ELTE regénykorpusz

Igazán különös, hogy igy fürdőn mennyi jó barátnőre tesz az ember szert, a kiket később, ha a városban találkoznak, nem fog megismerni, vagy a kik minket nem fognak megismerni.

De mig igy együtt vagyunk, olyan nagy köztünk a barátság és a szeretet , hogy már nagyobb tán nem is lehetne.

Itt van például Szentgyörgyiné a három leányával.

Nincs az a szivesség, a mivel el nem halmoznak bennünket; a három leány nem tud ellenni félnapig sem nélkülem, az anyjok mindig karöltve sétálgat a mamával s csak azon sopánkodik, miért nincs egy fia, a ki engem elvenne, hogy aztán soha sem kellene egymástól elválnunk.

De majd ha a télen valami bálban találkozunk, a hol ott lesz az ő bárónéjok, a ki nem tudom én, miféle rokonuk, bezzeg fogja emelgetni a szemeihez a lorgnonját és sehogy sem fog emlékezni, hogy hol is láthatott minket, mint a hogy nem emlékezett tavaly Kerényiékre s nem fog emlékezni jövőben megint másokra.

Mert még sok fürdőt bejárnak és sok ismeretséget kötnek, mig három olyan elszánt embert találnak, a kinek a nyakába sózhatják azt a három fenhéjázó leányt.

Aztán itt van nekem egy másik kedves barátnőm, a kivel hajdan együtt jártunk iskolába az angol kisasszonyokhoz.

Emlékezem, hogy ott ki nem állhattuk egymást; de most a nyakamba ugrott, amint meglátott s összecsókolt:

- Oh, milyen kimondhatlan örülök, hogy találkoztunk.

Milyen gyönyörü lettél, mióta nem láttalak!

Mily aranyos vagy!

És tapogatta a hajamat.

- Milyen felséges hajad van!

Milyen sürü, milyen nagy, mint a mesebeli tündérkisasszonyoknak, kiknek ha leeresztik, sarkukig ér.

Mindjárt láttam, hogy azt nézegeti, igazán az én hajam -e, vagy csak hamis haj?

Aztán átölelte a derekamat s mindenféle kedves néven szólitgatott;

- Cicám, mucikám, aranyosom!

Pedig csak azt akarta tudni, hogy karcsubb vagyok -e, mint ő.

Persze, hogy ő volt karcsubb, mert én ugy be nem füzném magamat, hogy alig tudjak lélegzeni és sárguljak-zöldüljek belé.

Csak tessék, a kinek tetszik.

Aztán összebarátkoztunk Bordácsékkal, Vámossyékkal, Tülkösékkel, meg a többivel, a kik mind megigérték nekünk, hogy ha Budapestre jönnek, meglátogatnak, de soha felénk sem jöttek és mi is megigértük nekik, hogy meglátogatjuk, de soha sem fogjuk meglátogatni.

A leányok gyürüket, karpereceket cseréltek egymással s olyan égő sziveket és nefelejts koszorukat rajzoltak a nevök aláirásával, hogy az ember azt hitte volna , ezek soha sem felejtik el egymást s megszakad a szivök, ha sokáig távol lesznek egymástól, a mi azonban tudtomra egyikkel sem esett meg.

A cicuskával, a mucuskával sem, a ki pedig ugy belém csimpajkozott, mintha soha sem akart volna elereszteni s mindig csókolgatott és ölelgetett.

Még a mamája is csak ugy áradozott a nyájasságtól.

De Juci néni azt mondta reájok , hogy ravasz macskák, nem kell nekik hinni.

A két fiatal budapesti asszonytól, az ügyvédnőtől meg a másiktól is óvott bennünket .

Isten őrizzen, hogy barátságba keveredjünk velök.

De ugy láttam, hogy azoknak sem igen kellett a mi barátságunk.

Azok csak a férfiak társaságában találták magukat jól .

Juci néni rettenetes dolgokat mesélt róluk.

Minden ebéd után kuglizni mennek az urakkal, ott cigarettára gyujtanak, sőt egy-egy pohárka cognacot is ittak már néhányszor az urakkal.

Mi többi nők bezzeg nem keveredtünk össze az urakkal.

Azt a négy-öt fiatal embert kivéve, a kik a két fiatal asszonynyal kuglizni jártak, a többi férfi ebéd után ujra leült kártyázni s mi leányok és asszonyok magunkban maradtunk, szigoruan elkülönitve a férfiaktól, mint akárcsak Törökországban.

Néha vetődött közénk egy-egy vakmerő s azt majd szétszedtük, olyan kapós lett egyszerre.

Egyizben az én Góliátom is, a ki már előbb bemutattatta magát a doktor által, hozzánk csatlakozott.

A mama nagyon nyájasan fogadta, ami szükséges is volt, mert igen félénk természetünek látszott, olyan óriás létére is.

De a mama kivette belőle a szót.

Elmondta, hogy itt egészen közel lakik, csak másfél óra s minden héten átkocsikázik egy pár napra .

Megkérdezte, szeretem -e a szép lovakat s a falusi életet?

- Persze, hogy szereti, rajong érte, - felelt helyettem a mama.

A mi igaz volt, de én mégis haragudtam érte, mert miért szükséges azt tudni ennek a Góliátnak.

Már most csak azért is durcás képet csináltam s föltettem magamban, hogy olyan feleleteket fogok neki adni, hogy elmegy a kedve.

De nem kellett megerőltetni magamat, Szentgyörgyiék hamar levették a nyakamról a gondot; elkaparitották az én fiatal emberemet.

Mind a három leány olyan idyllikus hajlamu lett egyszerre s ugy bele szerettek a szép falusi természetbe, a zöld mezőkbe, a kis libákba, a káposztás kertbe s mindabba, a mi vele jár, hogy gyönyörüség volt hallgatni őket.

A mamájok kontrázott nekik s diadalmas pillantással méregette az én anyámat, mintha azt akarta volna mondani:

- Szegény barátném, sajnállak, de nem tehetek róla, hogy az én leányaim olyan elragadók s a tied olyan homályban marad mellettök.

A mama meg is boszankodott s este meg is pirongatott engem.

Hosszu leckét tartott a jónevelésü leányról, a ki kellemes és szeretetreméltó mindenki iránt, mert soha sem tudhatni, hogy a gondviselés kit szánt nekünk.

Teljes megadással hallgattam a mama leckéjét, ámbár magamban azt gondoltam, hogy nekem bizony a gondviselés ne szánjon mást, mint a ki nekem tetszik.

Ez az óriás pedig semmikép sem tetszik, hát csak tartsák meg maguknak szerencsésen a Szentgyörgyi leányok, ha ugyan meg birják tartani s el nem kobozza tőlük valamelyik másik jó barátnőnk.

Mert nagy a versengés.

Ha egy akkorka fiatal ember, mint az ujjam ide vetődnék, még az is hallatlan szerencsével dicsekedhetnék.

A napokban egy ötvenöt éves agglegényt csaltunk el a kártyázóktól s valóságos diadalmenetben hordtuk körül.

Egy kispap, a ki az anyját jött ide látogatni, harmadnapra, levetette a reverendát és soha sem lesz belőle püspök, sem nagyprépost, ugy elbolonditottuk szegénynek a fejét.

Bizonyos, hogy ez igen szomoru állapot a leányokra és a leányok sorsát szivükön viselő anyákra, a kik abban a reményben jöttek ide, hogy tuladhatnak a leányaikon .

Szidják is ezt e Rozgony-Füredet s már többen készülnek innen el.

De a remény visszatartja.

Hisz tulajdonkép még a saison elején vagyunk s még eljöhet az a bizonyos, a kit a mamák véleménye szerint a gondviselés szemel ki minden leány számára, de a kit, ugy látom, maguk is iparkodnak megfogni, mert vajmi gyarló biztositék pusztán csak maga a gondviselés.

Itt maradnak hát továbbra is; de mindegyik biztatja a másikat, hogy csak el innen , ily módon remélvén, hogy örvendetesen meg fog fogyatkozni a leányok száma az Anna-bálra, a mikor mégis csak jönnek majd fiatal emberek.

Jönnek bizony.

Akkorára itt lesz, vagy még előbb is a hires Pávay Kornél, a kit Juci néni mindig emleget s a kinek megérkeztét annyi dobogó sziv várja.

Vértesi Arnold

Fürdőn

V.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vértesi Arnold

Fürdőn

V.