ELTE regénykorpusz

Nem tudni soha, hogy melyik fordulónál áll cs nem tudni, hogy közülünk kire vár.

Kaszájára támaszkodva keres és nem bánja, hogy nevetünk, sírunk, hogy koldusok vagyunk vagy gazdagok, hogy üres a lelkünk és kéregét, vagy kincsekkel van tele, amelyeket még adni tudna, választ és suhint.

Ady Endre meghalt.

És most már igazán mindegy neki: Ha kéj liheg, ha kín hörög .

Vér csurran vagy arany csörög.

Lángszavú ébresztő lehetett volna és sírásó lett belőle.

Szomorú magyar végzet volt az övé.

Csukott kapuk és csukott ablakok alatt vitt el az útja, nem volt , aki hajlékot és kenyeret adjon neki és fiatalságának legszebb dalait elsodorta a szél.

Sokan voltunk így, majd mindannyian, akik magyarok és művészek vagyunk.

De ő nem tudott várni.

Nem akart a szélnek énekelni.

Idegen kezek nyújtottak feléje aranyat akkor, mikor a magyar kezek még a kenyeret is megtagadták tőle .

És ő sértett és türelmetlen volt és dacosan elfogadta.

Minden úton, mely a magyar írók számára a szabadba visz, ott feszül a nagy pókháló.

Ady Endre is beleesett.

És lassankint, — ki tudja, észrevette-e ő maga — amazoknak kezdett dalolni, nekik, akik ünnepelték és magasztalták azt, amit ők művészetében : "etikai destruktivitásnak" neveztek.

Adtak tapsot, babért és aranyat és mint egy magyar Sámsont, odafogták a szekerük elé.

Ő pedig, míg vonszolta a szekeret, nem vette észre, hogy hazája testén rohannak át a kerekek, nem vette észre, hogy egy idegen faj diadalíve alatt segíti behurcolni sorsunkat az októberi forradalomba.

Ébresztő lehetett volna Ady Endre és a mi fiatal nemzedékünknek a sírásója lett .

Mialatt ásott, dalolt.

És dalával csalta áldozatait a veremhez.

Az ifjúság , amely csodálta, bódultán látta, hogy a mester, áki fiatalon levette úri süvegét a nagy paraszt, a magyar nyár előtt, egyszerre az internacionálé hazáttagadó proletárja előtt emelt süveget.

És megtévesztettem utána indult.

Hiszen olyan szépen dalolt.

Ki hallotta volna meg, hogy olykor elszólta magát: Ebek hazája ma, nem az enyém...

És itt van a magyar Ady tragikus bűne.

Életének egyik legutolsó megnyilatkozásában hiába mondta: "Ez a forradalom nem az én forradalmam..."

Késő megbánás volt!

A bűn , melyet a daloló sírásó elkövetett saját nemzedékén, ki tudja hány nemzedéket temet majd sírba, míg jóvá teszik a nemzet szerencsétlenségét.

Mint ahogy a destrukció hazátlan tábora kisajátította a maga számára az élő Adyt, úgy sajátítja ki most a halottat.

A forradalom költőjének, a forradalom halottjának nevezi.

A radikális párt, mint egyik megalapítóját és szellemi vezérét búcsúztatja el Ady Endrét.

A galileisták gyászjelentést adnak ki róla , melyben vallomást tesznek, hogy az ő forradalmi ifjúságuk útján Ady lelke lobogott előttük.

Eszményeikért Ady indította őket harcba.

És ünnepélyes ravatala felett, mely a Nemzeti Múzeum előcsarnokában állt, mint egykor Kossuth ravatala, galileisták tartottak őrséget és a szociál-kommunista Kunfi mondott búcsúztatót.

A nagy paraszt, amelyben egykor fiatalon megsüve- gelte Ady a magyar életet , messziről nézte a temetést és viszonzásul levette úri süvegét a koporsó előtt.

A magyarság idővel meg fog bocsátani a megtéve- dettnek, aki költészetünknek már-már kőbe dermedt rímeit szeszélyesen, szertelenül kiszabadította a kövek közül.

Most csak a halottat süvegelte meg.

Február i—5.

Tormay Cécile

Bujdosó könyv

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Tormay Cécile

Bujdosó könyv