.

Itt nem lehet tévedés.

- S miért nem közlötte mindezt azonnal velem? - mondá szelíd szemrehányással a grófné.

- Csaknem három hete, hogy Galambosné meghalt, s mennyit szenvedtem azóta is.

Ó, de ne késsünk többé.

Menjünk hozzá!

Hadd szorítsam keblemhez gyermekemet.

- Nagysád elhiheti, hogy a hallgatás soha életemben nem esett inkább nehezemre; de szólhattam -e, mielőtt mindent tisztába hoztam.

- S hát nem világos -e minden? - kérdé Ormosyné megijedve.

- Nekünk világos.

Én tulajdonképp meg sem foghatom, hogy régóta nem jutott eszembe.

Hisz Maris valóságos képmása nagyatyjának, minden vonása az Istenben boldogult ezredesre emlékeztet.

De ez még nem elég.

Ha akarjuk , hogy a világ Marist nagysád leányának elismerje, s hogy azon állást elfoglalhassa, mely őt illeti: szükség, hogy születése mások előtt is éppoly kétségtelen legyen, mint előttünk.

A grófné meglepve tekintett a szólóra.

- Ne aggódjék nagysád, ez is rendben van.

Mindenekelőtt a kóbor nőt kerestem fel, magam szóltam vele, s gondoskodtam, hogy mihelyt tanúságára szükségem lesz, szolgálatunkra álljon.

- Azután elmentem Gáspárhoz.

A gazember, kinek , mivel Ormoslakra nem akart menni, más helyet szereztem, eleinte minden tagadott, de látván, hogy a dolgot úgyis tudom, s hogy velem nem tréfálhat , végre megvallotta gyalázatos magaviseletét.

Előadása tökéletesen összevág a kóbor nő állításaival; meg van tehát a két tanú.

Innen Ormoslakra rándultam , s az anyakönyvben megnéztem a napot, melyen Miska vadász fia született, az is megegyezik a nappal, mely a máriapócsi képen áll, s melyet eszerint kétségkívül én véstem belé.

Végre még oda utaztam, ahol Galambosné lakott , mikor Marist házához fogadá, s magammal hoztam az egyház könyvének kivonatát, melyből kitűnik, hogy Galambosnénak unokája meghalt, s hogy tehát a leány, kit felnevelt, csakugyan azon idegen gyermek, kit házához fogadott , azaz: Maris.

A grófné, ki elébb menni készült, letevé kalapját, s az asztalhoz ült .

Arcának kifejezésén a legnagyobb levertség vala észrevehető.

- Miként aggódhatik nagysád? - mondá az elébbi biztató hangon - nem mondtam -e, hogy mindent tisztába hoztam?

Ha az ellen, hogy nagysád Marist gyermekének ismeri, fellépne is valaki - ámbár most, az ősiségi törvények megszüntetése után, ez senkinek sem fekhetik érdekében -, van -e bíró az országban, ki ily bizonyítványok mellett késnék jogait elismerni?

- Nem is ezen aggódom - mondá a grófné szomorúan.

- És ugyan min aggódhatik? - kérdé amaz csaknem türelmetlenül.

- Midőn a jó Istennek oly különös kegyelmét tapasztaltuk; midőn leányát, kit oly régen veszve gondolánk, ismét feltalálja, s nem nyomorban s elhagyatva, mitől a történtek után félheténk, hanem boldogan, tisztelve s szeretve mindenki által, szóval úgy, hogy minden anya büszke lehet, ki őt gyermekének nevezheti; midőn oly régóta nélkülözött gyermekét kebléhez szorítva, neki egyszersmind fényes nevét, birtokát, magas állását, mindazt, amit a világ legfőbb javaknak tart, adhatja; s midőn nincsen senki, ki magát ezáltal jogaiban sértve vagy reményeiben megcsalatva érezhetné...

- Vajon leányom, ha mindezeknek birtokába jut, lesz -e oly szerencsés, mint eddig volt? - kérdé a grófné sóhajtva.

Farkas Máté meglepetve hallgatott.

- Lám, barátom, ez aggaszt engemet - folytatá Ormosyné szomorúan.

- Midőn gyermekem elveszett, s a reményről, hogy őt valaha feltalálom, végre magamnak is le kelle mondani, semmi sem tölté nagyobb keserűséggel lelkemet , mint azon gondolat, hogy gyermekemet a javakban, mikkel Isten megáldott, nem részesíthetem.

Mindig meg voltam győződve életben létéről; de ha eszembe jutott, hogy talán nyomorúságot szenved, vagy mint napszámos, nehéz munkával szerzi mindennapi kenyerét, holott én neki mindazt, mi után szíve vágyódik , oly könnyen megszerezhetném: csaknem kétségbe estem.

Hányszor nem mondta ön akkor, hogy a szerencse nem függ ezektől, s hogy leányom így talán boldogabb lesz, mint aminőnek őt vagyonommal tehetném; de én nem hihettem ezt, s valahányszor Margitra néztem, szegény elhagyott gyermekemnek arca tűnt fel képzetemben.

Most látom, hogy önnek volt igaza.

- Margit, ki szemem előtt nevekedett, s kinek sorsát az ég reám bízta, szerencsétlenné vált; a gyermeket, kiért semmit sem tevék, boldognak találom.

Nem szomorú -e ez ?

Főképp, ha meggondolom, hogy a sors talán csak azért vezetett gyermekem nyomára, hogy őt is szerencsétlenné tegyem.

- Már hogy is gondolhat ily valamit? - mondá Farkas megijedve.

- S nem volt -e Margit szerencsétlen?

Csak mióta naplóját olvastam, azóta tudom, mennyit szenvedett e szegény gyermek.

- És miért?

- Szerette férjét ; betegségében láttuk, hogy férje viszonozta szerelmét; és mégis szerencsétlen volt, csak azért, mert a körben, hova őt születése állítá, idegennek érezte magát, mert a szívtelen világ, melyben élnie kelle, nemesebb lelkének vágyaival s reményeivel ellentétben állt.

S ha Marist leányomnak ismerem , nem kell -e őt is e körökbe vezetnem?

- Ha az emberek megtudják, hogy Maris nagysádnak leánya, az kétségkívül nagy változást hoz minden viszonyaiba - mondá Farkas rövid gondolkozás után -, de kell -e azért a nagyvilágba mennie?

Vagy azt hiszi nagysád, hogy még ez esetben is a kör, melyben Margit szerencsétlennek érezé magát, reá szintazon hatást tenné?

Hosszú életem alatt azon meggyőződésre jutottam , hogy belső megelégedésünk éppen nem függ körülményeinktől, s ha Maris Margit helyzetében lett volna, jót mernék állani, más módon, de éppoly szerencsésnek látnók őt, mint most.

- Ha Maris gyermeksége óta házamban nevelkedett volna, önnek talán igaza lehetne - válaszolt a grófné -, de remélhetjük -e ezt, midőn a körből, hol eddig mozgott, akkor ragadtatik ki, mikor már egészen beleélve magát, az neki kedvessé vált?

Éppen mert leányom azon kevesek közé tartozik, kik helyzetökkel megelégszenek, okozza, hogy őt sajnálom.

Bármi történjék, az , ki magát oly boldognak érzi, mint ő, minden változás által csak veszteséget szenved.

A grófné s Farkas Máté még sokáig szóltak e tárgyról, s már késő este vala , mikor az utóbbi végre elment, s Ormosynét magára hagyá.

- Talán először történt, hogy hosszú vitatkozás után saját nézeteiben megingatva érezé magát.

Mindazon okoskodások, melyekkel a grófné aggodalmai ellen küzdött, őt magát sem nyugtathatták meg.

Szomorú gondolatokba merülve járt még sokáig fel s alá szobájában.

- Ki gondolta volna? - mondá végre, felsóhajtva - hogy miután az, mit hosszú éveken át oly forrón óhajtánk, teljesül, boldogság helyett csak új aggodalmak várnak reánk.

- Mint a hajós, ki sokáig vészektől körülhányatva , midőn a parthoz közelít, a sziklák között, melyek azt környezik, biztos rév helyett csak új veszélyeket talál: úgy járunk kívánatainkkal.

Csakugyan szomorú egy világ ez; s bármerre nézzünk, nincsen part, melyen biztosan kiköthetnénk.

Eötvös József

A nővérek

43

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Eötvös József

A nővérek

43