Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
/a pesti házak fala mögött titokban suttogva ré-
* gen készülődött a mi szerencsétlen végzetünk.
Meglakoltak érte a házak.
Kormos arcukra rásütögette ez a kor minden szégyenének bélyegét.
Az idők, amelyek járnak, a tömegek számára formálják a képüket és eszméik, mint a rimák, az utcán kínálják magukat.
A csendes elvonultságok kiválóságainak érvényesülése nem létezik többé.
Talán ezért termel a mentalitások és a művészetek világában is csak tömegárut az idő.
A kiválóságok és a művészetek jellemzik a korokat.
A mi korunknak csak — plakátjai vannak !
És a mostaniaknál aljasabb, ocsmányabb plakátok sem emberek formájában, sem papiroson, soha se voltak forgalomban. .
Amint ma reggel az utcára léptem, ha fájt is, mégisjól esett a temérdek kiragasztott fertelem után, a Területvédő Liga plakátját látnom, melyen vörös mezőben Magyarország meghasadozott képe körvonalozó- dott.
Öt darabba fűrészelve ott sajgott a házak falán a Kárpátok övezte ősi egység képe.
Csehek , oláhok, jugoszlávok, osztrákok kirajzolt rablási szándékai közt, középütt a megmaradó életképtelen kis föld, az erdeitől, bányáitól megfosztott róna látszott.
És mintha kiáltana a négy millió magyar fiától megfosztott csonka rém, három szó rivallt a tépett birodalom alatt: Nem, nem, soha!
Ezt mondták ma az utcák, a házak, a falak.
És hosszú hetek után először éreztem magamat megint itthon a városban, amely mindent megtagadott, ami az én hp .
Magára eszmél-e Budapest?
Feltevésem hirtelen szétszakadt.
Az egyik csupasz körúti fa mellett egy jól öltözött fiatal ember lehajolt és az aszfalt kis földszigetjéből sarat kapart a tenyerébe.
Aztán .. . nem hittem a szememnek, — a falhoz ment és besározta az ország térképét és a tiltakozó szavakat!
A vér a fejembe szökött: — Hogy meri tenni?
— A fiatalember visszanézett.
Soha sem fogom elfelejteni az arcát: Palesztinában, kétezer év előtt rajzolták.
— Ostobaság ez.
Ország sincs, haza sincs ...
Önkéntelenül magam mögé pillantottam.
Senki se akad, aki ezt az embert torkon ragadja ?
Az utca népe tolongott és nem látta meg.
Szédülni kezdtem és mondtam valamit, hogy mit, arra nem emlékszem.
Bizonytalan lépéssel mentem odébb.
Ilyen rettentően, világosan soha sem láttam meg azt, amit akarnak.
Nincs haza!
Nekik nincs.
És azt akarják, hogy nekünk se legyen.
Sokszor hallottam ezt a szavukat...
Jól emlékszemrá, mikor először hallottam.
Egy zsidó családnál voltam és a háziúr ugyanazt mondotta, amit a plakátpisz- kító mondott: Nincs haza.
...
Mesélnék valamit, — feleltem én és mesélni kezdtem: Történt egyszer, hogy egy régi nagy ugart felszántottak az erdőszélen.
Hajdan temető volt.
Mindig temető volt.
Most feltörték az ekevassal.
Éjtszaka lett, a hold kikelt az erdőből és a fényét elvetette a friss barázdákban.
Termés támadt belőle az éjféli órára .
Kísértetiesen nőttek a felhasított földből a temető vetései: csontvázak keltek ki a holdfényen.
Magyarok, kunok, bessenyők, buzogányos honfoglalók, hunok , sisakos római légionáriusok.
Sorban kikeltek, ahogy rétegenként az évezredek egymás fölé temették őket.
Ciheicdtek, nyújtózkodtak, lerázták bordáikról a földet és kiültek a barázda dombosára.
Csontállukat nagy, rozsdás kardjuk markolatára támasztották, forgatták a koponyájukat és szemük üres gödrével , régi szokásból, egymásra néztek: Miért haltál meg ?
— kérdezte az egyik.
— A hazámért!
— felelte a szomszédja.
És mint mikor a szél jár a temetőn, suttgova körbejárt a kérdés és a felelet.
Az erdőszélről egy árnyék vált ki ekkor az árnyékból.
Görnyedt ősz ember jött a szántás felé.
Hófehér volt a haja és a szakálla, görcsös botjára támaszkodva lépett.
Aztán megállt a kísérteties kör fölött és elgondolkozva hallgatta a beszélőket...
Miért haltál meg ?...
És szólt az aggastyán: Rómaiak, hunok, avarok, kunok, ösmer- telek mindannyiatokat és túléltelek, mert nekem nincs hazám és nincs olyan föld, amelyikért meghalnék...
Vége szakadt a mesémnek és a szeme közé néztem annak, akinek elmondtam: Ügy-e megértett?
Ahasverus volt az aggastyán.
Igazat szóltam-e akkor? . ..
Túl fognak-e élni minket is, mert nem halnak meg a földért?
Fajom életösztöne lázadóan tiltakozott.
Nem élnek túl.
Eljött az idő .
Kiélik magukat nem Ahasverusok többé, hazát akarnak, a mi hazánkat.
A fajok élete hasonlít az egyének életéhez.
Megvan a gyermekkoruk, az ifjúságuk , férfikoruk és az öregségük.
A zsidó fajt az emberiség megfosztotta ifjúsága és férfikora virágzásától.
Kielégületlenül öregedett meg, mialatt kortársait, az egyiptomiakat, asszírokat, babiloniakat eltemette és aranykoruk emlékével meghalni látta Athént, Rómát és Bizáncot, amelyeknek bölcsőjénél már mint aggastyán állt.
Kortársak nélkül, magányosan, idegenszerűen ittmaradt közöttünk , fiatal népek között.
Nem tudott meghalni, mert a beteljesülést várta.
És most , mikor a história körülményei kedveznek tehetségeinek és tulajdonságainak, sírja szélén, szinte az enyészet feloszlása közben éli ki egy szörnyű haláltáncban az elmulasztott virágzást.
Ahasverus fiatalra festi az arcát, részegen tántorog és haldokolva orgiát ül.
Január 75—24 .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE