Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tormay Cécile
Bujdosó könyv
Keletkezés ideje
1920
Fejezet
185
Bekezdés
4033
Mondat
16463
Szó
157783
Szerző neme
nő
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
gyerek.
Tegnap még bort ivott és most már nincs többé.
A tisztára sepert kis parasztudvar földjére tették le a koporsót.
Az anyja igazgatta, mintha ágyba fektetné a gyermeket.
Egyszerre ott térdeit mellette a földönés simogatta a deszkákat reszkető öreg kezével és hosszan vonítva jajgatott hozzá: — Jaj, jaj, miért vetted el tőlem, jaj, miért nem tudtam inkább én meghalni. ..
így beszélnek az anyák a halállal.
Vájjon mit mondanak majd az élőknek, ha a gyereküket akarják elvenni tőlük?
A siránkozás egyre hangosabb lett és mindenbe belevegyült.
A kántor versbe énekelve valami régies, panaszosan ismétlődő dallammal mondta a búcsúztatót .
Vándor regősök, kósza hegedősök hagyományai szomorkodtak ebben a búcsúztatóban , mely külön- külön megemlékezett a halott valamennyi hozzátartozójáról s a nevükön nevezte őket.
Ilyenkor mindig felzokogott valaki a gyülekezetben, mindig az, akiről szó volt , mintha a saját neve felett lágyult volna el a nagy megtiszteltetésben.
A férj, mikor rákerült a sor, belenyomta az arcát levett kalapjába és a válla rángott az erős sírástól.
A többiek is hol elkezdték, hol abbahagyták, az öreg asszony nem hagyta cl végig.
Mindenki megsiratta önmagát, csak a koporsóban nem sírt önmaga felett a halál .
Föléje hajolt az udvarfának kinyúló ága és amint a szél lengette, árnyéka a borús félvak napvilágban, mint egy kék ér lüktetett lenn a koporsó deszkáján.
A tavasz lüktetett.
Ekkor vettem észre az árnyékon, hogy már rügyek vannak az ágon.
Ekkor vettem észre a tavaszt.
...
In Paradisum . . .
A pap beszentelte a koporsót, megáldotta, mint a gyereket a keresztelőn, mint az emberpárt a frigykötésnél, ugyanazzal a szép mozdulattal, amellyel Krisztus óta megáldják, az ő nevében itt a földön az életet, a szerelmet és a halált.
Budapesten pedig elrendelte a vörös hatalom, hogy mára be kell zárni Krisztus templomait és holnapra mozgószínházat akar beléjük telepíteni.
A keresztény papságot kötéllel fenyegetik.
A tanítószerzeteket kiüldözik, az apácákat elkergetik a betegek és árvák mellől.
Letépik róluk rendjük viseletét .
Rendházaikba kommunista gyülekező helyeket, titkos tivornyatanyákat telepítenek.
A teoretikus szocializmus a vallást magánügynek nevezte.
Most, hogy elmúlt a teória és megmaradt a vérengző valóság, a vallás már nem magánügy többé, mert még a telkeknek sem lehet itt magántulajdonuk.
A magántulajdont eltörölték és köztulajdonba veszik.
Eltörölték a vallást, mint magánügyet és közüggyé teszik.
A közügyeket pedig a proletárdiktatúra nevében huszonhat zsidó népbiztos intézi ma Magyarországon, akik ugyanazzal a lihegő, sötét gyűlölettel feszítik meg az Igét, mint Őt magát kétezer év előtt.
A nép pedig áll a kereszt lábainál és mint akkor, nem tudja, hogy ott áll és mint akkor, nem érti, mit szegeznek kalapálva, röhögve, köpködő gyűlölettel bitóra a feje felett.
Állatok felett könnyebb az ostort suhogtatni, mint emberek felett.
Ez kell a kommunizmusnak.
Mert aki a néptől elveszi a vallását, az elvesz mindent, ami az almon, a bográcson és a kulacson túl van, egyetlen mozdulattal elveszi tőle az etikáját, a filozófiáját, az esztétikáját.
Az emberek letérdeltek a koporsó körül és imádkoztak, mert volt, aki mondja , hogy imádkozzanak, magukbaszálltak, a bográcson és kulacson túlra mentek, mert volt, aki mondja nekik, hogy Isten van felettük.
Aztán kifelé indult a gyászmenet a kis parasztudvarból.
Négy férfiember emelte a koporsót .
Az egyik a halott férje volt.
A feje oda-oda hajolt a gyalult deszkához, mintha a párja vállára támaszkodnék.
Mellette elnyújtott siránkozás haladt felfelé a domboldalon.
A tetőn ide-oda lengett a haranglábon a bronz.
A harang még a halottra gondolt, de az emberek már nem gondoltak rá.
A tarka pántlikás lányok ringatták a csípőjüket.
Két gazdaember a tehénen alkudott.
Egyik-másik pipált .
Egy legény megcsípett egy vihogó cselédkét.
Lenn a kis parasztház tisztára sepert udvarán puhán settenkedve járt körben egy fehér cica.
A lábasjószág egymást kereste, a kakas belecsípett a tyúkok nyakába és taraja, mint a láng rezgett felette.
A rügyező ág árnyéka pedig egy hosszúkás ládanyomon rajzolódott ki a földön.
Az udvarban minden olyan lett , mint volt azelőtt.
De én nem tudtam elfelejtem, hogy ebben az esztendőben egy koporsó felett láttam meg először a tavaszt.
* Schönbrunn után Eckartsauból is angol tisztek fedezete kísérte őt és menekülő családját.
Ezentúl a helvét Praningsban fog lakni.
És a hegyek kis országa, ahonnan egykor Rudolf, a Habsburgi gróf, markában az egész jövővel, elindult a császárok koronája felé, most, nyolc évszázad után ismét befogadja a visszatérőt, akinek kezében nincs egyéb, mint a műit.
De a történeti inuk van olyan erős, mim a történeti jövő.
Az átvörösödött újságok napi hírei között néhány gúnyolódó sor beszél a királyról ...
A trancia csőcselék szitkokat kiáltozott királyára, mikor a Temple-be kísérte.
Ma is kiáltoz a csőcselék.
De ennek semmi köze az ország magyar népéhez.
Ugyanazok, akik most valamelyik éjjel iedöntötiék Budapesten Ferenc József szobrát és összezúzzák a millenniumi emlék királyszobrait, ugyanazok szitkozódnak arcátlanul az újságok papirosán.
Az idegen kéz, az idegen hang tesz és beszél.
A kétfejű madár pedig, mely Európa annyi trónjára leereszkedett, tört szárnyakkal visszaszállt a hegyek közé.
És árnyékát, mint a felhő húzta elvesztett csaták mezőin.
Egy rövid napihír.
Ennyit ad az idegenek sajtója a magyar királynak, aki velük szemben sohasem volt fukar Akinek hosszú hasábokon hizelegtek, amíg országa ellen eszközül használhatták fel, amit adni tudott.
A gyávaság csak csúszni vagy sarat dobálni tud.
Aki magyar itt, bármit gondoljon is magában, tisztelettel hallgat ma az ember és az uralkodó balvégzete előtt.
IV. Károly nemcsak magáért fizet, de megfizet dinasztiája négyszázéves tévedéseiért.
Hontalansággal fizet az unoka, mert őseinek Magyarország sohasem volt hazája.
Az uraikodóház megengedte, hogy kamariiiája tervszerűen gyöngítse Magyarországot.
És a kamariila, hogy legyen, aki ellensúlyozza és ellenőrizze a rónák sohasem értett népét, ránk bocsátott minden fajzatot utolsónak a Kun Bélák és Szamuellyek bevándorló kaftános apáit.
És ezzel a telepítésükkel nemcsak mi ellenünk, de maguk ellen is vétkeztek a Habsburgok, akik nem értették meg, hogy a mi erőnk az ő erejük, a mi gyengeségünk az ő gyengeségük is.
Valamennyi országuk és tartományuk olyan népeknek és fajoknak kilengése volt , amelyeket birodalmuk határain túlról rokonok hívtak, csalogattak magukhoz.
A Habsburgok népei körös-körül kifelé néztek mind.
A kényeztetett osztrákokat Németország, a lengyeleket Varsó, kedvenceiket, a cseheket a szláv óriás, az oláhokat az új Románia, délszlávjaikat a szerbek országa, az olaszokat Itália , zsidó alattvalóikat az inter- nacionális zsidó vüághatalom csábította .
Rokontalan csak a magyar volt.
Mi nem néztünk sehová, oda- kintről minket semmi sem hívott.
Az uralkodók mégis minden népüket dédelgették és mindnek erőt , javakat, kincseket adtak.
Csak felénk nem fordultak szeretettel soha.
Aztán elmentek a népek és vitték a földünket, javainkat, kincseinket.
A Divide et impera négyszázéves vetése beérett , megoszlottak a népek, de a Habsburgok nem uralkodnak többé felettük.
A szétszakadt részek között az űrbe hullott a korona.
Április 8 .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE