ELTE regénykorpusz

"Most olvastam Az Újság vasárnapi számában írott "Ébredjetek! " című cikkét.

Le nem írhatom, mit éreztem e cikk hatása alatt és mégis úgy érzem, kell most írnom.

Minden szó a szívembe vágódott a maga rettentő metsző igazságával.

Ez a hang, ez a keserű kemény beszéd kell ma nekünk, úgy kell, mint az éhenhalónak a falat kenyér, mint a vízbefulónak az utolsó szalmaszál.

Ez kell: a magyar önérzet, öntudat hirdetése egy olyan világban , amelynek minden nemzete tajtékzik a sovinizmustól csak mi, magyarok hirdetjük a nemzetköziség, a mások előtt való megalázkodás, a mindenbe belenyugvás és mindennel megbékülés elvét, — ó sokkal túl azon a határon , amelyig nyomorult helyzetünk elmenni kényszeríti .

Igaz: a mi vezetőinknek nem fáj eléggé a magyar haláá" és ami szörnyűbbe a költőink is úgy hallgainake mintha nekik s~ m fájna !

Én nem tudom eléggé forrón megköszönni Tormay Cécile-neke hogy e gerinctelen összeomló és öngyilkos magyar világban volt bátorsága ezt a szemünk közé vágni.

Vájjon hányán vannak odafenn, az ország elmagyartalanodott szívében ^ Tormay Cécile-hez hasonló magyarok és rajta kívül hányán érzik magyar írók ott aze amit mi érzünk , mikor most, este ránk nehezedik a bizonyosság, hogy holnap, Karácsony szombatján, hajnalban Kolozsvár utcáit oláh csapatok tapossák ?!

. . .

Engedje meg, hogy érzéseink rokonságára hivatkozva, megküldjem két költeményemet, melyet Kolozsvár kétséges napjaiban írtam.

Bizonyára szerények, — vidékiesek talán itt a kifejező eszközeink, de ha a mi érzésünk fűtené azoknak a lantosoknak a lelkét, akik odafenn ma haligatnak: a maguk művészetével s az ő kifejező eszközeikkel csodákat művelhetnének.

Rajtunk pedig bizony-bizony már csak a csodák segíthetnek .

Erdély nyomorult földjéről, Kolozsvár megszállásának előestéjén írom e sorokat.

És kérem, ne hagyjon el továbbra sem bennünket , szegény magyarokat. írjon nekünk!

— Minden könyvét, minden írását úgy fogadjuk, mint börtön rabja a napvilágot.

Mert meglehet, hogy politikailag széthullunk, hogy államilag darabokra tépnek a reánk dühödt farkasnemzetek , de nincs a gyulafehérvári gyűlésnek olyan törvénye és nincs a nagyszebeni kormányzótanácsnak annyi hatalma s az oláh impériumnak annyi szuronya, hogy kitörölhetné, vagy kivakarhatná a lelkűnkből a Tormay Cécile tolla nyomát .

És amíg a magyar szellem el nem pusztul, addig örök a feltámadás reménye .

Maradok mély tisztelettel az erdélyi magyarok nevében is hálás igaz híve :

Végvári .

Egymásra néztünk.

Olyan volt ez a levél, mintha nem egyetlen ember írta volna, de maga Kolozsvár, vagy talán az egész fájdalmas, búcsúzó Erdély...

Mindannyiunknak könnybelábadt a szeme.

— Mi lesz egy év múlva ?

Mi marad meg Magyarországból?

— töprengve, szenvedőn ment körbe a jövendölés.

Hogy elbírjuk a jelent, a jövővel biztattuk magunkat .

Aztán sógorom, Ritoók Zsigmond mondta: — Nem bírnak úgy szétszedni minket, hogy megint össze ne kerüljünk!

— Anyámtól kérdeztem, hát ő mit hisz?

— Ezek már a ti dolgaitok — mondotta Anyám.

— Én majd csak felülről nézem.

És ütött az óra.

január i .

Tormay Cécile

Bujdosó könyv

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Tormay Cécile

Bujdosó könyv