Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
Március 21-ikének éjjelén .
Egy pillanatra csend lett, olyan iszonyú csend, mint mikor a nyaktilón fennakad a bárd.
A megkötözött emberi teremtés válla közé húzta a fejét, már csak ennyit tehetett önmagáért.
És a hideg eső, mint a halálverejték szakadt lefelé a házak falán.
Most...
Odakinn megint elbődült a hang:
— Éljen a proletárdiktatúra!
Már a szomszéd utcák is kiáltották.
Egy hirtelen lerántott redőny hörgött a sötétben.
Sietve becsapott kapuk döngtek.
Futó lépések csattogtak a házak alatt és két szót gurítottak maguk előtt: Éljen!. ..
Halál. ..
Ezt nekünk szánták.
A szegleten lövöldöztek.
— Halál a búrzsujoRraa...
Valamelyik golyó lámpaüveget talált.
Az üveg csörömpölve repült szét az aszfalton.
Egy kocsi ügetett.
Megállították.
Lárma hallatszott és a lövöldözés nyargalva távolodott a Rákóczi-üt felé.
A gondolat futott utána, ki a megtébolyított, viiagtalan városba.
Mi történik ott?
És túl és mindenütt?
A kaszárnyákban, a körutakon?
A belső negyedekben tengerészek fosztogatnak.
A külvárosok Hzadnak.
Egy maroknyi bolsevista tábor hataimaba kerítette a várost.
Nincs hová menni!
Az ember kezében mintha már csak egyetlen mozdulat lett volna.
Egy gyámoltalan , szegény mozdulat, amely a lüktető halántékokhoz kap.
A gödör fenekén vagyunk.
Ez a gondolat mindennél gyalázatosabb és torzan mégis pihentető.
Ez jobb a feltartóztathatatlan, hosszú, aljas lefelécsúszásnál . ..
Mélyebbre már nem lehet sülyednünk.
Kinn megint elhallgattak az utcák.
És a csendet hirtelen apró szegekkel verte át az ember szíve lüktetése.
Hát nem kerülhettük el . ..
Elöntöttek a feltépett kanálisok.
Undorodást és szégyent éreztem.
Károlyi Mihály kegyelméből cimborája , Trockii ágense a munkáspénztárak sikkasztója: Kun Béla, uralkodik Szent István Magyarországa felett.
És mindenütt történik valami és semmit sem lehet többé feltartóztatni.
Nem tudom, mennyi idő múlhatott.
Hallgattunk.
Mindenki a saját kínjával vergődött.
A lámpa csak alig hogy égett.
Az óra megint ütött.
Elkaptam a hanglát.
Egyiket a másik után kaptam el, mint a levegőbe repített rézkorongokat.
Megszámláltam.
Kilencszer pengett.
Gróf Chotek Rudolfné, aki az előbb még ott volt, nem volt ott többé.
Géza testvéremet sem láttam.
Megint telt az idő.
Olyan volt a szobám, mint egy homályos kép háttere.
Alakok ültek mozdulatlanul, aztán hirtelen kimentek a képből és ismét visszajöttek.
Az ajtó nyílt és csukódott.
Cavallier Józsefet megint ott láttam, ahol az előbb üresen állt a szék.
Rábeszélt és nógatott.
— Őrült hírek keringenek a városban.
Szörnyű eseményeket jósolnak éjtszakára.
Vyx alezredest és az entente misszió többi tagját letartóztatták.
A dunai angol monitorokat is le akarják fegyverezni.
Az orosz vörös hadsereg a Kárpátok fele törtet.
A bolsevisták a területi integritás alapjára álltak.
Kun Béla direktóriuma hadat üzen az entente- nak.
Meneküljön ...
Még ma éjjel!
Letartóztatják...
Jöjjön hozzánk.
Anyám hivatott.
Szorongva nyitottam be az ajtaján.
Magasan feltámasztott párnái között szinte ült az ágyban.
Az arca halvány volt és még keskenyebbnek látszott , mint különben.
Ő is hallotta az utca ordítását. ő is tudta már, hogy mi történt és mi vár reánk.
Üldözött, szenvedő tekintetéből egyszerre erősebben és egyéniebben kezdtem érezni a sorsunkat.
Miért nem jöttök ide?
Miért nem beszéljük meg együtt?
— Szavai nem akartak fájdalmat okozni és mégis, mintha éles, finom szerszámok lettek volna , átnyilallottak a mellemen.
Szegény Anyám . ..
Mikor Cavailier József ajánlatát elmondtam, megrázta a fejét : — Budán lakik?
Ne menj olyan messzire . ..
Hirtelen visszavette az önuralmát: — Ügy esik az eső és egész délután hallottam a köhögésedet.
A többiek is bejöttek a szobába.
Mindenki mondott valamit.
Béla öcsém felesége a testvérét említette: — Zsigmondyék a közelben laknak.
Üzentek is.
Csak Anyám hallgatott.
Nem bírta kimondani és mégis ő küldött legerősebben .
Hosszú, szomorú tekintettel nézett rám.
Ez eldöntötte a habozásomat.
Egy-két napról lehet csak szó.
Aztán, ha nem találnak itt, visszajöhetek . . .
Hittem-e, amit mondtam? így képzeltem-e el akkor?
Vagy csak áltattam magamat, hogy viselni bírjam?
Ekkor vettem észre, hogy valahonnan sajátságos, mély árnyékok vetődnekAnyám arcára.
A többi arcon is ott voltak a sajátságos, okozatlan árnyékok, mintha hirtelen vall ^ r ^ eny- nyien megöregedtek volna.
És pillanatok alatt rajtuk túl, a szomszédban is, a szemközti házban is, az egész városban így öregednek meg most az emberek...
Aztán mindenki elment.
Egészen egyedül voltam a szobámban.
Éreztem, hogy sietnem kellene és mégis, ki tudja, mióta álltam nyitott szekrényem előtt.
Hányán állnak ma így, vagy hányán kapkodnak és futnak? . ..
Vájjon itt is úgy lesz-e , mint Oroszországban?
Az ajtó halkan nyílt mögöttem.
Anyám felkelt és jött, hogy együtt legyünk, hogy segítsen.
Kevés holmit viszek, egészen keveset — mondottam sokszor, mintha a sorsot akartam volna kényszeríteni, hogy távollétem ne tartson soká.
Holnap talán már hazajöhetek ...
Anyám nem felelt.
Összekötötte a csomagomat : — A házvezetőnőnek nem szabad holnap reggelig megtudnia, hogy elmernél. . .
Kinézett az előszobába, nincs-e ott senki.
Maga nyitott előttem ajtót és elkísért a folyosón.
A ház aludni látszott, az ég sötét volt és a folyosó alatt sötét volt az udvar is, mint egy akna, amelyben összefutott az esővíz.
Anyám a karomra támaszkodott és szótlanul jött mellettem.
És ebben a nehéz csöndben mindegyikünk magányosan küzdötte ki a saját önuralmát.
Aztán megálltunk.
Csak az eső zuhogása hallatszott.
Anyám felemelte a kezét és éreztem, amint egy sajátságos kis mozdulattal utána rajzolta a homályban az arcom vonalát, úgy, ahogy csak ő látta, gyöngédebben, szebben a valóság vonalánál.
Vigyázz magadra ...
Már lefelé szaladtam a lépcsőn, ő pedig odafenn áthajolt a könyöklőn és utánam szólt, mintha még el akart volna kísérni egy darabon: — Jó éjtszakát — mondotta halkan a szörnyű éjtszakába.
— Jó éjtszakát... de a hangom belül maradt és egy soha nem érzett fájdalomban összetört odabenn.
Megint sietni akartam és mégis megálltam.
A kapun túlról puskaropogás hallatszott.
Biztatni kezdtem magamat: Holnap visszajövök hozzá, holnap .,.
Végig botorkáltam a fekete udvaron és bezörgettem a házmester ablakán.
Mikor kijött, furcsán nézett rám a hirtelen lámpafényben: — Nagyon lövöldöznek odakinn.
Jobb lenne itthon maradnia.
A kulcs fordult.
A kapu nyílt és óvatosan csúszva zárult be mögöttem, mintha nem akart volna elárulni.
Névtelen borzadás futott át rajtam.
Nem mehettem többé vissza.
Kinn álltam az esőben magányosan.
Túl az otthonon, túl mindenen, ami jó és védett volt.
Emberi bőgések, autók szirénája hallatszott.
A lyukas ereszekből patakokban dűlt a zápor.
Az aszfaltban hápogva nyelte a kanális szája az ömlő vizet.
Az utca egészen néptelen volt.
A túlsó oldal sötétjéből lépések szakadtak ki.
A lépések nem jöttek, de hirtelen kezdődtek . . .
Valaki elindult a szemközti ház alól.
Valaki, aki várakozott.
Rám lesett?
Engem várt?
A lépések sietni kezdtek , megelőztek, átvágtak az utca közén.
Az egyik kapu üregében elmosódva sötét alak lapult.
Nem csöngetett.
Egy pillanatra megálltam.
És ekkor egyszerre kiújult az elmúlt hetek minden bizonytalansága.
A hajszoltságnak, a megfigyeltségnek, a szabadságvesztettségnek a kínja összeszorította a torkomat.
A fenyegetés, mely el-eltűnőn, felbukkanónrégóta nyomon kísért, most elém került és ott áll valamennyi kapuboltozat alatt és vár minden forduló sötétjében.
Megszökjem előle?
Lekanyarodjam a mellékutcába?
Fáradt voltam* betegnek éreztem magamat.
Ólom volt az ereimben és kövek nyomták a fejemet.
Egy pillanatra lemondtam magamról.
Olyan semmi sem voltam én a szörnyű szerencsétlenségben.
A rettentő omlás robaja elnyelte az egyéni végzetek kis jajszavát.
És a kapu aljából hirtelen kilépett az árnyék és elállta az utamat.
Egymásra meredtünk.
Amtán ...
Te vagy ? . . .
Béla testvérem volt.
Ő várakozott reám * hogy elkísérjen.
A körúton csak elvétett lángok égtek.
A bevert* fekete lámpák körül üvegszilánkok ropogtak a sarkam alatt.
A pocsolyákból eldobált töltényhüvelyek meredeztek ki.
Az utca közén gépkocsik süvítettek.
Egy csoport ember jött.
Vörös zászlót hoztak .
Szuronyos teherautó hömpölygött.
Fegyveres tengerészek álltak rajta.
Az egyik az arcához kapta a puskáját.
Felénk célzott.
A lámpa fénye egy pillanatra kiemelte * ott azán megint visszaejtette a sötétbe.
Nem lőtt* csak vigyorgott és állati júdásarca furcsán összegyűrődött.
Már eltűnt de a hangja még hallatszott * oroszul kiabált valamit.
Azt mondják* sok van ilyen.
— Burzsuj ... le vele!
És a moszkvai kiáltás már szabadon szaladt szét a magyar városban.
A túlsó oldalon félénk alakok futottak át az utcák torkolatán.
Vad mozgással és riadt osonással volt tele a levegő.
Becsöngettem a kapun.
Béla testvérem elment.
Soká tartott, mire nyílt a kapu.
Egy asszony jött csoszogva.Bizalmatlanul nézett rám.
Félni látszott: Hová megy ?
Valamit mormogtam és pénzt tömtem a markába.
Az udvar itt is egészen sötét volt .
Aztán egy lakásajtó előtt tétováztam.
Valami előre kényszerített, valami visszahúzott.
Mégis bezörgettem.
Odabenn még terítve állt az asztal a függőlámpa barátságos világában.
Az üvöltő, ázott, piszkos utca után nyugtatott a jószívű kis otthon.
Zsigmondy Mihály és a felesége fogadtak.
Vártak-e , nem-e, nem tudom, de úgy tettek, mintha egészen magától értetődő lett voina , hogy hozzájuk jöttem.
Hány óra van?
Tizenegy elmúlt.
Az előszobaajtón zörgettek . . .
Egymásra néztünk.
Egy magasnövésű barna fiatalember nyitott be.
Hu- nyady Ferenc gróf, — mondotta Zsigmondy megkönnyebbülten.
Az én nevemet elhallgatták.
És azután is gondosan elkerülték , hogy szólítsanak.
A jövevény beszélt: — Senki sem tudja, mi történik.
A kommunisták szabad rablást akarnak engedni a csőcseléknek.
Anyámra gondoltam.
Ő is rám gondol most bizonyosan.
Mögötte halványabban távolabbi arcok bukkantak fel, testvéreim, barátaim.
Félteni kezdtem mindazokat, akiket szeretek.
Zsigmondy leakasztotta a telefonkagylót a horogról.
A központ változatlanul azt felelte: "Csak hivatalos beszélgetéseket kapcsolunk."
Azután ez is megszűnt.
A telefonközpontok már a kommunisták hatalmában voltak.
Az eső elállt.
Az utcák megéledtek és a felzavart ahas vér ordítása megint fel-felbődült a mélyből.
Éljen a proletárdiktatúra!
A gyerekeket átvitték a szomszéd szobába és az ő fehér szobájukban vetettek számomra agyat.
Mesélő tarka képek a faion, cinkkatonák, játéklovacskák a földön.
És én akármeddig éljek, soha többé nem leszek olyan öreg, mint ebben a gyerekszobában.
Március 22-én .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE