"LJetvenegyedszer fordult ma az i84S-ik év nagy márciusi napja.
Az osztrák abszolutizmus alatt húsz éven át titokban ünnepelt a nemzet.
Aztán lassan-lassan szabadon bomolhattak ki ennek a napnak a virágai: a háromszínű lobogók .
Himnuszok, dalok, beszédek, zászlós menetek.
A szabadság nagy istentisztelete volt március 15-e egy fél századon át.
Ilyen fakón és némán soha se jött és ment ez a nap, mint most.
A zászlók, amelyek szinte lerothadtak a rúdjukról az elmúlt hónapokban, az utóbbi időkben meggyérültek, tünedeztek a házak homlokán és mára nem kerültek elő.
Azt mondják , a kommunista párt kívánságára tagadta meg a kormány ezt a napot, amelyre sz.ármazását szereti visszavinni.
A város, mely napközben hallgatott, korán ment aludni.
Hidegen fúj a márciusi szél, önmagát kergeti sötét, üres utcákban.
A kiakasztott bolti cégérek feketén himbálódznak, a borbélyműhelyek cintányérja táncol a levegőben.
A mi utcánk is alszik.
Álmán elvétve riadoz át egy- egy lépés.
Az oszlopos óra lassan üti az éjfelet a szomszéd szobában.
Ki jár odakinn ilyen viharos időben ?
Egyszerre, mintha látnám.
Szálas a növése, régies, furcsa dolmány feszül a mellén.
Fehér inge kihajlik a dolmányára, a szél kapkodja körülötte lebegő gallérját.
Az arca alig látszik, olyan mélyen a szemére nyomta a sapkáját.
Megy, mendegél, elhagyott, barátságtalan utcákon át.
A sarkantyúja csörög, nagy kardja csizmája szárát verdesi.
— Autó nyargal át az utca éjtszakáján .
Villanykörte ég a belsejében.
Egy nehézarcú, kövér ember dűl hátra a párnák közé.
Őrjárat fordul ki az utca szegletén.
— Pogány, — mondja az egyik.
Vörös katonák bakancsa verdesi lomposan az aszfaltot.
Elmennek a dolmányos mellett, ránéznek, de nem látják.
Csapkodó gallérja hozzájuk ér, nem érzik meg .
Ő pedig csak nézi mereven a letépett nemzeti színek vörös sebét a sapkájukon.
Hová tettétek az én rózsáimat?
Az éjféli vándor arca halaványabb lesz a halálnál.
És megy tovább.
Tekintete az üres zászlótartókon tétováz a vörös zászlók között.
Hová tettétek az én zászlóimat?
Kivilágított ablakok alatt visz el az útja.
Egy szerkesztőségben dolgoznak odafenn.
Felvont ravaszos pisztollyal vörös katonák állnak a szerkesztő íróasztala előtt, ők a cenzorok és lenn a pincében zakatolnak a rotációs gépek .
Vászonzubbonyos, nyomdafestékes szedők hajolnak a munka fölé.
Hová tettétek az én felszabadított sajtógépemet ?
Hová lett a márciusi sajtószabadság?
A szedők keze fölé hajol, elfut a betűk felett a tekintete Nem hallják, nem látják őt és szedik a sort: "Petőfi szobra alatt Landler Jenő méltatja március jelentőségét.
A dalárda elénekli a Marseillaise-t."
Hová tettétek az én dalaimat?
És az éjféli vándor megint megy sötéten, magányosan.
Ismerős utcák, ismerős a kert, az oszlopos nagy csendes ház, a dermedt téli fák között.
A Múzeumhoz ért .
Keze alatt a kert vasrácsos bezárt ajtaján enged a kilincs.
A kapu nyílik.
Az őr felriad, kinéz a házikóból.
Csak álmodott.
A szél fütyül.
A vándor gallérja hólyagosán lobog, amint a szabad lépcsőn bolyong és megáll odafenn a lépcső oldalfalán.
Lenéz, sokáig mozdulatlanul és a széltől kérdi, miért nem mondja többé senki, hogy talpra magyar?
Hát nem tudják itt, hogy kik az urak a Hargita alatt, a segesvári mezőn?
Elfáradt az éjféli vándor és elnyujtózni vágynék a hosszú szomorú út után.
Kinek adtátok oda az én síromat?
Nincs maradása és nincs többé hova mennie annak, akivel átkísértett ezen a városon a hontalan március 15-ike.
És mégis, menjen, menjen innen hallgatagon, mert ha itt maradna és szólni tudna , holnap reggel a "független és önálló* Magyarország forradalmi kormánya , legújabb néptörvénye erejével, letartóztatná őt, — az ellenforradalmárt.