A z éjjeli óra üres cseneje mint félőrült várako- ** zás a fejemben maraet.
A folytatóeó élet képei és hangja az éjtszakai, a csalóeott cseneen át rezegtek ma le az öntueatomba.
Az ellenforraealom éjtszakája olyan sok napon át készülőeött és újra és újra annyiszor tolóeott el, hogyszinte belefáradt a reménység.
Eljön-e még?
Megint összeszedtem magamat.
Felbíztattam a csüggedésc- met és a lelkemben ismét várakozás lett minden.
A város is mintha várt volna valamit.
Még az utcák is, mintha vártak volna .
Legalább nekem úgy rémlett, Várakozó hallgatás volt a reggelben.
Újságok nem jelentek meg.
Azt mondják, bérmozgalom miatt sztrájkolnak a szedők.
A bankba mentem.
A kormány letiltotta a betéteket.
Nem adtak ki pénzt sehol.
Lehúzták a vasredőnyöket.
A megrémült emberek tolongtak, átkozódtak.
Ellenőrizhetetlen hírek terjedtek el.
Valaki mondta, hogy a kommunisták hadserege: a leszerelt katonák fenyegetődző gyűléseket tartanak szanaszét a külvárosokban, készülnek valamire.
Kun Béla és társai szaba- donbocsátását követelik.
Károlyi Mihályról is hírlik, hogy tervei valamit.
Gyűlöletében egyszer megesküdött, hogy elpusztítja Tiszát, még ha vele pusztulna a nemzet is.
Tisza meghalt, de szelleme Károlyi ellen feltámadt az egész nemzetben.
És ma Károlyi uj bosszúra készül.
Ügy mondják nemcsak a magyarság ellen, amely már kiábrándultán megtagadja őt, de az antant ellen is, amely nem áll szóba vele.
Délután a Nemzeti Egyesülés pártjának gyűlése volt.
Néhány szót váltottam Bethlen Istvánnal.
Azt mondta, nagy változások várhatók.
Az antant-hatalmak megbízottjuk útján tudtára adták Károlyinak, hogy egy józan polgári kormánnyal szemben előzékenységet mutatnának.
Hogy súlyt adjanak követelésüknek, Vyx francia alezredes útján új demarkációs vonalakkal fenyegetődznek.
Bethlen István ma kevésbbé látta sötéten a helyzetet, mint különben .
Pillanatnyilag megnyugodtam.
Ritoók Emmával jöttem haza a feltűnően népes utcákon át.
Messze lakik , megkéstünk, nálunk maradt hát éjtszakára.
Este felráztam magamat és együtt dolgoztunk az asszonyok kiáltványán.
Éjfél felé járhatott az idő, mikor bejött hozzánk Anyám és mint mindig, ha valamit írtam, most is megkérdeztem a véleményét és felhasználtam a tanácsát.
Aztán kergetett, menjünk már aludni .
Ritoók Emma elment, magamra maradtam és hogy nyugtalanságomat megvesztegessem , csi- szolgatni kezdtem a kéziratot.
Közben múlt az idő.
Két óra lett.
Egyszerre, ki tudja miért, megrohant a tegnapi várakozás izgalma.
Felkaptam a fejemet.
Messze, messze harangzúgást véltem hallani az éjtszakában.
A torkom kiszáradt.
Vadul vert a szivem.
Felrántottam az ablakot.
De odakinn végtelen volt a csend.
Csak képzelődtem .. .
Egy darabig még mozdulatlanul hajoltam ki a hideg fekete utcába.
Puskalövés dördült a Népszínház felől.
Aztán megint elhallgatott az éjtszaka.
A háború alatt de hányszor mondtuk ezt.
Aztán jött az ősz vonagló összeomlása , jött a tél és darabokra tépték az országunkat.
Nem bírjuk el. . .
És bírtuk.
És ki tudja, mit kell még bírnunk ezen a tavaszon?
Nekidőltem az ablakdeszkának és a sötétségen képek húzódtak előttem, mintha rémálmot álmodnám.
Egyszerre megálltak a képek.
Egy nagy kietlen házban láttam magam.
Csupasz, meredek falaiban szokatlanul magas ablakok nyílnak.
És mi az utolsó szobában ülünk és várunk valamire, ami elől nem lehet mene-kiilni.
A szobából nem vezet ajtó a szabadba.
Odalenn tárva áll a kapu.
Nincs, aki őrizze.
A légvonatos kapualján lépések jönnek befelé és a lépéseket nem tartóztatja fel senki.
Jönnek a lépcsőn.
Már régóta hallatszik, hogy a házban egyik ajtó nyílik a másik után .
Még egy és még egy ... sorra nyílnak az ajtók, egyre közelebb, közelebb.
Nem bírj ült el tovább ...
Rémlátó végtelenbe nyúlnak a percek és mi még se mozdulhatunk , pedig már elviselhetetlen irtózat lesz a várakozás.
Már az utolsó ajtó előtt tétováznak a lépések.
Valami készülődik odaát.
Még senki se látszik, csak a kilincs mozdul óvatosan, lassan és csikorog.
A gyötrelem felhörög a telkemen :
Nyíljék hát ki az utolsó ajtó!
Történjék valami, akármi, de történjék végre!