Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Fürdőn
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
23
Bekezdés
1107
Mondat
2112
Szó
28132
Szerző neme
férfi
Terjedelem
SHORT |
Kanonikusság
alacsony
IX.
Már most a csónakázó tóról is hadd beszéljek, mert annak is van története.
A fiuk régóta vágytak rá, olyan csábitgatólag lebegett ott az a két csónak egy-egy karóhoz kötve.
De a mama nem engedte, hogy beüljenek.
Mert mindjárt megérkezésünk után az első nap beesett a vizbe egy hölgy, a mi nagy rémületet okozott az egész fürdői közönség közt.
Igaz, hogy csak a part szélén esett be s alig merült valamivel bokáján fölül a vizbe és egy ur is ott volt, a ki karjai közé fogta s kimentette; a mama mindamellett attól a perctől fogva remegett a tótól s öcséimnek nem szabad közel sem menni a tóhoz.
Csak midőn az a hölgy nemsokára ujra beesett a tóba, természetesen ismét csak bokáig érő vizbe és ismét egy urnak a mentő karjai közé, akkor kezdett a mama engedékenyebb lenni s helyt adni annak a gondolatnak, hogy talán mégsem egészen a tó az oka ennek a megismételt, de mindig szerencsésen végződő beesésnek.
Igy aztán szabad lett végre a fiuknak beülni egy csónakba, de csak az ezüst paszomántos ember felügyelete alatt, a ki kijelentette, hogy csókolja a nagysága kezét, vigyázni fog reájok, mint a szeme fényére.
Milyen örömmel csapkodta az a két fiu lapátjait a vizbe!
Hogy neki hevültek!
Szinte ragyogtak a szemeik.
Az ezüst paszomántos ember vezette a kormányt, mi meg a partról néztük s a mama folyvást szólitgatta.
- Ödön, Tibor, ne olyan tüzesen!
De azok csak annál tüzesebben eveztek.
Gyönyörüség volt őket nézni.
A paszomántos ember azonban nem ért rá mindig a fiukkal csónakázni, annak annyi egyéb dolga volt.
Hát a fiuk kit találtak helyébe?
El sem akarnak hinni nekik.
A tanár urat.
A mogorva, világgyülölő embert, a ki most ott csónakázott két pajkos gyerekkel s a mint neki hevült a nagy dologban: még a sálját is levetette a nyakából.
No ez valóságos csoda volt.
A nők kezdtek tréfálózni velünk, a mamával meg velem , hogy melyikünk szeliditette meg a vad embert?
De akárhogy tréfáltak is, én örültem neki, hogy ezt a derék embert visszaadjuk az életnek s olyan jól esett, mikor láttam, hogy komor arcát mosoly deriti föl.
A fiukkal nagyon megbarátkozott s velünk is szivesen elbeszélgetett, bár néha néha még most is rájött a mogorva órája s olyankor az erdő legjáratlanabb utain bujkált.
De a kis öcséim társaságában egészen jókedvü lett.
Sőt egyszer, a mint a mamával a parton álltunk s oly sóvárogva néztem a csónakázást, csaknem dévaj, tréfás hangon odaszólt hozzám:
- Erzsike kisasszony, nem ugrik be a csónakunkba?
- Jaj mama, - mondtam, - ugy szeretnék beugorni.
A mama komolyan rám nézett és fejét csóválta, én pedig elhallgattam, mert eszembe jutott, hogy megszólják a csónakázó hölgyeket.
Juci néni mindjárt a kuglizás , cognac-ivás és cigarettázás mellé helyezte a csónakázást.
Nem is merte azt ideig senki gyakorolni Rozgony-füreden, a vizbeesés sportjával foglalkozó hölgyet s a két fiatal fővárosi asszonyt kivéve, a kiknek már ugy sem volt mit rontani a renomméjokon.
Azok csónakázgattak lármás férfi-társasággal, hangos kacagás közt.
S mi többiek, akik ugy szerettünk volna szintén csónakázni, nagy megbotránkozással néztük ezt a mulatságot, mert a rozgony-füredi illedelem ugy kivánta, hogy megbotránkozzunk.
Igy tartott ez egészen addig, mig egyszer a közellakó Korompay grófné a két nagy leányával meg egész társasággal, urakkal, hölgyekkel, egy délután átrándult Rozgony-Füredre s mind beültek a két csónakba, a grófné, a leányai, az urak, a hölgyek s vigan evezgettek körös-körül.
Másnap már Szentgyörgyiék is, a kik szerették a mágnásokat utánozni, csónakra szálltak.
Juci néni bámulva nézte, de nem mert szólni, a grófi példa elnémitotta.
Sokszor olvastam már lapokban vezércikkeket az arisztokrácia illetéktelen befolyásáról s a vezércikkirók mindig egyetértettek abban, hogy a modern társadalom álljon ellent s ne engedje magát az arisztokrácia által vakon vezettetni.
De édes istenem! ha ellentálltunk volna s nem engedtük volna magunkat vezettetni, ugy még most is a Juci néni zsarnoksága alatt nyögnénk és soha sem bátorkodtunk volna csónakra ülni, a mit pedig teljes szivünkből óhajtottunk mindnyájan.
Most már kedvünkre evezgettünk.
A két öcsém, a tanár ur, én meg a Horváth Melitta, a kit nagyon megszerettem, mert olyan csöndes, okos leány volt többnyire egy csónakban ültünk.
Mi eveztünk, a tanár ur kormányzott.
Néha beült hozzánk a mama vagy Horváthné, vagy mind a ketten s gyönyörködtek bennünk, a hogy csak az anyák tudnak gyönyörködni az ő leányaikban, az isten tudja, hogy miért?
Milyen boldog voltam, hogy evezhettem!
Melitta, a ki jóval idősebb volt nálamnál, - olyan huszonöt-huszonhat éves, - mosolyogva nézte kitörő vidámságomat.
Élénken fölkiáltottam:
- Kezdjünk valami nótába.
Bele kezdtünk mi ketten, leányok.
Egyszerre csak a dal közepén pajkos kedvvel oda fordultam a tanárunkhoz:
- Miért nem énekel velünk?
Elpirult, megzavarodott s komor árnyék huzódott át az arcán.
Már szinte megbántam pajkosságomat.
De láttam, hogy aztán elneveti magát.
- Igaza van.
Miért ne énekelnék?
S erős, férfias hangon elénekelt egy dalt velünk.
Hanem aztán komolyabb lett , percről-percre hallgatagabb.
A kormányra figyelt s csak egy-két szót vegyitett a beszélgetésbe.
Már esteledett s Horváthné azt akarta, hogy szálljunk ki.
- Még ne, nagyságos asszonyom, - kérte a mi világgyülölőnk.
Mindnyájan összenéztünk.
A mama és Horváthné elmosolyodtak.
Mi leányok tapsoltunk:
- Éljen!
Még ne, még ne!
Gyönyörü este volt, enyhe, csöndes.
Csónakunk vigan uszott tovább még jó sokáig, mig csak reánk nem kezdett ereszkedni a homály.
Mikor kiszálltunk, csaknem mint valami fiatal ember ugrott ki a mi tanárunk s udvariasan kiemelt mindnyájunkat a csónakból.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE