Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
Virradt.
Olyan szürkén virrad a szerencsétlen város v felett, mintha piszokból vergődött volna elő a derengés.
Kinyitottam az ablakot.
A söpretlen, szennyes utcákban csak a reggel tapogatódzou az ablakok üvegén.
Kihajoltam a párkány felett.
A Sándor-téren két katona jött át.
Az emberek furcsán tántorogtak.
A proletárdiktatúra vívmánya: alkoholtilalom . . .
Mikor visszafordultam, megakadt a szemem.
Az ágyam végében ott állt utazótáskám .
Tegnap csomagolta be Anyám és úgy lopták ki a házból, hogy a besúgó cseléd ne lássa.
Most már itt volt a táska és várt.
Melié ültem és én is várni kezdtem .
Nagysokára neszelés hallatszott a házban.
Egyszerre gyorsabban kezdett múlni az idő.
Aztán nem emlékszem, mi történt.
Zsigmondy Mihály felváltotta a pénzemet .
Csak akkor vettem észre, hogy milyen nagyon kevés.
Ezer- hatszáz korona.
Még egyszer megszámoltam, de ekkor sem lett több belőle.
Anyám akart adni.
Hirtelen ] ött minden.
Kevés pénzünk volt otthon és ami volt, azt nem bírtam volna elvinni tőle.
Már szerettein volna megállítani az időt.
De a kocsi odalenn várt az ablak alatt és a táskámat vitték íefeié a lépcsőn.
Amint a folyosóról visszaültettem, Zsig- mondyné kihajolt az ajtón, amely oly barátian nyílt meg előttem és a szeme tele volt könnyei.
Csak mikor a kocsiban ültünk, eszméltem rá, talán nem is iett volna szabad elfogadnom, hogy Zsigmondy kísérjen.
Hátha bajba keverem? ...
De ő olyan egyszerűen és szépen adta ezt a kíséretet, el kellett fogadnom és nem szóltam róla többet.Borús, halvány nap világított a város felett.
A boltok véges-végig zárva voltak.
A házakon kis vörös zászlókat fújt féloldalra a hideg szél .
Gondtelt arcok tűntek el a döcögő kocsiablak mellett.
A gyalogjárón fekete tömeg ácsorgóit egy hentesüzlet előtt.
A régi cégtáblán szépen festett sódarok és szalámirudak látszottak, mint praehisztórikus valószínűtlen dolgok.
A kirakat egészen üres volt.
Odébb egy péküzlet is nyitva állt.
Az ajtaja mellett fatáblák függtek.
Gyönyörű kalácsok, kenyerek, zsemlyék voltak rápmgálva.
Ez is úgy hatott, mint valami múzeumi kép, mint e múlt dolgok festménye és az ember hirtelen éhséget erezett.
Plakátok ... vörös plakátok.
De benn az üzletben nem volt áru.
Rosszkedvű asszonyok kullogtak el a fal mentén.
— Vörös Újság! . ..
Süvített egy ökölnyi rikkancs.
— Ifjú Proletár!...
És lóoálta az újságot a cvegcben.
Kevesen vásároltak lapot.
Az emberek felhúzott vállal jártak, mintha ütésektől féltek volna.
Ez hát a diadalmas forradalmi város?
Ez a szomorú, mosdatlan, ijedt háztömeg , garmadába rakott szemetesládái között?
Ez hát a mámorban úszó beteljesülés , amelyért Magyarországnak az életével kellett fizetnie?
Egy város, amelynek megállították a gyárait és bezárták a boltjait, amelyben nem dolgoznak többé ?
Egy város, amelyben már csak két gondolat él: Mindent elvesznek tőlem — és : Minden a miénk!
A Keleti pályaudvar képe olyan volt, mint egy fullasztó lidércnyomás.
A falain ocsmány rajzok és szennyes firkálások látszottak.
Söprés helyett fűrészport hintettek a szennyre.
Az arasznyi piszokban gépfegyverek meredeztek, zsíros papirosok hemperegtek a porban, széttiport ürülékek kenődtek szét a gyalogjáró közepén.
Az emberbűzös levegőben egymást gázolva tülekedett a durva , türelmetlen tömeg.
Mialatt Zsigmondy Mihály megváltotta a jegyemet, figyelni kezdtem az embereket .
Sokan lesütötték a szemüket, mintha így akartak volna elbújni.
Ezek szöktek .
Trágár káromkodás hallatszott.
Egy tengerészforma ember poggyászokat vizsgált a kijárat előtt és minduntalan a zsebébe dugott valamit.
Káilay Erzsébetet láttam messziről.
Ő is látott, de nem köszöntünk egymásnak.
Aztán Mária testvérem állt mellettem.
Sápadt volt és csak a szemével intett.
Kiss Károly jött felém a tömegen át : — Rövid ideig fog tartani a kirándulás.
Közben majd viszek ki híreket.
Az újságos bódé mellett menteni el.
Csupa Vörös Újság, Népszava, Ifjú Proletár .
És a Munkás Könyvtár rózsaszín, kék füzetei.
A váróterem tolongásában magamhoz öleltem a testvéremet.
— Isten áldja Zsigmondy!
— És megszorítottam Kiss Károly kezét.
Már kinn voltam a perronon.
Soká kellett mennem.
Aztán meghúzódtam egy szakasz szegletében.
A vonat indulása késett.
Alakok mozogtak a vagon folyosóján.
Egy köpcös ember felrántotta a kocsi ajtaját.
Benézett, mintha keresne valakit .
Akaratlanul lesütöttem a szememet, úgy mint azok, akik el akarnak bújni.
Egyszerre megmozdult egy oszlop odakinn az ablak előtt.
Már másik jött és az is elment.
Egy raktárépület is benézett és elmaradt.
A kerekek zökkentek a váltóknál.
Hirtelen világosabb lett a fülkében.
Kiértünk a nyílt pályára.
A vonat ment előre el és mármögöttem volt a város népbiztosaival, rendőrségével , fegyházaival, börtöneivel. .. szabad voltam.
Csak egy pillanatig fogtam ezt fel, majd ismét elmosódott az öntudatomban .
Valammő jó fáradtság lepett meg.
Odakinn távíródrótok emelkedtek, aztán egy pózna következett és visszarántotta a huzalokat, megint emelkedtek, megint egy pózna.
Csak most vettem észre, hogy a szakaszban emberek ülnek.
Minden helyen szemközt ült valaki, egy tiszt, akinek a rangjelzését letépték.
Három csillag nyoma látszott a gallérján.
Csukaszürke lovasság) sapkájába vörös virág volt tűzve.
Budapest elmaradt.
A tiszt levette a sapkáját és kidobta a vörös virágot az ablakon.
Egy öreg asszonyság ijedten nézett rá és elhúzódott mellőle.
Az asszonyság férje tüntetőén viselte a vörös embert a gomblyukában.
Félni látszottak mind a ketten.
Szemközt jól öltözött úr kuporgott.
Orrát beletúrta valami füzetbe, amit spanyolfalnak tartott az arca elé.
Odapillantottam: /Munkás Könyvtár.
A füzet címlapján egy éltre állított könyv képe látszott és e félig nyitott fekete könyvnek lapjai közül borzas, meztelen munkás ugrott elő, kezében égő lámpást emelve.
Valószínűleg ebben a lámpásban hozta ki a könyvből a világosságot Erőltettem a szememet: "A kommunizmus alapelvei ", Engels Frigyes , fordította: Garami Ernő.
Most olvassa!
Dühbe jöttem.
Mért nem olvasta el régen?
Miért nem olvasták mind , akik ma szenvednek és félnek.
Miért nem féltek már azelőtt?
Hiszen mindez itt volt közöttünk.
Ezer és ezer nyomtatványban és emberi akaratban.
A kis füzetek régen munkálkodnak és csak azért voltak rózsaszínűek, mert még nem mertek kívülről is vörösek lenni.
"A rabszolgát egyszer és mindenkorra adják el — mondja a könyv.
— A proletárnak napról-napra és óráról- órára újonnan kell eladnia magát...
A rabszolga akkor szabadítja fel önmagát, ha a rabszolgaság viszonylatát szünteti meg.
A proletár csak akkor szabaditi a meg önmagát, ha a magántulajdont általában megszünteti .
Ez csakis forradalmi úton történhetik megCí.
A szocialista forradalomban pedig megszűnik a család, a haza és a vallás ...
Mereven néztem az idegenre.
Miért nem tudott erről semmit?
Évtizedek óta hirdették, terjesztették ezt.
Mit tettek ellene Magyarországon?
Akadt-e valaki , aki a nép között iárí volna, hogy ellentmondion ?
Akadt-e népkönyvtár, amely a krisztusi gondolatot, a haza és a család jelentőségét, az emberi élet feltételeit ugyanilyen szívós erővel hirdette volna az emberek között?
Amazok dolgoztak.
Megjelölték a maguk céljait, minden tettükkel, minden szavukkal , minden betűjükkel törtettek uralmuk megvalósítására.
A magyarság pedig terv nélkül, tétlenül hagyta múlni az évtizedeket és most elvesztette a fejét, mert bedőlt alatta a föld.
A riadt utitárs pedig csak sebesen olvasott tovább és hirtelen lapozta a kis füzetet.
Szerettem volna neki megmondani, hiába siet — már elkésett vele.
Ebben a pillanatban egy ember állt meg a szakasz ajtaja előtt.
Maszatos fekete kezében hegedűt tartott.
Alacsony homlokából zsidógöndör fekete haj tört föl.
A szeme véres volt.
Az egyik orrcimpája hiányzott, mintha valami állat rágta volna ki.
Borostás kék álla alá nyomta a hegedűt.
A szörnyű lueszes arc mosolyogni kezdett és a hegedűn lassú ritmussal ugrált avonó.
Az ember felsőteste visszataszítóan hajladozott ide-oda a zene szerint.
Mozgásától nehéz bűz terjedt szét a szakaszban.
A dal és a hegedűse egyek lettek és a vonat zakatolásában felcincogtak az Inter- nacionále hangjai.
Újra eljátszom, ha valaki meg akarná tanulni — mondotta, mikor bevégezte és ravaszul, fenyegetően nézett körül.
De senki sem felelt.
Csak a vörös-emberes úr ugrott fel ijedten a helyéről és buzgón lobogtatott egy húszkoronás bankjegyet a levegőben.
A piszkos fekete kéz mohón kapott utána.
Már a szomszéd szakaszból hallattszott át a cincogás ...
A zsidócigány tanította az embereket az új melódiára.
Aztán sziszegőn megint távolabbról hallatszott a zene.
Az Internacionále hegedűse vitte dalát végig a vonaton az undorodó , szótlan emberek között.
Ha valaki meg akarná tanulni...
Aszód!...
A vonat megállt.
Többször hallottam, hogy Budapest után Aszódon lázítottak legnagyobb eredménnyel a kommunisták.
Kinéztem az ablakon.
Az állami javítóintézet felett nagy vörös zászló nyelvelt a levegőben.
Az állomáson is kitűzték a zászlót.
Az egyik vagon előtt csoportosulás támadt.
Néhány elkésett futva iött és levette a kalapját.
Egy fenntartott hivatalos szakaszból sémi arcú, vörösjeivényes, vastag emberke szállt le.
Azelőtt talán tőzsdeügynök lehetett, most: politikai megbízott elvtársnak szólították.
Küldöttséggel fogadták és hajlongtak előtte.
És a sajátságos csoportban csak kétféle ember volt: vakmerő szemtelen és megijedt gyáva.
Mások is hozzájuk csatlakoztak .
Valaki mondta, hogy ezek budapesti agitátorok.
Fegyveres katonákkal jöttek .
Propagandaés terror — a kommunizmus két kormányzási eszköze.
A hegedűs ember is közéjük vegyülj ő is agitátor volt.
Észrevétlenül mentem el az ünneplők között.
Magukkal voltak elfoglalva, nem törődtek az utasokkal.
Messze, kinn a pályatesten egy rozoga, kis helyiérdekű vonat füstölgött.
Kállay Béniná és két leánya is arra felé tartott.
Utánuk eredtem.
Most már ugyanabban a szakaszban ültünk.
Szóltunk is egy-két szót és mentői inkább elmaradt mögöttünk a vörös Aszód, annál szabadabbnak éreztem magamat.
Kállay Erzsébet odasúgta, hogy a diadémját rejtegeti magán, Lenke egy nagy régi revolvert vitt a kabátja alatt.
Összenéztünk és ellenállhatatlanul nevetnünk kellett.
A többi ember is titkoiódzm látszott.
Sokan értelmetlenül kövérek voltak, szinte kitömötteknek látszottak és kényelmetlenül ültek a helyükön .
Mindenki mentett, vitt valamit.
Már csak annyi az ember tulajdona, amennyi a kabátja alatt eltér.
Éles, tiszta levegő repült be az ablakon.
Ázott földek, mély, süppedő rétek , rügyező fák, fehér házak, utak, szekerek, ballagó parasztok.
Idekinn, mintha semmi se történt volna, minden folytatta a maga éietét.
És ez az élet az országút sarában tisztábbnak rémlett, mint az a másik a városi aszfaltokon.
Már túl jártunk a gyalázatba bukott főváros sík vármegyéién.
Nógrád iankásai jöttek elénk az esteledő ég alatt.
Vörhenyes, kopasz erdők, fehér falvak a Galga mentén.
Az állomás mögött urasági kocsi várakozott reánk.
A kocsis tisztességadóan köszönt és egészen úgy beszélt, mint azelőtt.
Már elszoktam tőle.
Az úton szekerek zörögtek.
A férfinép öregebbje megemelte a kalapját, Ők még nem tudják, hogy gyűlölniük keli azokat, akik nem bántják őket.
Valahol a domb magasában harangoztak.
Az egyik házból kiömlött a tornácra a tűzhely fénye.
Egy asszony állt a világosságban és lassan, fáradtan kereszten vetett.
Ö még nem tudja, hogy az új hatalom hadat üzent az Istennek.
Az út hegynek fordult.
Finom kavics verődött a kerekek körül.
A fák között kapu nyílt és hirtelen világosság ömlött az éjtszakába.
Tornyos körvonalával ott állt a Kállay-kastély a tetőn.
Aztán fűtött szobában ültünk együtt.
A kert körülállta a házat, az éjtszaka körülállta a kertet.
És a világ távol volt, valahol messze, túl.
Bércéi, március 27-én .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE