Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gárdonyi Géza
Dávidkáné
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
19
Bekezdés
1498
Mondat
2593
Szó
19961
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
I.
A mezőn egy lovas ember haladt.
Ballagó lépésekben vitte a ló Kőrös városa felé .
A lovason fehér szűr volt, a fején meg felgyűrt karimájú posztó-süveg.
Arca a mellére kókadozott.
Aludt.
A ló is, mintha aludna: lomhán, bólingató fejjel lépegetett a város felé.
Egyszer aztán megállott, és beleharapott az út szélén zöldelő harmatos lapuba.
A lovas akkor fölemelte a fejét.
Fiatal parasztlegény.
Azt lehetne mondani, Napoleonhoz hasonlít.
De bolondság volna az ilyen összehasonlítás, mert ebben az időben, mikor ez a legény Kőrös városa felé igyekezik, Napoleonnak még az öregapja sincs a világon.
Az esztendő száma: 1650.
A legény tehát fölébredt, és megrántotta a kantárt.
- Hajnalodik, - mondotta, ahogy a vörösödő égre nézett.
És nyújtózkodott, és ásított.
Aztán hozzáverte a sarkát a lova oldalához, s a ló tovább poroszkált a város felé.
A vetéseket szántások váltották fel.
Aztán egy hervadt kukoricásföld következett .
Öles magas elszáradt kukorica.
Tavalyról maradt úgy.
A gazdája vagy nem akarta felszántani, vagy hogy más vidékre költözött a török elől.
Május-végi időben, mikor minden zöldül, éktelenség volt nézni azt a lábon maradt kukorica-górét.
Dehát abban az időben lehetett olyat látni másfelé is.
A lovas odaért.
Egy kékruhás parasztnő lépett ki a kukoricásból.
- Bácsi! - mondotta, - az Isten áldja meg, kisérjen be a városba.
És csöndesen hozzátette :
- Jó reggelt agyonisten.
Fiatal, fehérarcú leány volt.
Fehérebb arcú, mint a parasztleányok szoktak lenni , és szomorú.
- Jó reggelt, - felelte a legény .
Megrántotta a lova kantárát, és lassúbb lépésekre fogta.
Szótlanul mentek.
A legény rápillantott olykor a leányra, szép világos barna hajára, piros csizmájára.
- Én ösmerlek ám téged, - szólalt meg egyszer.
És megpödörte a bajuszkáját.
A lány csodálkozva nézett a legényre .
- Ismer kend?
- Ismerlek, - felelte mosolyogva a legény, - Tegzös Ilona a te neved.
- Az.
Dehát honnan ismer kend?
Én kendet sohasem láttam.
A legény megint elmosolyodott:
- Láttál biz engem lelkem, csakhogy elfelejtettél.
Én bizony megismertelek volna még ötven esztendő mulva is, a szemedről.
Kék szeme volt a leánynak, és a szemöldöke fekete.
De hogy a szemöldöke közel volt a szeméhez, valami különös mélytekintetű szemnek látszott.
- Hát hol láttam kendet?
Már ő is mosolygott.
Hogy megváltoztatta az arcát ez a mosolygás!
A tavaszi kék ég mosolyog így a fehér felhők közül.
- Együtt jártunk mink lelkem az iskolába.
Egy telet jártunk együtt.
Csakhogy akkor te hét esztendős voltál, én meg tíz.
Most én húsz esztendős vagyok, te meg tizenhét.
- Annyi, - felelte a leány.
- Hát nem emlékszel Kis Andorra?
Engem nevettek az egzámenen, mikor azt mondtam , hogy három az Isten.
- Most már emlékszek.
Adott nekem egyszer almát.
S barátságosan, melegen nézett a legényre.
Ahogy mellette lépegetett, meg is himbálta karcsú derekát.
- Kend a Harangöntő Kisnek a fia .
- Az, - felelte a legény pislogva .
Az ébredő nap széles fényküllőt lövelt fel az égre.
A legény leszállott a lováról és gyalog haladt tovább a leány mellett.
- Milyen takaros leány lett belőled, - mondotta.
- Ha úri ruhában volnál , beillenél úri kisasszonynak.
A leány mosolygott, de mingyárt el is komolyodott utána.
- Bár volnék világ legcsúfabbja, - szólt búsan, fájdalmasan - hogy ne volna undokabb nálam a varangyos béka se.
- Hát miért!
Mi a bajod?
- Máma esküszök Dávidka Ferenccel .
- A nyakatlan Dávidkával?
- Azzal a nyomorék-formával .
- Máma?
- Máma.
A legény fejet csóvált .
- Hallod ez furcsa.
- Úgy -e, hogy kendnek is furcsa.
Csak az apámnak nem furcsa, meg az anyámnak.
- Apád?
Hiszen neked már nem élt akkor az apád.
- Nem él már az anyám se.
Buda Lőrinc nevelt föl engem, az is ad férjhez.
A legény megállt, mintha mellbe vágták volna.
- Buda Lőrinc?
Hát él még Buda Lőrinc ?
- Él.
Ő most a bíró.
- És ott lakik a templom mellett ?
- Ott.
A legény szemében komolyság sötétlett.
Azonban csakhamar ismét vidám arccal szólott a leánynak:
- A szemed az oka, Ilona.
- Tudom, - felelte lesütött szemmel, búsan a leány.
- A gyerek is hozzám kívánkozik az anyja öléből, ha ránézek.
Valami rossz szemmel vert meg az Isten... oh uram bocsá... még bizony megvakulok, ha ilyeneket mondok.
És elmosolyodott.
- Honnan jösz most? - kérdezte a legény.
- A szőlőből.
- Pánczél Örzsétől.
- Honnan gondolja, hogy attól?
- Hát honnan jöhetne máshonnan az ilyen keserves szívű leány!
Mit mondott a boszorkány ?
- Azt mondta, hogy csak menjek hozzá .
- Mást is mondott.
- Ni hogy vallat !
A legény vállat vont:
- Ne mondd meg, ha nem akarod .
Szótlanul mentek tovább.
Aztán a leány mégiscsak megszólalt:
- Hát azt mondta, hogy hamarosan özvegységre jutok.
- A manót.
- A boszorkány belenézett valami vizes tálba, és azt nézte ki onnan, hogy Dávidka a földben éri meg az esztendő fordulását.
A leány körülnézett:
- De ne mondja ezt el Andor senkinek.
A város kapujához értek.
A kapu már tárva volt.
Ilonát beeresztette a kapus szó nélkül, Andornak elébe tartotta a szakálas alabárdot.
- Idevaló vagyok én is, - mondotta a legény.
- Nem ösmerlek, - felelte a kapus.
- Idevaló Komádi bácsi, én ismerem, - szólt a leány.
A Komádinak nevezett város kapusa idegenül nézett borzas szemöldökei alól a legényre.
A szűrt nézte, amely rózsásabb volt, mint a kőrösi szűrök.
És futó pillantást vetett a legény süvegére és csizmájára is.
- Kis Mátyásnak a fia vagyok, - magyarázta boszusan a legény, - a Harangöntő Kisnek.
- Akit fölakasztottak ?
- Annak.
Komádi csodálkozva nézett.
Hümmentett.
Lebocsátotta a földre a feketült vasú alabárdot és rátámaszkodott az állával.
A leány már akkor elsietett.
Kis Andor csak a szoknyája lebegését látta, ahogy egy kerítés mellett besurrant.
A legény a kapushoz fordult:
- Él -e még, - kérdezte, - az öreg özvegy Gombos Jánosné?
- Gombos Jánosné ?
- Az.
Az apám húga.
- Az apád húga?
- Az no, - szólt türelmetlenül a legény, - az apámé, akit felakasztottak.
És éles nézéssel metszette át a kapus otromba bámulását.
- Él, - felelte Komádi.
S lóértő szemmel nézte végig a legény paripáját.
- Ott lakik még a felső soron ?
- Ott.
A legény megbillentette a süvegét és tovább ballagott.
A piacon már rakodtak az árús asszonyok.
A kapukon innen-onnan ökrös szekerek jöttek elő.
Néhol az udvarokon aprómarhát etettek az asszonyok.
A legény meg-megállt és nézett.
Néha egy ház előtt állt meg, néha egy fa előtt.
A templom előtt is megállt és a lépcső oldalkövét nézte, egy nagy márványkövet , amelynek fényes háta visszatörte a nap sugarait.
- Itt csúszkáltam, - szólt a kőre mélázva a legény.
Mit nézett rajta!
Azt, hogy a kő nem olyan nagy, mint amekkorának ő az emlékezetében tartotta.
Ő bizony kétszer akkorának tudta, pedig hát a kő nem változhatott.
A ló rátette az állát a legény vállára.
- Megyünk, megyünk te bolond, - szólt a legény.
S megveregette a lónak a pofáját.
A városháza előtt megint megállott.
Két gatyás ember ült ottan a csupasz földön .
Keze-lába mind a kettőnek kalodában, s előttük két karón két kis vörös makrapipa, jeléül, hogy a bűnhődők dohányszívásban találtatódtak.
Az egyik még aludt.
A másik fölemelte a fejét, és reggeli kedvetlenséggel mordult a legényre:
- No mit bámulsz?
Emberen esik ez, nem ökrön!
A legény tovább haladt a két hosszú házsor között.
Egy háznál aztán megállott .
Vén háromágú eperfa árnyékolta azt a házat, mintha keresztfa volt volna valamikor s az változott volna élőfává.
A ház maga alacsony, régi nádtetős.
Éppen olyan, mint a többi száz meg száz parasztház: két ablak az utcára, a többi az udvarra; a padláslyukon paprika-füzér; az udvaron gémes kút; hátul félszer meg istáló.
Csak éppen, hogy a kapuk betüi változtak.
Az eperfás háznak a kapuján a két bevésett betű:
K. M.
A legény benézett a léckerítésen át az udvarra.
A kútnál egy kékruhás öregasszony mosta az arcát.
Egy lompos fehér kutya mordult a kapu felé.
Az asszony kinyomta a vizet a szeméből, és odanézett.
- Juli néném, - kiáltotta a legény, - eresszen be, Juli néném!
Mert a kapu zárva volt még.
Az asszony ahogy az előbb levette a két kezét a szeméről, azonmód fölemelve tartotta még a füle mellett, és bámult azon arca-vizesen, mindenképpen látóra erőltetve ráncos vén szemeit.
- Én vagyok, Juli néném, - szólt ismét a legény.
- Én vagyok: Kis Andor.
Az asszony akkor hirtelen beletörülte az arcát a kötényébe és a kapuhoz sietett .
Félretaszította a fanyelvet, és visszahátrált.
- Andor!
Te vagy Andor?
- Én, én no, - szólt a legény.
Belépett és a lovát is behúzta maga után .
Az udvaron aztán kezet csókolt az asszonynak.
Megcsókolta az arcát is.
- Seregeknek ura! - álmélkodott könnybe áradó szemmel az asszony.
- Jaj édes lelkem! mingyárt elájulok!
- Azt pedig ne tegye, - felelt mosolyogva a legény.
- Nincs miért.
- Hát honnan jösz?
Hát élsz te?
Azt hittem a török vitt el!
És összecsapta a kezét, majd a nyakába borult a legénynek, összevissza csókolgatta.
- Gyere beljebb lelkem.
Jaj édes fiam te, csakhogy megkerültél!
A lovadat gyere kössük be az istálóba.
Jaj de megnőttél kedves virágszálam!
De szépen fölemberedtél lelkem!
Aztán megfordult és a kapu felé szaladt :
- Szomszédok!
Dávidka!
Bozsó! - kiáltotta.
De a legény megragadta a karját:
- Ne hívjon senkit, néném.
Majd később .
Bementek hát a házba.
Az asszony kenyeret, szalonnát és égett bort tett az asztalra, és ismételten csodálkozott:
- Hát honnan jösz, honnan?!
- Apámtól, - felelte a legény, a kenyérből kanyarítva, - magának megmondhatom , hogy az apámtól jövök.
- A másvilágról? - kérdezte elszörnyedve az asszony, - a másvilágról jösz?
A legény már evett.
Csak a fejével intett tagadón.
Aztán nagyot nyelt, ivott a kancsóból és nyugodtan szólott:
- Az apám nem halt meg.
- Nem halt meg?
Hiszen felakasztották.
Horváth hadnagy akaszttatta fel a Gombosék szőlejében.
- Hát az igaz, hogy felakasztották, - felelte a legény, - de azért nem halt meg.
- Nem halt meg!
Uram Isten, mit beszélsz te összevissza?
Bolond vagy -e?
Meg vagy te bolondulva!
Jézus Mária!
- Azt beszélem, - felelte nyugodtan a legény, - ami igaz.
Maguk csak annyit tudnak, hogy az apám fölcsapott hajdunak, és lovat lopott; és hogy Horváth hadnagy éppen a szőlők alatt járt, mikor az apámat megfogták, aztán mingyárt fel is köttette.
- Egy kajszibarackfára.
- Arra.
De nem lett volna szabad felakasztaniok, azt mondja az apám.
Még a tyúklopóra is törvényt látnak előbb.
- Mink is azt mondtuk.
- Hanem hogy abban az időben sok volt a lézengő ember, hát a hadnagy mingyárt agyon is verette, akit megfoghatott.
- Most is olyan pogány.
- Hát aztán rosszul kötötték -e fel, vagy hogy eloldozta valaki, azt maga az apám se tudja.
Csak annyit tud, hogy egyszercsak fölébredt a fa alatt és nem látott maga körül senkit se.
Csak az Isten csillagait látta az égen.
Én akkor éjjel kint háltam a tornácon.
Az apám felköltött és magával vitt a kerten át.
Egész éjjel mentünk.
- Hát így vesztél el lelkem.
- Így.
Apám attól tartott, hogy ha mégegyszer megfogják, hát mégegyszer felakasztják.
Azért vitt engem magával.
- És hova vitt?
- Messzire van innen az a hely, néném.
A Tisza egyik kis szigetén vontuk meg magunkat.
Apám ott nevelt fel.
Most is ott van.
- És miből éltetek?
- No bizony, ne gondolja, hogy orzásból.
Apám akkor szent fogadást tett a szegedi fekete Szűz Mária lábánál, hogy soha többet míg él, nem nyúl a máséhoz.
Halász lett.
Engem becsületben nevelt és csak most, hogy eljöttem, most beszélte el , micsoda vétkes életet hagyott itt Kőrösön.
- És most is halász?
- Most is.
Kunyhóban lakik télen-nyáron a szigeten.
Mikor el-elfogyott a kenyerünk, halat vittem be a városba és eladtam.
- Istenem, Istenem, - szólt a könnyeit törülgetve az öreg asszony, - de szeretném látni.
Azóta már az is megöregedett.
- Fehérre, - felelte a legény.
Elvégezte a reggelizést.
Fanyelű bicskáját a mellénye zsebébe tette.
- Ne beszéljen erről senkinek se néném, - szólott komolyan.
- Mondja inkább, hogy a törökök vittek el engem, és hogy megkerültem.
Hanem én álmos vagyok.
Éjjel jöttem.
- Feküdj le lelkem.
Ágyat bontok.
A szomszédból muzsikahangok szálltak át.
A cigányok igazgatták a hegedűiket.
Egy cimbalom hangolása pengett olykor belé.
- Itt lakodalom lesz, - szólt az öregasszony.
- Dávidka Feri esküszik.
De talán azért tudsz aludni.
- Ne bontson ágyat, - mondta a legény.
- Sohasem aludtam ágyban.
Azzal végigdobta a karoslócán a szűrét, és ráfeküdt.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE