Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Molnár Ferenc
Az éhes város
Keletkezés ideje
1901
Fejezet
36
Bekezdés
1835
Mondat
5143
Szó
57341
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
XI
Ambrosio Posi negyednapra szabadult ki a rendőrkapitányság pincéjéből.
Többféle címeken nagy pénzbüntetéseket róttak rá, s mivel nem volt pénze, kénytelen volt fővárosi karrierjét négy napi fogházzal kezdeni.
Amint a fogházból kiszabadult , nekiindult a városnak, két krajcárral zsebében.
Ez a pénzecske azonban már a legközelebbi utcasarkon elfogyott, mert Posi elkövette azt a meggondolatlan pazarlást, hogy kenyeret vett rajta.
A kenyeret megette a Kerepesi-úttól a Váci-körútig.
A Fürdő-utca sarkán aztán elfogyott a kenyér, s Posi Budára indult, a kereskedelmi miniszterhez.
Meg akarta neki magyarázni az ügyét, bebizonyítani, hogy ő ártatlan a dologban, hogy mindig teljesitette a kötelességét, s csak azért lökték ki , mert nem volt hajlandó tűrni, hogy azért a nyolcvan forintért, amit havonként kapott , föllebbvalói a feleségét is igénybe vegyék.
Hallotta ugyan Fiuméban, hogy a miniszter egy sehonnai fráter, de úgy gondolkozott, hogy ő ezen a világon olyan kis parány , akinek az ügyében nem is érdemes igazságtalannak lenni.
Elért a lánchídhoz, s így gondolkozva, szó nélkül át akart rajta menni.
A vámszedő utána szólt:
- Hé, a hidpénz!
Posi keresgélni kezdett a zsebében.
Egy krajcárja se volt.
- Nincs nálam... aprópénz... - dadogta.
- Tudok váltani - mondta a vámszedő, s kihúzott egy fiókot, amelyben annyi ezüstforint volt, amennyinek megfelelő bankót Posi még sohse látott.
Most már nem lehetett hazudni.
Hirtelen odafordult egy elegáns urhoz, aki épp lefizette a két krajcárját:
- Uram, kérem, fizessen helyettem is...
És miután ez volt első koldulása, ezt az esetlen kérést nem tudta megokolni.
Csak elpirult és mereven a szemébe nézett az elegáns úrnak.
Ez szó nélkül megfizette helyette is a hídpénzt.
Posi meg se köszönte, úgy szégyelte magát.
Átsietett Budára .
Ahogy bement a kapun, utánaszólt a jóltáplált portás:
- Hová megy, hé?
Már a portásnál megakadt.
A szegény emberek mindig a portásnál akadnak meg.
Minél nagyobb úr valaki, annál magasabb hivatalnokkal beszél először.
A rongyost a portás is meg meri szólitani, a szegényest fenn a hivatalszolga, a külvárosi polgárt az irnok, a gazdag kereskedőt a titkár.
A képviselőkkel maga a miniszter áll mindjárt szóba.
Azok ott kezdik.
- A miniszterhez akarok menni.
- Először is - mondta a portás - az magának nem miniszter, hanem kegyelmes úr , másodszor pedig oda nem lehet csak úgy bemenni, mint valami istállóba...
Mindnyájan láttuk már azt a jelenetet, ami most következett.
Amint egy szegény ember a portásnak irásokat mutogatott, s elpanaszolta a baját, s a portás végighallgatta .
Amikor aztán méltóságának elég volt téve, leereszkedő mozdulattal mutatott befelé:
- Menjen az első emeletre.
Majd ott utbaigazítják.
Posi még körülbelül háromszor volt kénytelen elmondani, hogy rajtakapta valakivel a feleségét, míg a miniszter elé jutott.
- Mit akar - förmedt rá a kis öreg, olyan hangon, amelyben bennvolt minden utálata azok iránt, akiknek se pénzük, se rangjuk nincs.
Posi most éppen negyedszer mondta el, hogy Orkay urat mily körülmények közt találta a feleségénél, hogy végig kergette az utcán, s hogy ezért elcsapták.
A miniszter egy pillanatig a maga feleségére gondolt.
De semmi felháborodást nem érzett.
A kis öreg nem lett volna oly erélyes ebben a kellemetlen helyzetben, az bizonyos.
Félrehúzta a száját:
- Kellemetlen ügy... miért nem hagyta, az ördögbe is...
Posi nagyot nézett.
A miniszter unta már, s félrelökte a bizonyítványokat, amiket Posi kirakott eléje:
- Hagyjanak nekem békét ezekkel a szamárságokkal.
Vigye...
Menjen az államtitkárhoz.
S azzal kiszólt az ajtón.
Egy kövér képviselő jött be mosolyogva:
- Szervusz, kegyelmes uram!
- Ah, szervusz! - mondta a kis öreg, mert a képviselő úr egy cukorgyár ügynöke volt .
A cukorgyár szubvenciót kért, s proviziót igért a képviselőnek, ha megszerzi.
A képviselő pedig most azért jött, hogy beadja a kis öregnek azt az igéretet, hogy ő is kap, ha éppen ezen fordul meg a dolog.
Becsukódott mögöttük a kipárnázott ajtó, s Posi az államtitkárhoz sompolygott.
Iványi végighallgatta az ügyet, s megnézte a bizonyítványokat.
Csupa elsőrangú bizonyítvány volt, csupa óda a becsületes kötelességtudásról.
Aztán megkérdezte:
- Hogy hívják azt az urat?
- Orkay István.
Az államtitkár lenézett a földre és felhúzta a szemöldökét.
- Hm, - mondta - hagyja, itt az irásait, szegény ember és jöjjön el a jövő héten.
Posi szépen megköszönte és elment.
Ez a "hm" és különösen a "szegény ember" azt jelentette, hogy Ambrosio Posi soha többé nem kerül vissza a hivatalába.
Az államtitkár ismerte az Orkay nevét.
Ez az ur a legbizalmasabb embere volt a fiumei kormányzónak.
Politikai szempontból hasznos ember is volt, mert régóta lévén Fiuméban, épp a leglázongóbb olasz és horvát elemekkel volt jóbarátságban.
Ahányszor csak valami zavar volt, a kormányzó Orkayt küldte közvetítőnek.
Így aztán világos volt a dolog: a hivatalos eljárás szerint felelősségre fogják vonni Orkayt, hogy miért dobta ki a szegény olaszt.
De ugyanekkor a kormányzó egész testtel Orkay úr elébe fogja vetni magát.
Rendes körülmények közt sem lehetne megbuktatni a kormányzót azért, mert egy olasz munkás felesége a kelleténél adakozóbb volt, s ezt a kormányzót különösen azért kellett respektálni , mert hires grófi család tagja volt, s mert a családja ama kevesek közé tartozott , akik befogadták a miniszter feleségét.
Hogyne!
Majd a kis öreg feláldozza egy nemzetiségi város nyugalmát s a maga legdrágább vívmányát, ezt a verejtékkel megszerzett grófi családot, csak azért, hogy Posi urnak legyen mit ennie!
Amikor ezeket elgondolta, Iványi elmosolyodott azon, hogy ennek a szegény munkásnak ily nagy pechje van.
Talán ha milliomos lett volna, a miniszter a sarkára mert volna állani a grófi kormányzóval szemben.
De igy...
Miután Budáról Pestre nem kell hídpénzt fizetni, Ambrosio akadálytalanul jutott vissza a balpartra.
Egyideig még kóborolt a korzón, aztán a kerepesi-ut felé ment .
Délben megéhezett, de ebédről szó sem lehetett.
A városligetben lefeküdt egy padra s elaludt a csipős hidegben.
Most egy kicsit vissza is kivánta a fogházat, de aztán megnyugodott abban, hogy az ember utóvégre is nem lehet egészen boldog.
Alkonyatkor már alig birta elcsigázott, átfázott teste az éhséget.
Kiment a központi pályaudvar kis kertjébe.
Itt van a szegény emberek börzéje.
Itt táboroznak a facér cselédek , innen mennek a csavargók este aludni a városligetbe.
A facér cselédeknek könnyü, ezek mindig tudnak adni valamit, amiért a mai világban lehet egy kis kenyeret kapni, sőt néha lakást is.
De mit csináljon a férfi?
Posi leült egy padra, amelynek a másik végében egy éltes asszonyság helyezkedett el.
Mivel nagyon sápadt volt és nagyon látható bánattal nézett maga elé, az éltes asszonyság megszólitotta:
- Mi baja, lelkem, hogy olyan szomoru?
Posi az ő fogyatékos magyarságával most ötödször mondta el a történetet a tülöktől kezdve a félmeztelen asszonyig.
A kövér asszonyság résztvevőleg bólintott a fejével:
- Igazán nem evett?
- Nem én.
Az asszonyság közelebb huzódott hozzá.
Lehetett már vagy ötven éves.
Kis termetű , elhizott asszony volt, nagy melle jobbra-balra ringott, ahogy beszélt.
Apró szemével sandított egyet Ambrosio felé, aztán így szólt:
- Ha eljönne hozzám, szentem, segíteni, hát én adnék magának kvártélyt, amíg munkát talál.
Aztán kávé is akadna nálam.
Az ilyen erős embernek hasznát lehet venni a mosásnál... aztán özvegyasszony vagyok, magam élek odahaza...
Posi hálásan nézett rá.
- Aztán mit kell csinálnom?
- Ejnye, de furcsa... hát mosni fog, szentem, úgy megtanítom, hogy valóságos mosóné lesz belőle...
- Aztán kapok ágyat is?
- Ágy, szentem, csak egy van.
Megfogta a karját és ránevetett.
Posi az arcába nézett, hogy legalább lássa, ki teszi neki ezt az ajánlatot.
Az asszonyságnak széles, vörös arca volt s az orrán meg a szemén otthagyta ismert névjegyét a pálinka.
Úgy látszik, nem csak a kávé járta nála.
- Hát elgyün hozzám?
- El - mondta szomorúan Posi, miközben a mosóné megsimogatta deresedő fejét.
Egy kicsit még ültek ott, aztán hazamentek.
A mosóné az Ujvásártéren lakott egy pincében.
Kis konyhája volt, meg egy szobája.
A szobában teknők és dézsák közt volt az ágy.
- Aztán ha a házbeliek kérdezik, hát azt kell mondani, hogy a rokonyom - szólt a mosóné, miközben kávét adott Posinak.
A derék asszonyság sokat adott a külszínre .
Tekintve, hogy nászéjszakáról volt szó, pálinkát is kapott Posi.
Nagyon utálta magát szegény, de élni kellett.
Egy pillanatra ugyan azt gondolta, hogy ez nem is olyan nagyon bizonyos.
De a pálinka után megjött az életkedve.
Másnap hajnalban már ketten álltak a nagy teknő mellett.
Egyik oldalán az asszony mosott, hatalmas melle majd hogy bele nem ért a vizbe - s jóleső, megelégedett tekintettel nézte Posit, aki kék köténynyel, feltürt ingujjal állt vele szemben és szappanozta a ruhát.
- Ugy-e mondtam, szentem, hogy hamar megtanulod - mondta mosolyogva s elégedett pillantással simogatta végig a férfi fejlett karizmait.
- Igen - felelt Ambrosio s a gépésztanfolyamra gondolt, a kormányosi és mozdonyvezetői vizsgára, s mind a bizonyítványokra, amelyek az államtitkárnál maradtak.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE