Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
A z internálások híre ma már elterjedt a városban.
~ Aggódni kezdtem, hogy Anyám valaki mástól hallhatná meg, mi vár reám és elhatároztam, megmondom neki.
Ebédnél ültünk.
Ő nem tartozik azok közé, akiket rósz hírekre elő kell készíteni.
Amikor mondtam, egy kicsit halvány lett és egy darabig a szokottnál merevebben tartotta a fejét.
De azért fegyelmezett nyugalma megmaradt most is és rendelkezett önmaga felett.
Nem okolt senkit és rám sem neheztelt, hogy ilyen szomorúságot okoztam neki.
A kötelességedet teljesítetted; soha sem vártam mást tőled.
— És ennél több elismerést kevésszer adott életében.
Egész délután otthon maradtam.
Anyámnál üldögéltem és azokról az időkről beszélgettünk, mikor minden egészen más volt, mint most.
Ha a csengő szólt, ha ajtó nyílt, ha lépések jártak, mindannyiszor megrándult a mellemben valami .
Délután autó állt meg a ház előtt.
Egy darabig az ablakaink alatt dorombolt .
Értem löttek-e?
Eljutottunk hát oda, hogy Magyarországon ma már hajtóvadászat folyik mindenütt az ellen, aki még magyar mer lenni.
A Felföldön a csehek, Erdélyben az oláhok, a Délvidéken a szerbek, a még fennmaradó területen pedig az úgynevezett magyar kormány üldözi a magyarokat.
Csengettek odakinn ...
Semmi, csak egy levelet hoztak.
Aki nem próbálta, nem tudja, mi az, mikor az ember szabadsága már nem egészen az övé és bele akarnak szólni idegenek.
Az estét Anyámmal töltöttem és mint régen, gyerekkoromban, utána indultam, ha a szomszéd szobába ment.
Nem mozdultam mellőle.
Vacsora után egy csomó levelet vittem be hozzá, szerettem volna, hogy elrejtse saját dolgai között, ne akadjanak rá, ha még egy házkutatásra kerülne a sor.
A leveleknek nem volt politikai vonatkozása.
Kihűlt, messze levelek voltak, melyeket nem olvas többé az ember és amelyeket mégsem bír elégetni, mert jó róluk tudni, hogy még itt vannak.
Elmúlt tavasz holt levelei.
Irtóztam volna, hogy idegen, durva kezek érintsék.
Oda tedd, — mondotta Anyám és a zöld függö- nyös üveges szekrényére mutatott.
Mialatt hátul a legfelső polcon bedugdostam a kis csomagokat , szemem megakadt egy nagy dobozon, melyre egy cédula volt kötve.
Az ő szép írása látszott rajta.
Régi szalonszek- rény-holmi ...
Szabad ?
— kérdeztem, — nézzük meg.
— És ő bólintott.
Mintha elmúlt messze gyerekkorom minden vágyát és tiltott játékszerét kaptam volna a kezembe, magamhoz szorítottam a dobozt, hogy kár ne essék benne.
És aztán az ernyőslámpa világában az asztal felett összedugtuk a fejünket.
És egyszerre halkan, csendesen kinyíltak előttem a gyermekévek lakásának magas , fehér szárnyas ajtai a régi házban.
Egyik a másik után nyílt és mint egy szelíd varázslatban, újra láttam a hajdani szobát, a szalonszekrényt a fehér kandalló mellett, az aranykeretes ódon kép alatt.
Lassan, óvatosan göngyöltük ki a selyempapirosban régen alvó kis holmikat.
Anyám csomagolta el őket, mikor a régi házból ide jöttünk lakni és a szekrény nem fért el többé a kisebb szobában.
Azóta soha se láttam gyermekkorom kincseit és cvről-évre zavartalanul szépültek az emlékezetemben.
A kis Marquis de Saxe kidugta fehérparókás fejét és előkerült dédatyám tubákos szelencéje is, mely egy cincogó régi dalt tudott és a görögös empire füstölő mécses és a hosszúnyakú flacon, melyben még ma is elmúlt parfőmök kísérteié bujkál.
Ott volt a második császárság selymes parádéjában a régi párizsi névjegytárca, a százesztendős pici gyöngyház-íróasztal és a gyöngyház-dézsa , amelyen kis festett tájkép látszott.
Egy külön papirosban bújtak meg Ferenc József korabeli udvari ebédek emlékei.
Kővé keményeden cukrok és rájuk ragasztva Erzsébet királyné legyezőjével és fiatalon az öreg király és Rudolf trónörökös, Stefánia szőke feje mellett.
Egy kicsi kocsi is volt a holmi között, selyempárnán állt, aranypalackok, szőlőfürtök voltak benne.
Az áttört aranypillangót is megtaláltam.
Aztán egy bűbájos kis porcelláncsoport került elő.
Egy porcellán-toiletten a tükör előtt pici majom ült és tükröződött .
Mögötte nevetgélő rokokó-dámák álltak és az ő összebúvó fejecskéik is látszottak a tükörben.
Egyszerre öntudatlan mozdulattal a hátam mögc tettem a kezemet.
Messze gyerekkor , szép tündérmese ...
Emlékszik-e, Mama?
Ezt csak hátra tett kézzel volt szabad megnéznünk.
— Nevetni kezdtünk mind a ketten és ebben a pillanatban nem létezett semmi , semmi egyéb a világon.
És a kinyílt szárnyas, fehér ajtókon túl hirtelen megláttam magamat: egy vásott szőke gyereket, amint áhítatosan ágaskodva nézek fölfelé és látom szép fiatal Anyámat, kezében a majmos porcellám ársasággal.
Emlékezik ? ...
És az emlék gyönyörűen vitt vissza bennünket szép csendes időkbe.
Anyám mesélt: Hatvanegyben hoztam Párizsból, ezt mama adta, ennek a párját Eugenie császárné vette meg ...
A doboz legalján még egy kis csomag hevert.
És ekkor, utolsónak előkerült elfeledett kis szerelmem: a sárgaruhás dáma, kedvenc porcellán figurám.
Csalódást éreztem.
Semmiféle jel nem volt rajta, a származásával sehogy se dicsekedhetett.
Furcsa, akkoriban sokkal szebbnek és pompásabbnak láttam őt fénylő sárga porcelián-krinolinjában.
A krinolin szétterülő szélén állt a pici dáma és ezért nem volt szüksége lábakra.
A haja barna volt, a dereka mulatságosan vékony.
Mialatt néztem, egy pillanatig magam se tudtam, hogy mi történt.
Kellemetlen érzés fogott el.
Aztán ráeszméltem.
Az utca csendjéből lépések hangzottak fel .
Megálltak a ház előtt.
A sötét lázadó városból jöttek és úgy rémlett, most velük várakozik odakinn a város, amelyről megfeledkeztünk.
A kapucsengő csilingelt .
Ettől a hangtól visszahozhatatlanul szétszakadt köröttünk a bűvölet.
A gyerekkor képe összedűlt és a régiház szárnyas fehér ajtói becsukódtak hirtelen , egyik a másik után . .
Anyám keze megállt az asztalon.
Mozdulatlanul ült a zöld karosszékben és kissé feszes fejtartással félre fordult, mintha maga mögé hallgatódznék.
Nem szóltunk egy szót sem, de tudtuk egymásról, hogy egyet gondolunk.
Olyan nagy volt a csend, hogy felhallatszottak a házmester álmos lépései a kapu aljából.
A kulcs fordult.
Beszéltek odalenn.
És a szoba falán áthallatszott az is, amint a lépések felfelé haladtak a lépcsőn.
Meg- állnak-e az első emeleten itt minálunk?
Tovább mennek-e?
A lélekzet elhalkult, hogy zajt ne üssön.
Továbbmentek.
Anyám feszült fejtartása feloldódott és csendesen hátra ereszkedett a székében.
— Vájjon hány óra lehet?
— mondotta kis vártatva.
Én pedig egymásután bújtattam el a dobozban a régi szalon szekrény kincseit.
Ki tudja, látni fogjuk-e még szépségüket valaha?
Ha összetörnék, ha elvinnék őket ?
Szinte búcsúztam tőlük , mindegyiktől külön-külön.
Mostanában mindig, mindig búcsúzik az ember ...
Február 25.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE