T? gy öreg asszony állt a járda szélén és furcsa vinnyogó hangokat hallatott.
Az emberek ránéztek és odébb mentek.
Néhány utcagyerek csú- folódva ugrált körülötte.
Mikor közelébe értem, láttam, hogy az asszony vak.
Örökös sötétségéből, szivrehatóan kérlelte az elhaladó lépéseket.
Át akart volna menni a forgalmas utca közén, de senki se akadt, aki átvezette volna.
Egy darabig figyeltem az embereket.
Többnyire szegény nép járt arra.
Munkások , munkásasszonyok.
Keményen, részvétlenül mentek el mellette.
A marxizmus proletárközössége jutott az eszembe.
Azok a tanok, amelyek megölik az emberi közösséget, egyúttal megölik az osztályközösséget is.
Amely korok letépik a Megváltót a keresztről, mindig az emberiséget szegezik a helyére.
Megfogtam a világtalan asszony karját és átvezettem a villanyosok és kocsik zűrzavarán:
— Bizonyosan az úri népek közül vezet most engem valaki, — mondotta az asszony .
— A mieink olyan kegyetlenek lettek mostanában még magunk között is ...