Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Fürdőn
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
23
Bekezdés
1107
Mondat
2112
Szó
28132
Szerző neme
férfi
Terjedelem
SHORT |
Kanonikusság
alacsony
VII.
Még nem emlitettem, hogy a reggeli sétánkat naponként folytattuk, ámbár csak magunkban mentünk ki a mamával meg az öcséimmel.
Ilyenkor gyakran találkoztunk azzal a szép fiatal leánynyal.
Nem járkált, csak ült egy fenyőfa alatt és mindig olvasott.
A mama nyájasan megfenyegette:
- Sok lesz!
A szép leány elpirult és mosolygott.
De nem tette le kezéből a könyvet.
Mohón nyelte a sok angol, német, francia, magyar regényt.
- Ha az édes anyja élne, bizonyosan nem engedné, - mondta nekem a mama, mikor tovább mentünk.
S kétszer vagy háromszor is utána tette sóhajtva:
- Szegény árva!
De sétálni azért soha sem hivta velünk a mama, mert hát azt mások is megláthatták volna.
Néha leültünk melléje a padra s beszélgettünk.
Láttam, hogy jól esik neki , mert senkije sem volt szegénykének.
A nénjének egész isten adta nap nem jutott egyébre ideje, mint arra, hogy a szakácsnéval veszekedjék s a pincérekre ügyeljen , nem csalják -e meg.
Meg sem foghatta, mire való az az ostobaság a könyvekkel.
Jobb lenne bizony, ha kissé a gazdasszonykodás után nézne Iduska, annak több hasznát venné.
A bácsi is ugy vélekedett, hogy többet kellene mozogni, tenni-venni, sürögni-forogni.
Az arany gyürü nem esik le azért senkinek az ujjáról, ha néha tányért vált vagy legalább a néninek segit oda kint a konyhában a porciókat jegyezgetni.
Jót akartak vele a maguk módja szerint.
Nem értették, hogy mire nevelte a bolond apja.
Annak a szegény hivatalnoknak, a ki el fogja venni, nem kell az angol nyelv , abból jól nem lakik, hanem becsületes leves meg cuszpájz kell; olyan asszony kell, a ki megfőzi az ebédet s oda áll a mosóteknőhöz is.
Lám a néni nem resteli megcselekedni, pedig hál' istennek, ők nem szorultak rá, jó módban vannak.
- Helyesen teszik, - biztatta őket Juci néni, a ki annál nagyobb ellensége lett ennek a szegény leánynak, mennél jobban megszerettem én.
Láttam, mennyire agyarkodik ellene.
Mintha szegényke tehetett volna arról, hogy nekem tetszik s mintha az olyan halálos bün lett volna.
A hol csak szerit ejthette Juci néni, becsmérelte azt a leányt.
Rájöttem, hogy ő lovalta föl a főpincért, Adolfot is, a ki csinos legénynek tartotta magát s pénzecskéje is volt, ugy hogy a jövő évben már maga nyit üzletet, valami szállodát vagy elegáns kávéházat.
- Nézze Adolf, a maga kávéházába pompásan beillenék egy csinos menyecske.
Miért nem forgolódik egy kicsit a körül a szép leány körül?
- Nem merek, kérem alásan - felelte reá Adolf.
De Juci néni addig biztatta, mig a legény megpróbálta.
- Az istenért, mit csinált Juci néni? - kiáltottam föl, mikor megtudtam.
Juci néni boszusan utasitott el:
- Mit csináltam?
Semmit sem csináltam.
Annak a szamár Adolfnak a fejéhez vágom a vizes palackot, ha azt beszéli, hogy én biztattam.
Mi közöm nekem az ő pereputyjukhoz?
Egyébként nem látok benne olyan rettenetes dolgot.
Mi az a szörnyü megsértés?
Miért ne mehetne egy vendéglősné huga egy pincérhez?
Egészen egymáshoz valók.
- De Juci néni, ez egy nagyműveltségü leány, otthon abban az alföldi városban, a hova való, talán a legelőkelőbb társaságban forog.
- Annál rosszabb, - viszonzá Juci néni mérgesen.
- Az ilyenekből lesznek a rossz személyek.
Nincsenek megelégedve a sorsukkal, fölfelé kapaszkodnak s lefelé buknak.
De én nem hagytam az én aranyhaju Hamupipőkémet.
Igy neveztem el, mert hát olyan elhagyott volt szegényke, mint Hamupipőke a mesében.
Ugy bántam vele, mint öregebb leány, a ki már ismer valamit a világból; ő két évvel fiatalabb volt, csak tizenhat éves és igazán nem ismert semmit, csak azt a világot, a mely az ő fejecskéjében kóválygott, a könyveiből összeszőtt ábrándos világot.
Rendesen a reggeli séta alkalmával találkoztunk vele.
Mama néha ott hagyott mellette a padon, gyakoroljuk magunkat az angol nyelvben, mig ő a fiukkal egyet fordul.
Olyankor szivem szerint megölelhettem az én Hamupipőkémet, senki sem látta.
De ha látta volna valaki, akkor sem sokat törődtem volna vele.
Ezeken a reggeli sétákon még egy másik ilyen elhagyott lénynyel ismerkedtünk meg, ki a társaságtól távol az erdő magányos rejtekeiben bujkált.
De ez már nem fiatal leány volt, hanem olyan negyven év körül levő férfi, mogorva, emberkerülő, hypochondrikus , mint az ilyen öregedni kezdő nőtlen emberek rendesen.
Már legelső nap, mikor ide jöttünk, találkoztunk vele az erdőben.
Akkor messziről kikerült bennünket.
Még azután is sokáig kikerült.
Ha meglátta, hogy jövünk , mindjárt más utra fordult vagy neki ment a bozótnak, ha út nem vezetett is át rajta.
Legelőször a fiuk ismerkedtek meg vele, még pedig furcsa módon.
Ödön szerzett valahol egy szarvasbogarat, a mi tudvalevőleg nagy kincs egy első éves gimnázistának; azt skatulyába tette s magával vitte kirándulásaira is, ugy okoskodván, hogy az ilyen kincset akkor őrizhetni meg legbiztosabban Tibor ragadozó kezei elől, ha mindig zsebében hordja.
Azt azonban szintén tudhatjuk, hogy milyen örömet szerez az embernek, ha kincsét bámuló szemeknek mutogathatja, melyek irigyen tekintenek rá.
Kinyitotta hát a skatúlyát útközben többször s oda tartotta öcscse elé.
- Szeretnéd, ugy -e, Tibor?
De a szarvasbogár, a ki nem értette a skatulya e gyakori kinyitogatásának a célját, a saját esze szerint itélte meg azt s ugy okoskodott, hogy bolond lenne ő, ha tovább is fogságban maradna, mikor ilyen kedvező alkalom nyujtatik neki a szabadulásra.
Egy őrizetlen pillanatban, mikor az Ödön figyelme teljesen Tiborra irányult, hogy milyen sovár tekintettel nézi az a bátyja kincsét, a szarvasbogár kinyitotta szárnyait és zsupsz! egyszerre elröpült.
Akkor a két fiu utána.
A szarvasbogár, melyet a huzamos fogság és éhség ellankasztott, nem birt valami nagyon repülni, de annyi esze mégis volt, hogy valami fa ágára ült megpihenni, a hol a fiuk el nem érhették.
- Ha megfogjuk, neked adom, Tibor, - igérte oda Ödön nagylelküleg.
Ujra megindult hát a hajsza.
Kalapjaikkal, meg a földről fölszedett kavicsokkal dobálták a szarvasbogarat; az azonban olyan szemtelenül viselte magát, hogy csak az egyik ágról a másikra szállt, ily módon üzve csúfot régi gazdájából s a leendő ujból.
A mint igy nagy tüzzel dobálóznak, egy kavics isten tudja hogyan, az arra sétáló mogorva uri ember kalapját érte.
Megszeppentek a fiuk s Tibor csaknem elpityeredett .
De a haragos ember nem riadt reájok, hanem elmosolyodott, a mint őket ilyen ijedt arccal látta.
- Hát mi a baj?
- Elrepült a szarvasbogarunk, - sopánkodtak a fiuk.
- Na majd keritek én másikat, - vigasztalta őket az idegen ur.
Arra fölbátorodott Tibor s a fán tartózkodó szökevényre mutatott:
- Csak ezt fogja meg nekünk, bácsi.
Meg is fogta nekik.
Betették a skatulyába s a mogorva ember, a ki mindenkit került , egy darabig együtt ment a fiukkal, beszélgetve velök a bogarakról.
Csak mikor egy fordulónál megpillantott minket, a mamát meg engem, akkor vált el hirtelen a gyerekektől s odább sietett.
A mama szerette volna megköszönni neki a fiuk iránti szivességét, de attól félt, hogy talán nem fog neki tetszeni, ha megszólitja, mert az ilyen mogorva uri emberek különösen a nőktől iszonyodnak.
- Ki tudja, milyen szomoru tapasztalásai lehetnek szegénynek? - szóltam én.
- Igaz, - viszonzá a mama, - és gyakran a legnemesebb sziveket éri csalódás.
Nagy illetlenség volt tőlem, de már csak megvallom, kissé elmosolyodtam arra a gondolatra: ime mily kevés szükséges ahhoz, elég egy szarvasbogarat megfogni a fiuk számára, hogy a »legnemesebb szivvé« váljék, a kiről tegnap még azt hittük, hogy nem lehet tiszta lelkiismerete, azért bujik az emberek elől.
Másnap a fiuk előre szaladtak s már mint ismerőst köszöntötték a magányosan sétáló urat.
Jó darabig együtt mentek vele s mikor visszatértek nagy örömmel mutogatták bogaraikat és lepkéiket, miket a bácsitól kaptak: az aranyos futoncot, az atalanta szöglencet és más ilyen onc meg enc nevüeket, a miket hogy miért kell a tudományos világban ugy nevezni, igazán nem tudom.
Harmadnap már növényeket is szedtek együtt, melyeknek szintén olyan csodálatos tudományos nevük volt s melyekre azt mondta a bácsi, hogy itatós papir közé kell lepréselni s lesz belőle herbarium.
- Igazán kedves ember, - vélte mama; - meg kell vele ismerkednünk.
S a legközelebbi napok egyikén ügyesen végre hajtott oldalmozdulattal elvágtuk visszavonulási utját s meg kellett magát adnia.
Mely alkalommal kiderült, hogy gimnáziumi tanár, negyvenegy éves, a mit különben nem kérdeztünk tőle s egészen okos és kellemes ember tud lenni, ha akar.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE