VII.
Február 2. Istenhegy.
Hó, sok hó, minden olyan fehér, mint Michaelis Ilona ablakán a függönyök.
Ide is utánuk.
És csak hárman voltunk az egész nagy hegyen.
Összesen hárman föld fölött és ég alatt.
Egy fordulónál a fiú szembekerült velem.
Otthagyta a lányt, kilépett, nekem tartott.
- Mit akar ön tulajdonképpen tőlünk!
Azt hiszi, nem vettem észre már régen.
Talán parancsol valamit a hölgytől vagy éntőlem ?...
Csak rajta!
Ha parancsol, hát nyissa ki a száját.
Én kinyitottam a szájamat, de egy szó nem jött ki belőlem.
- Ha meg nem akar semmit, akkor mire való ez a... ez a szemtelen őrültség.
Már hónapok óta és nap nap után.
Mindig a sarkunkban.
Kicsoda maga tulajdonképpen , magándetektív vagy vadászkutya?
Most már egészen közel állt hozzám.
Hihetetlenül közel.
Orra szinte súrolta az enyémet, úgyhogy folyton kapkodnom kellett a fejemet jobbra és balra.
- De hát mit kapkodja a fejét?
Talán valami ideges rángatózása van?
De én csak tovább kapkodtam a fejemet, még pedig olyan sebesen, hogy leesett róla a kalap.
- Talán fél tőlem!
Most fél, úgy -e csirkef...
Ebben a pillanatban előreugrott Michaelis Ilona.
- De kérem, Miklós, hát ne bántsa.
Hiszen ez az úr, csak most ismerek rá, valamikor az édesapám ügyvédje volt.
Dr. Berényi Sándor úr, úgy -e, ha nem tévedek.
Nagyon nyugodtan válaszoltam:
- A hölgy téved.
Nem voltam senkinek az ügyvédje, egyáltalán nem is vagyok ügyvéd.
A név, hogyan is méltóztatott mondani, Berényi ?...
Nem vagyok Berényi.
Hála Istennek.
- No lássa, most még a nevét is letagadja.
Milyen gyáva!
A leány mosolyogva válaszolt:
- Akkor, úgy látszik, én tévedtem...
Miklós egy félpercig gondolkozott, azután vezényelt:
- Takarodjék!
Milyen szánalmas.
Milyen nevetséges.
Vegye föl a kalapját !
Takarodjék!
Szó nélkül engedelmeskedtem.