ELTE regénykorpusz

Ormosyné álmatlanul tölte az éjszakát.

A váratlan hír, mely által egész élete új irányt nyert; a nem szokott öröm; a bizonytalanság, midőn azon következések jutottak eszébe, melyeket a történtek Maris jövőjére gyakorolni fognak: mindez izgatottságban tartá lelkét.

Érzé, hogy jövőjének sorsát kezében tartja, hogy saját és gyermekének boldogsága most csak tőle függ; de épp azért száz remény s ezer aggodalom között nem határozhatá magát semmire .

Végre erőt vett magán.

Elméje még telve vala bizonytalansággal, de szíve nem ingadozott; eltökélte magát, hogy gyermekét bármi áron boldogítani fogja; s e feltétellel indult leányához.

A kastélyt s Fekete kertjeit csak keskeny rét választá el, melyen, mióta a két ház Maris által összeköttetésbe jött, ösvény támadt.

- Az öreg Galambosné - míg szegény fennjárhatott, és Maris, ki őt később gyermekeivel naponkint meglátogatá, mindig ezt használták: erre ment most Ormosyné is .

Szép augusztusi reggel vala; az ég boltozatán nincs egy felhő, s a nyári nap meleg színezetét önti el a még harmatos mezőn, melyen Maris lakásához közelít.

Dobogó szívvel nyitá meg a kertnek ajtaját.

Minden csendes volt: csak a madarak csevegtek az ágak között.

Mélyen meg vala indulva.

Hányszor volt e kertben előbb, hányszor járt körül Galambosnéval vagy Marissal e keskeny, levendula és zsályával beszegett zöldségágyak között, s mégis mily egészen más színben tűnik fel most minden előtte .

Mintha a gyümölcsfák, melyek terjeszkedve, a keskeny utat elzárják, több gyümölcsöt hordanának; mintha a rózsabokrokon egyszerre nem látott szépségű virágok fejlettek volna, s mindent különös illat s világítás töltene el .

Mily egyszerű s keresetlen e kert, s mégis mennyire kielégítő, mily egészen Marishoz illő.

Vajon a világ első kertésze, ki művészetével a természet legszebb formáit ellesi, alkothatna -e olyas kört, melyben e kedves gyermek magát oly otthonosnak érezhetné, mint e termékeny gyümölcsfák, e szerény házinövények között, melyeket azon öntudattal ápol, hogy hasznos munkát teljesít.

A grófné egy ideig gondolataiba mélyedve állt meg.

Most lassú léptekkel közelített a ház felé.

A kertben nem volt senki, csak a szőlőlugasból, mely egyik szögletét elfoglalja, hallatszott gyermeknevetés.

Ide irányzá lépteit.

Itt találta a gyermekeket.

A kisebbik kosarában aludt; az idősebb a falócán , mely a kosár közelében állt, virágokkal s kövekkel mulatott.

Egészen el vala mélyedve játékába.

Midőn a grófnét meglátá, hozzáfutott, s őt kezénél fogva a lugasba vonta.

- Ormosyné engedve a kedves erőszaknak, a lócára ült, s a virágokból, melyeket a kis Margitka kezébe adott, a gyermek kérésére koszorút kezde fonni.

Maga sem tudta, mi történt vele.

E csecsemő, ki álmában feléje mosolyog; a vidám gyermek, ki virágait ölébe lerakva más virágokért szalad, s majd türelmetlenül kérdi: nem kész -e még koszorúja, majd örömében felkacag, ha a grófné a hosszúra nőtt virágfüzért neki megmutatja; az árnyékos hely, melyen a sűrű lombon áttörő napsugárok itt-ott fénypontokat képeznek - mintha mindezt már egyszer látta volna.

- Csak álmodta -e, vagy most álmodik, s mit maga körül látni vél, nem egyéb képzeletnél, mely régmúlt szebb napoknak emlékét idézi fel lelkében?

Végre eszébe jut.

Igen - most már tisztán emlékszik.

- Ormoslakon történt.

Aznap, melyen a parasztlázadás hírét vevé .

Mily boldog volt akkor, mily biztosan nézett a jövő elébe - egy perc - s hová lett mindezen boldogság.

- Mennyivel szerencsésebbek e gyermekek! - gondolá a grófné, felsóhajtva.

- Bármi történik, őket nem bántaná senki.

A fergeteg, mely a magas úri lakot ledönti, csendesen átvonul e szerény hajlék fölött.

Mennyi fájdalomtól kímélt volna meg sorsom, ha én is hasonló helyzetben lehettem volna!

Ormosyné lelkében feltámadtak a múltnak emlékei; szíve fájt, mintha alig behegedt sebei újra vérzeni kezdenének; de e fájdalom csak rövid vala.

Nem adta -e Isten neki vissza mindazt, amit veszített?

A kis szőke leány, ki kék szemeivel bámulva tekint reá, s mintha őt fájdalmában vigasztalni akarná , virágkoszorúját adja kezeibe, nem Margit -e?

Nem az ő gyermeke fekszik -e ott a kosárban, nem ugyanazon érzés dobogtatja -e szívét most, mint akkor, azon egy határtalan anyai szeretet, mely sohasem gyengül, sohasem enyészik, mely fölött a sorsnak s időnek nincs hatalma a világon.

Ó, a könnyek, melyek Ormosyné arcán sűrű cseppekben leperegnek, nem fájdalom könnyei, az öröm sajtolta azokat szemeiből.

Ekkor lépett a lugasba Maris.

A grófné összerezzent örömében.

Soha eddig őt ily szépnek nem találta még.

Mindig vonzódva érezé magát feléje, de csak most tudja az okot, melyért e kedves arc reá oly ellenállhatlan hatást gyakorolt.

- Nem hasonlított Margithoz, mégis mennyi rokonság e két arc között, mennyi, mi őt Margitra emlékezteti; mennyi főképp, minél férje jut eszébe.

Mintha a kedves elhunytnak képét látná maga előtt, azon időből , mikor még mindketten boldogok voltak.

- A grófné alig tartóztathatá magát , hogy leányának nyakába ne boruljon.

- Amint látod, helyedet pótoltam - mondá végre megindulástól remegő hangon.

- Nagysád nagyon is kegyes e gyermekek iránt - szólt Maris, kezét csókolva -, bár nagyobbak lennének, hogy nagysádat kissé felderíthetnék.

- S nem derítenek -e fel? - mondá a grófné, könnytelt szemeit leányára emelve .

- Te nem is képzelheted, mily boldognak érzem magamat e kedves gyermekek társaságában.

Maris résztvevő tekintetet vetett a szólóra, kinek könnyei látszólag megcáfolták ezen állítását.

- Néha a fájdalom még erőt vesz rajtam - folytatá amaz, könnyeit letörölve -, sírnom kell.

Hisz engem annyi ért a világon; s ha visszatekintek, oly szomorú emlékeket találok.

Most is csak azért sírtam.

Több mint húsz éve , hogy második gyermekemet elvesztettem.

A gyermek akkor Mariskád korában volt.

Margit éppolyan, mint a te idősebb leánykád.

Éppen ily szép augusztusi nap vala, mint ma, s én gyermekeimmel a kertben voltam, mikor a parasztlázadás első hírét vevém; mindez most eszembe jutott.

Egész szerencsétlenségem e pillanattól vette kezdetét.

Ha e gyermeket nem vesztettem volna el, mi boldog lehetnék.

Eddig ő is felnőtt, neki is lesznek gyermekei; - talán hasonlít hozzád; hisz egykorú veled, s én első pillanattól fogva talán azért szerettelek annyira, mert ha reád néztem , mindig ő jutott eszembe.

Ó, ha most állana mellettem; ha hozzád hasonlítana arcban, termetben - ha oly szép volna, oly jó, oly kedves, mint te - ha te lennél elvesztett gyermekem!

A grófné láthatólag meg volt indulva.

Szavának hangja, a tekintet, mellyel szemei Marison függtek, arcának kifejezése belső felgerjedését mutaták .

Maris mélyen meg vala hatva.

- S ha leánya volnék is - szólt, a grófnénak feléje nyújtott kezét ajkaihoz szorítva -, akkor sem tisztelhetném s szerethetném inkább.

- Ne hidd ezt - mondá a grófné szomorúan.

- A szeretet, mellyel aziránt viseltetünk, kiről tudjuk, hogy anyánk, egészen másféle.

Így csak egyszer szerethetünk, csak azt, kinek szeretete első gyermekségünktől fogva velünk nőtt, s egész létünkkel összeforrt.

- De hisz én nem ismertem anyámat - viszonzá Maris érzéssel -, még bölcsőmben voltam, mikor eltemették; s most, miután szegény nagyanyám is meghalt, nincs senki a világon, kin gyermekségem óta annyi szeretettel függtem, s kinek több hálával tartoznék, mint nagysádnak.

- Igaz, nem ismerted anyádat, téged még senki sem nevezett gyermekének - szólt a grófné, s arcán örömsugár lejte át.

- De az mégis más - tevé hozzá , felsóhajtva.

- Ha gyermekem lennél, mindent megoszthatnék veled; nevemet viselnéd; birtokom, mely most csaknem terhemre válik, reád s gyermekeidre szállna.

Mily fényes, mennyire irigyelt állást foglalhatnál el.

- Hála Istennek, hogy ez nem történhetik - mondá Maris, szinte megijedve e gondolattól -, szerencsétlenné lennék.

- S hát nem is akarnál gyermekem lenni? - kérdé a grófné szomorúan.

- Bár az lehetnék - mondá Maris meghatva -, e földön akkor nem is lenne nálamnál boldogabb teremtés.

Hisz gyermekkorom óta csak az fájt szívemnek , hogy anyámat nem ismertem.

Legboldogabb pillanataimban, néha játék között , vagy ha este imádkoztam, árvaságom jutott eszembe, s elszomorodtam.

Főképp ha Margittal voltam, s nagysád a szobába jött, s őt megcsókolva, kedves gyermekének nevezte.

Így engem mégsem szeret senki a világon, gondolám, s szívem kimondhatlanul fájt, ha eszembe jutott, hogy anyámnak még képére sem emlékezhetem.

Órákig elgondolkoztam sokszor, hogy nézhetett ki; s mindazok között, kiket ismerek, csak nagysád vala az, kit hozzá hasonlónak gondoltam .

Voltak pillanatok, midőn csaknem meg voltam győződve, hogy anyám ilyen lehetett...

- Ilyen, mint én? - kérdé a grófné, s hangja remegett.

- Egészen ilyen.

Nem nevezett -e gyermekének, nem volt -e mindig nyájas irántam és szerető, mintha csak Margit testvére lennék?

Ha anyámra gondoltam, nem is képzelhettem magamnak őt másképp.

- És mégis hálát adsz Istenednek, hogy nem vagy gyermekem?

Ó, ha igazán szeretnél! - sóhajtott a grófné.

- Ó, ha csak szeretetemtől függne, hogy gyermeke legyek: ki lenne nálamnál boldogabb? - mondá Maris és szemeit könnyek tölték el.

- De hisz nem erről szóltunk.

Nagysád azt mondá, hogy örülne, ha Margitéhoz hasonló állásra emelhetne; s erre válaszolám: hálát adok Istenemnek, hogy az nem történhetik.

E magas cím és dús vagyon nem nekem valók.

- Te nem ítélhetsz arról.

Megelégedésünk nem függ e külső javaktól, s te nélkülök is boldognak érzed magadat.

De ha egyszerre előre nem látott esemény, valami véletlen által mindazoknak birtokába jutnál, mik után nem vágyódtál ugyan, de miket mindenki fő javaknak tekint: vajon miért lennél ezért kevésbé szerencsés?

Nem ismeri senki oly tökéletesen önmagát, hogy a hatást előre mondhatná, melyet körülményeinek megváltozása reá gyakorolni fogna.

Most a gondolat, hogy helyzeted megváltozhatnék, elijeszt; de ki tudja, nem fognád -e még boldogabbnak érezni magadat.

A grófné erőt véve magán, látszólag egykedvűen mondá ezeket, miként ha oly tárgyról szólunk, melynek semmi különös fontossága nincs.

- Én ismerem magamat - válaszolt Maris élénken.

- Nem bizonyítja -e maga a határtalan boldogság, melyet érzek, hogy viszonyaim éppen hozzám illők .

Fényes cím, roppant vagyon!

De nem volt -e meg ez Margitnál is, és szerencsés volt -e ezért?

Hányszor nem panaszkodott, hányszor nem mondá, hogy helyzetemet irigyli, s hasonló helyzetben szintén szerencsésebbnek érezné magát.

S hát még én?

Margit megszokta mindezt, arra neveltetett, s azok között, kikkel társalkodnia kellett, bizonyosan nem volt senki nálánál kitűnőbb, s ha még ő sem érzé magát jól e körökben: én, egyszerű parasztasszony, ugyan hogy találhatnám fel magamat?

És szegény Andris mit csinálna, ha egyszerre úrrá lenne, s ahelyett, hogy most maga dolgozik, a tisztek s cselédek után járva nyugodtan kellene néznie a pusztítást, melyet azok jószágán véghezvisznek?

Még gyermekeimet is elvennék tőlem, hisz én nem nevelhetek kisasszonyokat belőlök.

Higgye el, nagysád, ily embereket, minők mi vagyunk, nem is érhetne nagyobb szerencsétlenség.

- De nem vagyok -e én balgatag, nevetséges asszony? - szakítá félbe önmagát.

- Oly tűzzel szólok , mintha valaki erőszakkal grófnét akarna csinálni belőlem, s mintha nagysád nem tudná, hogy nincs helyzet a világon, mellyel jelen boldogságomat felcserélném?

A változó érzeményeket, melyeken a grófné e beszélgetés alatt keresztülment , senki sem írhatja le.

Ha elébb még kétkedett, most meg vala győződve, hogy Maris sehol nem lehet oly szerencsés, mint jelen helyzetében.

Kell -e , szabad -e őt kiragadni szerény köréből, hogy csendes örömei helyett oly javakat adjon neki, melyeknek élvezetére képtelen, s melyek, mint saját tapasztalásából tudja, senkit sem boldogítanak.

A grófné tudta mindezt, s érezé, hogy leányát, ha neki születésének titkát felfedezi, talán boldogtalanná teszi: de az anya, ki gyermekét annyi évek után végre feltalálta, magába zárhatja -e érzéseit?

Ki kívánhatja tőle, hogy midőn a rég keresettet maga előtt látja, midőn tudja, hogy gyermekéhez szól, midőn minden bizonyítványok, melyekkel anyai jogait megmutathatja, kezében vannak , boldogságát titokban tartsa?

- Neki úgy látszott, hogy bármit tegyen, egynek jövőjét fel kell áldoznia.

Ha szól: leányának boldogságát; ha hallgat : önmagáét.

A küzdelem, melyen e rövid félóra alatt keresztülment, nehéz vala; de végre győzött az anyai szeretet.

Ormosyné el volt határozva.

- Igazságod van - mondá, nyugalomra kényszerítve magát -, nincs helyzet e világon, melyben magadat boldogabbnak érezhetnéd, mint most.

S hidd el, ha gyermekem lennél is, és ha tőlem függne, hogy címemet s birtokomat reád szállítsam, nem tenném.

Én semmiért a világon meg nem rontanám boldogságodat.

Csak egy kérésem volna hozzád - folytatá rövid hallgatás után, megindulva.

- Azt mondád elébb, hogy ha anyádra gondolsz, mindig hozzám hasonlónak képzeled őt magadnak.

Tekints annak.

Nevezz anyádnak ; engedd, hogy gyermekeid nagyanyjuknak hívjanak.

Maris meglepetve nézett a szólóra.

- Neked e kívánat gyermekesnek tetszhetik - folytatá az előbbi -, te nem tudod, mi az, ha az ember gyermekeit elvesztve, senkitől a kedves anyai nevet nem hallja többé.

De miért ne teljesítenéd kérésemet?

Nem nőttél -e fel szemeim előtt, nem volt -e Margit testvéred, nem szerettelek -e mindig, nem szeretlek -e úgy, mint csak gyermekünket szerethetjük?

- Ó, anyám! anyám! mily boldog vagyok én - kiáltá Maris, s a két nő örömkönnyezve borult egymás karjai közé.

A grófné sokáig megölelve tartá gyermekét, szívét sohasem sejtett boldogság tölté el.

- Midőn feltekintett, szeme Farkas Mátéval találkozott, ki a lúgos sűrű lombozatától eltakarva, a beszélgetés nagyobb részének tanúja volt, s most meghatva közeledett.

- Ó, barátom! - mondá a grófné, feléje nyújtva kezét - jöjjön hozzám, s ossza meg velem boldogságomat.

Nem állok többé magánosan.

Ím gyermekeim.

Farkas Máté nem szólhatott megindulásában, hallgatva szorítá meg a grófné kezét.

- A világ minderről mitsem tud - folytatá a grófné -, mi köze hozzá; az emberek előtt Maris és én a régiek maradunk: ó, de azért ő mégis gyermekem , ezek mégis unokáim.

- Hallottam beszélgetésüket, mindent tudok - mondá a plébános.

- S nemde helybenhagyja? - kérdé a grófné halkan.

- Nem tehettem mást; hisz ő oly boldog.

- Boldog! boldog! ó, miként ne lenne az, mikor ily anyát talált.

A grófné ismét karjai közé szorítá leányát.

Mit e pillanatban érzett, azt szavak nem fejezhetik ki.

Oly boldog, mint ő, a világon csak az lehet, ki mint ő, úgy tud szeretni.

Eötvös József

A nővérek

44

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Eötvös József

A nővérek

44