Ayfeg egy utolsó kísérletet tettünk a magyar asszo- IV-t nyok nevében.
Ma délután lakásomon gyűltünk össze a polgári pártok meghívott vezéreivel.
Éreztük mind, hogy az utolsó órák vernek a fejünk felett.
Éreztük, ha most sem tudunk egyek lenni, névtelen és szörnyű szerencsétlenségnek nyitunk kaput.
Eljött Bethlen István és Ernszt Sándor, Pallavicini György, Heinrich Ferenc helyettese , Hohenlohe és később Lovászy.
És mikor hosszú tanácskozás után mi asszonyok magunk között maradtunk, Batthyány Lajosné, Dessewffy Emma, Zichy Rafaelné, Kállay Erzsébet ésVay Gáborné — kétségbeesésünk mindössze három szegény szót talált: Hiába volt megint . . .
Lefekvés előtt, mikor a házvezetőnő behozta Anyámnak a számadási könyvet, két szem fürkésző tekintetét éreztem magamon: — Fáradtnak tetszik lenni ?
Milyen sokan voltak itt, talán valami gyűlés?
Inkább ösztönből, mint tudatosan feleltem: — Azon tanácskoztunk, meg lehetne-e tartani ez évben a gyermeknapot ? . . .
És minden átmenet nélkül szinte önvédelemből kérdeztem: — Ügy-e, Pogánynak a sof- főrje a maga vőlegénye?
— Olyan váratlanul érte a kérdés, hogy nem tagadott:
Néha Pogányt viszi, néha Böhmöt.