ELTE regénykorpusz

Egyik legfőbb mulatságunk volt Rozgony-Füreden, kocsit várni, mely a vasuti állomásról késő délután szokott megérkezni.

Ilyenkor nagy kárörömmel lestük az uj vendégeket.

Nini már megint egy, a kit becsaptak, kettő, három, egész család, két család.

Néha két kocsival is érkeztek, ugy hogy megtelt a Klotild- és a Hildegard-villa minden penészes szobája.

Láttuk a szegény emberek hosszura nyult, elkeseredett ábrázatait.

A nők kezeiket tördelték, a férfiak káromkodtak.

A fürdőigazgatót kiabálták mind.

De a fürdőigazgatót soha sem látta még senki.

Az olyan volt, mint a Dalai Láma, a kiről sejtik ugyan a hivők, hogy létezik, de élő ember szeme elől misztikus homály takarja el.

Mindent az ezüst paszomántos ember végzett el, az ő alázatos flegmájával számtalanszor biztositva az illetőket, hogy kezeiket csókolja.

A kinek nem kellett a Klotild-villa, vitték a Hildegard-villába s a ki nem volt megelégedve a Hildegard-villával, azt vitték a Klotild-villába.

Valahol csak hálni kellett, a szabad ég alatt nem maradhattak; a vasut pedig - és erre épitették a fürdő vállalkozói ravasz számitásukat - csak másnap indult.

Ugy látszik, hogy alaposan ismerték az emberi természetet s tudták, hogy ha az ember már egyszer valahol helyre vergődött, nem könnyen szedi össze megint mindenféle cók-mókját, hogy ujra neki induljon a bizonytalanságnak, mert hogy penészes szobákat még több helyen is fog találni az ember Magyarországon, az nagyon valószinü.

Aztán jött a fürdőorvos, ez a csinos, szeretetreméltó ember, a ki fölfedezte ő nagyságaiknak bámulatos hasonlatosságát valamelyik grófnéhoz vagy bárónéhoz, valamint a család apró csemetéinek nem kevésbbé csodálatraméltó hasonlatosságát fényes nevü grófi sarjadékokhoz.

A doktor urnak csak ez az egy fogása volt, de ez az egy hatalmas fogásnak bizonyult .

Még mi is jó barátságban maradtunk vele s nem tudtunk rá megneheztelni.

Ugyan ki is haragudnék meg azért, hogy Szerémy bárónéhoz, vagy Gilányi Izidora comtessehez hasonlitják, még ha kisül is, hogy abból a hasonlatosságból egy árva szó sem igaz , sőt talán a nevezett mágnáshölgyek sem léteznek a világon.

Igy szaporodtunk hát napról-napra, a helyett, hogy fogytunk volna.

Természetes, hogy gazdagabbak lettünk uj barátnőkkel is; mert az érkezettek majd mindegyikével barátságot kötöttünk.

Csak kevesen maradtak e baráti köteléken kivül, a kik lenézetten ténferegtek magukban, kizárva a társaságból s félénken meghuzódva valami távoleső padon.

Gondolom, ilyenek lehettek a régi zsidóknál a bélpoklosok, a kikről az ótestamentumban szó van.

Falusi tanitók, adóhivatali tisztek, kereskedők és iparosok feleségei és leányai, a mennyiben ez utóbbiak százezer forintnyi vagyont nem szereztek, vagy legalább annak a látszatát nem birják elhitetni az emberekkel, mintha szereztek volna.

Különösen feltünt nekem egy szép fiatal leány a kit mindig magányosan láttam könyvvel kezében a fenyőfák alatt.

- Vajjon ki lehet? - törtem rajta a fejemet.

Mert az én rokonszenvemet mindjárt az első látástól kezdve megnyerte.

Olyan kedves , ábrándos, szomoru arca volt.

Senki sem ismerte, még csak Juci néni sem, az ebédlőben sem láttuk eddig, hogy ebédre vagy vacsorára oda jött volna.

Ugy látszott, hogy anyja vagy valami kisérője sincs.

- Na hiszen, lelkem, ha épen olyan nagyon kiváncsi vagy - szólt Juci néni, - én megtudom, hogy kicsoda micsoda.

Mit ne tudott volna meg Juci néni, ha akarta?

- Hát lelkem, biz az a vendéglősné testvérének a leánya.

Az anyja már nem él, az atyja valami szegény postatiszt lent az alföldön.

Ide küldték egy kis hegyi levegőre a nagynénjéhez, mert olyan gyönge.

Beteges volt az elmult télen s az orvosok azt mondták, jó lesz, ha egy kis időt a fenyvesek közt tölt.

- Oh! mama, ne hagyjuk szegényt egészen magában - mondtam én.

Juci néni nagyot nézett:

- No csak az kellene még!

Neki bizony semmiféle familiája sem barátkozott vendéglősnékkel, meg azoknak a hugaival.

Már azt csak kikéri, hogy az ő társaságába vezessük azt a leányt.

- S nektek sem fog valami nagy dicsőségetekre válni, mondhatom - pattogott haragosan.

Mama habozott.

Mert az én kedves anyámnak nagyon jó szive van ugyan, de fél, hogy megitélik s nekünk is megvan a mi bárónénk, az a szegény Andorffyné, a ki csak egy nyomoruságos kishivatalnoknak a felesége ugyan, de mégis báróné s meghallhatná, hogy mi itt a fürdőn, milyen ismeretséget kötöttünk.

Aztán itt vannak Szentgyörgyiék.

Mit mondanának azok?

Meg azok a birtokos családok Gömörből, Tornából, a kikkel itt megismerkedtünk.

Én nem ismerem még a világot, vélte a mama nem tudom, hogy mit kiván az illendőség ; ha nagyobb leszek, majd okosabb leszek és akkor meg tudom fontolni, hogy mivel tartozik kiki társadalmi állásának.

Egyébként nem bánja, ha hébe-hóba beszédbe ereszkedünk vele, mert az embernek nyájasnak kell lenni az alárendeltebb állásunkhoz is; de semmiféle bizalmasság abból ne támadjon.

- Nem, nem, mama, - igértem én.

Másnap aztán, mikor arra mentünk, a hol a fiatal leányka ült könyvébe merülve, mama megszólitotta:

- Mindig olvas, kisasszony?

A fiatal leány elpirúlt s zavartan tekintett ránk, de arcunkról bizonyosan csak jóakaratot és szivességet olvashatott, mert valami nagyon lágy, kedves hangon, a milyet életemben ritkán hallottam, felelt nekünk s felkelt a padról, melyen ült.

A mama egy pár nyájas kérdést intézett hozzá: mióta van itt?

Hogy tetszik neki? mit olvas?

Mindenre oly okosan és kedvesen felelt, hogy szerettem volna megcsókolni.

Megmutatta a könyvet, melyet olvasott.

Valami angol regény volt.

- Ah, kegyed angolul is tud, édes gyermekem? - kiáltott föl a mama meglepetve.

- Ej , néha beszélgethetnének angolul Erzsikével.

Már tudniillik velem.

A szép leány mosolyogva felelte, hogy nagyon szivesen.

Tudtam, hogy ez csak ugy kiszaladt a mamának a száján; de már vissza nem vonhatta.

Egyébként ez az angol nyelv nagyon kapóra jött.

Ha Juci néni szemrehányást tesz vagy Szentgyörgyiék orrukat fintorgatják, elő lehet állni vele, hogy Erzsike csak az angol nyelvben gyakorolja magát azzal a kisasszonynyal s valami affélét is lehet sejtetni , hogy az ember nem kivánja azt ingyen.

De édes jó anyám, ez, nem a te szerető szivedből fog jönni, hanem a társaság kényszerit rá, ez a lelketlen bálvány, melyet én megvetek, nem bánom, akármilyen oktondi kis leánynak tartotok is a miatt.

Vértesi Arnold

Fürdőn

VI.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vértesi Arnold

Fürdőn

VI.