Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
Végtelen , tiszta csendek felett úszott az álom.
És a csendnek nem volt partja sehol és minden zátony elmaradt.
Aztán, valahonnan fentről egy hang esett ie, mint egy virág és gyűrűt vert a csendben.
A lázadó messze város fenyegető suttogásai, vad bődülései, lihegő gyűlölete és rosszbanjáró éjtszakai lépései után, olyan szépség volt a hangban, hogy az ébredés félöntudata elragadtatottan hallgatódzott nemnem.
A rácsos ablak előtt kis madár ült az ágon.
Az emberi poklok szakadékai, a szorongó utcák és vise- lős, sötét faiak helyett egy ág és egy madár.
Elfutottaa könny a szememet, hálából, mert van még ilyesmi a világon.
A tenyerembe szerettem volna összeszedni minden kicsi hangot, hogy odaadjam nekik, akik rabságban ott maradtak az elkárhozott város kövei között.
Milyen más itt az élet.
Szinte olyan, mintha vigasztalásul valaki mesélné .
Csendes falu.
Ide látszik a dombon a harangláb és túlról a templom zsindelyes teteje.
Lenn apró házak, kicsi udvarok.
Este korán feküsznek.
Csak elvétve világos egy-egy ablak.
Állatcsengők kolompolnak, egy kutya ugat valahol.
És az iszonyat nem lopakodik át az éjtszakákon, a gond nem ül a napok küszöbén és ijesztően nem mutogat előre szüntelen.
A ma olyan, mint volt a tegnap és a holnapnak sincsen új arca.
Olykor olyasmit sejtek, hogy eszméletét vesztette bennem a kimerült öntudat.
Egy üvegfal támadt köztem és a világ között.
Még a falu is, mintha túl lenne az üvegfalon és a falon innen csak £gy kastély van, úri nagy kert és keskeny, hiábavaló utak , amelyeken zavartalanul jár, ami elmuit.
Fehér padok, melyeket nem a fáradtságnak állítottak oda.
Virágágyak, amelyek csak a szépségért vannak és sötét ibolyák , semmiért, csak hogy elvirítsanak.
Odakinn csipkés, fehér kerti kalap bukkan és tűnik a hűvös napfényen.
Kállay Benjámin özvegye megyen el az ablakom alatt.
Férje, a ferencjózsefi idők legkiválóbb közös pénzügyminisztere, a Monarchia keleti politikájának jó szelleme, Bosznia és Hercegovina kormányzója, tudós és történetíró volt.
Az öreg dáma, egykori koronátlan úrnője a kis déli tartományoknak és a maga ideiében a bécsi Burg fogadásainak egyik legszebb asszonya.
Most a botosispánnal tervei a tavaszi vetésről, amely, mire megérik, talán már nem lesz az övé.
De hát vájjon övé-e még a ház, a kert?
Minden bizonytalan.
Aggódik a leánya és a fia miatt is .
Kállay Erzsébet Zita királyné egyetlen magyar udvarhölgye volt.
A kommunisták rossz szemmel nézik.
Kállay Frigyes pedig József főherceg szárnysegéde és vele ment, mikor a főherceg elhagyta Budapestet.
Azóta semmi hfr.
— Istenem, mi lesz velünk ?
Két leánya ilyenkor szinte lázad.
Nem tűrnek meg csüggedést maguk körül.
Szerettem őket hallgatni.
Fajom szép életereje beszélt ebben a nagy, erős bízásban.
És te miért nézel mindig a levegőbe ?
— Kállay Erzsébet vállamra tette a kezét.
— Ahelyett, hogy itt tépelődöl, írd le, ami fáj és amire gondolsz.
Vannak feljegyzéseim.
Mikor megszöktem, unokaöcsémre, a fiatal Ritoók Zsigára bíztam.
De hát mire való lenne, ha folytatnám ?
— Kállay Erzsébet megint csak nógatott.
— írd meg a naplódat, eljön még az a kor, amelyik megérti.
Aztán valamelyik estén, mikor egyedül voltam, ismét kezembe vettem a tollat , visszanéztem az elmúlt napokra, összeszedve a tűnő emlékeket.
És azóta köny- nyebb is, nehezebb is minden.
Az önmegvallás meg- enyhülése, de az újra átélés kínja is ez a napló, amelyről vajjon ki mondhatná meg, bevégzem-e valaha?
Felnéztem az írásomról, Kállay Lenke jött az ablakomhoz.
Zíagasan hordta a fejét.
Hírt hozott, jó hírt.
Erzsébet odavetette:
— Rosszról ne merjen itt senki beszélni.
Bethlen István Bécsben van!
Alizé francia megbízott útján a hatalmak segítségét kérte a bolseviz- mus ellen.
Az entente beavatkozása biztos.
Csapatokat küldenek a proletár-diktatúra megfékezésére.
Mar- seíllesben harmincezer franciát hajóznak be.
Petam tábornok lesz az akció főparancsnoka . ..
így — nem marad.
Talpraállunk megint. ..
Ők mondták-e, vagy én mondtam?
Már ezer éve mondják ezt minálunk és ha a férfiak elfáradnak, mondják az asszonyok.
Mondták a tatárjárás után* mondták Mohács után.
Mondjuk ma is, pedig minden összedőlt, mindenünket elrabolták és a világ legboldogtalanabb népe vagyunk.
És mi mégis bízunk és hiszünk.
Miért?
Senki sem tud felelni.
Pedig hányszor éreztem magamban én is ezt a hitet, amely erősebb a végzetünknél, hányszor láttam másokban, mikor fellobog.
Mi ez?
A fönnmaradásunk rejtélyes vágya-e ?
Vagy több ennél, életerőnk nagy előérzete?
A csodaszarvas ez!
Szent napkelet rohanó látomása, melyet ellenállhatatlanul követ a magyar képzelet.
Meotis álmodó mgoványai felett, a regék ősi reggelén jelent meg csillagos agancsával először a fehér szarvas nekünk.
Űzőbe vette a két testvér lovas.
Az isteni vad igézte őket, csalta, suhanva, csörtetőn gázlókon át maga után.
És a csodaszarvas azóta mindég megielen, ha mgoványok közé tévedünk, felbukkan előttünk, mint száguldó fehér szövétnek és gázlókhoz visz és mindég újra elvezet a jövő fele.
így nem marad! . . .
Még talpra állunk .
• •
Előttünk jár a csodaszarvas megint.TLTalkan nyílnak a szárnyas fehér ajtók fenn az X A emeleten a nagy szalonban.
A túlsó szobában virágok között aranyvágású könyvek élnek.
Az ebédlőben már ég a tűz a zöld cserépkályhában.
A vörösernyős lámpa felett sötét és nehéz a mennyezet.
Thököly Imre uram parádés iádája nyújtózik az ablakok között.
A falon ázsiai tálak, vén kínai tányérok lapuinak .
Fekete frakkjában komoly és feszes az inas.
Fehér inge világít, fehérkeztyűs keze tartja a tálat.
Fénylik a sok ezüstpityke a kis inas zekéjén.
Haza gondolok.
A falu még ontja, amit a város régen nem ad.
És az elmúlt tél, a bezárt boltok, a szűkös asztalok jutnak eszembe.
Ha odaadhatnám ezt valakinek .
Ha ebből a jóból egy tenyérnyit adhatnék az Anyámnak . . .
Egyszerre megint úgy rémlik, egy üvegfal van köztem és a valóság között.
Káilay Béniné fehér selyem ruhájában ül az asztalfőn.
Kissé hátraszegve tartja a fejét.
Az élesen metszett profil felett emelkedik homlokából visszafésült hófehér haja, telt álla a csipkébe merül.
Valahogyan XV. Lajos francia király egy képére kell gondolnom.
Int és feláll.
Ünnepélyes lassú a járása.
Az ajtó két szárnya feltárul előtte és mi többiek nyomon követjük.
Kinn pedig ott túl, túl az üvegtálon dobolnak a falusi utcán.
Elvétve hangzik fel a nagy teraszra egy- egy mondatfoszlány:
" .. .
A forradalmi kormányzótanács . . . forradalmi törvényszéket állít tatnak fel. . .
Elnökből és két tagból áll... a vádbiztos . . . jegyzőkönyvvezető . . . nin-csen képesítéshez kötve .. . bármely órában . .. szabad ég alatt is . ..
Halálbüntetés . . . perorvoslásnak helye nincs ...
Azonnal végre kell haltam . .
Valahonnan, nem tudom honnan, de egyszerre oda nem tartozó szavak kerülnek a homlokom mögé : Lenin itt...
Senki se mondta és én mégis hallottam ezt a két szót.
Az üvegfalon túl pereg a dob.
" ...
Aki álhíreket terjeszt. .. forradalmi törvényszék . .. halálbüntetés .. ."
A kikiáltó rekedten kiabálja tovább a rendeleteket: "A forradalmi kormányzótanács eltörölte... a magyarországi tanácsköztársaságban nincs többé nemesség, rang és cím . .
Az inas ezüst tálcán hozza a feketekávét: — Ide parancsolja a kegyelmes grófnő?
Mintha fátyolon át látnám az egészet.
Tágas teremben a hajdani idők előkelő élete fantomatikusan folytatódik.
Valóság ez, vagy csak egy kép?
A hófehér dáma, hátraszegett fejével, csipkéi között a karosszékben.
És errébb két leánya, az egyik, ahogy szép mozdulatával hímzés fölé hajlik és a másik, aki halavány kezével könyvet forgat.
A néma zongora ott áll az ablak előtt és benne van minden harmónia és diszharmónia.
A nagy velencei csillár üvegvirágam, mely Mária Teréziának világított valamikor, remeg a fény.
Két régi gyermekpasztell között aranyozott empire faóra ketyeg a falon és ez a ketyegés úgy hangzik , mintha odabenn az órában érett kalászok surlódná- nak.
A kalászokból lassan , lassan — hull ki az élet, minden súrlódásnál pillanatok — búzaszemek hullanak ki, hull a visszahozhatatlan, elguruló élet.
A kép mozdulatlanul áll.
Még semmi sem váltózott.
Túlnan pedig, ott messze , emelkedik, a szeny- nyes ár terjed és hömpölyögve ion a vörös főváros felől , kiömlik a földekre, megérinti a falvakat, csapkodja a kunyhók falát.
Közeledik és az előszele már kísérteteket hajszol maga előtt, a kísértetek suhannak , szállnak, benéznek az ablakon.
Máshol másként van.
Kaszák villannak a kastélyok felé.
A kifosztott földesurak világgá menekülnek vagy a diktatúra "termelő szövetkezetei" Kun Béla ispánjai lesznek a saját földjükön.
Jön a végzet.
De itt a nagy szalonban azért nem változtatnak az életen.
Szépen várják, ami jönni fog és hogy kegyeimet vagy halasztást kapjanak a sorstól, nem tagadják meg a múltjukat.
Március 29-én .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE