Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
A lmomban éjjel is gondolatok vergődnek a hom- lököm mögött.
Onnan tudom, hogy így van, mert ha időnként felriadok, terveket, egyre új terveket találok készen a fejemben.
Honnan kerülnek elő?
Miért nem hagynak nyugodni soha.
Hogy változik mostanában az emberek lelke.
Október végén kábult lázadás volt a lelkem.
Novemberben sötét kétségbeesés.
Decemberben valami, ami a reménységhez hasonlít.
Aztán jött a szavak ideje, beszédeket mondtam, széthordtam sajátmagam tüzét.
Akkoriban cselekvés volt a szó.
Most szűkek lettek számomra aszavak határai.
Tenni kellene, hamar, egységesen, mert ha mi nem teszünk, majd tesznek ők.
És a magyar politikusok még mindig üléseznek, tanácskoznak, a pártjaikra és sajátmagukra gondolnak.
Az egységet pedig még ebben a rettentő viharban se képesek megteremteni.
Hát nem érzik, hogy mit vétkeztek a múltban a nemzet ellen?
Nem érzik, hogy jóvá kellene tenniük valamit?
Bethlen István és barátainak tervét, a nagy nemzeti egyesülés gondolatát sok szenvedő tanácskozás után hajótörés érte.
Az egységes zászlóbontás helyett a temérdek kicsi lobogó mellé egy új lobogó fog kerülni és mindössze annyi történik, hogy Bethlen István tábora elszigetelten még egy pártot alakít.
A nemzet három színéből apró zászlócskákat szabdal magának a magyarság, míg véle szemben az internacionalisták egyetlen, vérbe mártott zászlót húznak fel az árbocra és köröskörül a határhegyekről egységes zászlókkal ömlenek be a rónára csehek, oláhok, szerbek.
A vigasztalan nagy magyar széttagoltságban, becsületükre legyen mondva, az asszonyok nemcsak a fővárosban, de a vidéken is megteremtették a kapcsolatokat .
Pedig a posta nem szállítja felhívásainkat.
Kézben viszik bátor asszonyok , derék vasutasok és mozdonyvezetők.
És a felhívások lelkét viszi Kiss Károly, a szövetség titkára és egy hazáját szerető fiatal újságíró: Hegedűs István , fagyban, hidegben járva az országutakat.
Elrejtett falvakban, terrorizált városokban már száz és százezer magyar otthonban ég a kis láng, amelyet felgyújtottunk . ..
És ez az, ami ingerli és nyugtalanítja a hatalom bitorlóit.
A nagy keleties szem, amely ránk nem tudotthatni lenyügözésével soha, gonoszul figyel most .
Követ a tekintete, amerre járunk, leskelődik, zaklat es fenyeget.
A múltkor, mialatt Sombory Lajosné lakásában összegyűltünk, fegyveres katonák szállták meg a ház lépcsőjét, őrszemet állítottak az előszobaajtó elé és végül házkutatást rendeztek.
Idehaza minálunk is mindegyre becsengetnek furcsa emberek.
Tegnap két katona akart bejönni.
A szobaleány, akinek megtiltottam, hogy ezentúl bárki előtt is ajtót nyisson, belülről kérdezte meg, mit akarnak?
Az emberek tudakolták, hogy úgy-e iroda van itt és kérdezték, van-e telefon ?
A leány az ajtón át kiabált ki:
Ez nem iroda, hanem Tormay Béláné Öméltósága lakása.
Nincs többé méltósága, — rivalltak rá az emberek ...
A leány otthagyta őket.
Aztán még sokáig csengettek és dörömböltek a bezárt ajtón.
Ma reggel, mikor elindultam, hogy Anyámnak jó reggelt köszöntsek, egyenruhában egy fiatal zsidó állt a szobám ajtaja előtt.
Azóta se derült ki, hogyan került a lakásba.
— Mit akar ?
— A lakásrekvirálás miatt jöttem.
— Ebben a pillanatban elvesztettem nyugalmamat : — Elég volt, takarodjék innen!
— Meghök- kenve nézett rám és dadogni kezdett.
Nincs nap, hogy ide ne tolakodnának.
Csak az otthonunk maradt meg.
Azt hagyják békében.
Hirtelen összekapta szétteregetett Írásait és odébb állt.
Homályosan olyasmit éreztem, hogy ez a kidobott ember kellemetlenséget fog csinálni.
Bementem az Anyámhoz és elmondtam neki, ami történt.
Nevetni kezdett: — Én is kidobtam a múltkor egyet.
Ez a megállapítás arra az elhatározásra vitt, hogy elmegyek személyesen a lakáshivatalba és ha lehet, valaminő mentesítést szerzek az otthonunk számára.
Nagy vergődéssel kapaszkodtam fel egy villamosra.
Most már a Parlamentben, a főrendiház helyiségeiben ütött tanyát a szociáldemokrata Garbai fennhatósága alatt működő lakáshivatal.
Az Országház szép márványlépcsője feltűnően piszkos volt.
Falait bemázolták színes ceruzákkal, vörös firkálások látszottak az oszlopokon: Éljen a köztársaság!
Éljen a szociáldemokrácia!
Minden hivataluk ilyen.
A középületek szédületes sebességgel merülnek bele a piszokba.
Nem jártam ott, de olyanok mondták, akik látták, hogy a királyi vár: az úgynevezett nemzeti palota oly söpretlen és ronda, mint egy balkáni pályaudvar.
Mária Terézia selymes kis termeiben cigarettavégek és kolbászbőrök hevernek szanaszét a földön.
A szép régi kályhákat majd szétveti a beiéjük tömött szén, füstös körülöttük a fal , tintapecsétesek a régi művészi asztalok, amelyeknél ingujjban ülnek a közigazgatás új emberei.
Egy darabig tétovázva álltam az Országház összeköpködött folyosóján.
Mellettem emberek rohantak el, de felvilágosítást senki sem tudott adni.
Találomra bekopogtattam egy ajtón.
Rendetlen hivatalos helyiségbe léptem.
Bolyhos fejű , hosszú ember görnyedt az íróasztalnál.
Egy pohos állt mellette, mások is voltak ott.
Guttur ^ ális hangok hallatszottak.
Odébb küldtek.
A következő szobába jutottam.
Ott is bolyhos fejűek ültek.
Kellemetlen hangon szóltak rám és küldtek tovább.
Folyosók, irodák, előszobák, hivatalok és újra irodák, és mindenütt ugyanazok az arcok, mintha megismétlődtek volna.
Megint mentem, közben lassú szorongás szállt meg.Sajátságos egyedüllét érzete fogott el, kínzó, végtelen magányban voltam, a sok idegen között.
Csak most tudtam meg ... csak most éreztem át igazán, rm történt a magyar hivatalokban .
Szorongásom minden átmenet nélkül félelemmé vált.
Ekkor már szinte futva haladtam odébb, de nem tudtam kijutni ez újfajta tisztviselők közül, ők voltak mögöttem is, előttem is és én olyasmit kezdtem érezni, mintha hazajáró lélek lennék az ősi házban, amelybe már beköltözködött az új tulajdonos ...
A gondolataim mintha szédültek volna.
Aztán ez is elmúlt.
Szavakat mondtam , hangtalanul beszélni kezdtem magamban: Korán van, még nem, hiszen még nem haltunk meg, csak ők tesznek úgy, hogy elfoglalhassák az örökséget.
Láthatatlan kéz szorította össze a torkomat és kibotlottam a folyosóra.
Lépcső nyílt előttem, nyargalva szaladtam lefelé.
Egy pár lamenti szolga állt a fordulónál .
Ez a szolga magyar volt.
Az egyetlen magyar, akivel eddig találkoztam.
Merre van a gazdasági hivatal?
— Egy barátom volt abban a hivatalban.
Oda akartam jutni.
A szolga meglepetten nézett rám, sajátságos kifejezése lehetett az arcomnak.
— Igen ?
Arra . ..
Köszönöm, — mondottam és rohantam tovább.
Előszobán mentem keresztül.
Azután barátok voltak körültem.
— Mi történt magával?
— kérdezte Szabó Ödön.
— Olyan sápadt, mint a halál.
Eltévedtem a sok új hivatal közt.
Egyik szobából a másikba küldtek és ugyanazok az arcok néztek rám mindenütt.
Tele van velük a régi főrendiház valahány szobáia.
Ellepték a parlament egész épületét.
A mieink már sehol sincsenek .
Úristen, hát már mindenütt csak ők vannak?
— Mindenütt...
— hangzott a felelet — tompán, szomorúan.
És nékem ellenállhatatlanul a két kezembe kellett temetnem az arcomat és sírnom kellett keservesen.
Február 14 .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE