Váratlan vendégek.
A Balaton hosszában elnyuló országuton kényelmes kocsiban ülnek a pesti vendégek.
Az ügyvéd a beszédtárgyak közé igen ügyesen besodrá rokoni viszonyait, el nem hallgatva a legutóbbi évnek őt érdeklő eseményeit, jövendőre számitott terveit, az ötféle rokonságot a nagyságos asszonytól Kardos mérnök urig, ide értvén annak régi és ujabb levelét, toldalékul azt is, hogy e szigoru embernek szereteteért rimánkodni tudna.
- Látta már ön mását e vasfejű embernek?
- Nem láttam, - válaszol Sipos, - de magam szeretnék hasonlója lenni.
- Azért hoztam el önt magammal, lássuk meg együtt, föltéve, hogy beereszt a házba.
- Alig várom, hogy megláthassam.
- Mint minden szigoru egyenességü embert, modorában keménynek, lelkileg nagyon tartalmasnak, éppen ugy, mint a diót, melynek héját kalapácscsal kell feltörni; de a bele megérdemli a fáradságot.
- Valóban ilyen, - véli az ügyvéd is, - a diónak héja szerfölött kemény lesz és én nagyon félek, hogy keményebb lesz, mint az én kalapácsom.
Ez előérzetben, megvallom , bátorságom fogyni érzem, - én, Kardos István, hetenkinti vendége a perszonálisnak , megkülönböztetett embere az országbirónak, jogvédője a leghatalmasabb családoknak, - de persze átkozottul elkényeztettek, - én nem vagyok többé az a természetes ember, ki másoknak egyszerü nyilatkozatát az érzület alapja szerént itéli meg, én annyi gazságot, rossz akaratot hallgattam ki lélekháborodás nélkül: mert ügyesen és tetszetőleg volt kitalálva, sőt azt a modorból előre is kitaláltam, - mig ellenkezőleg az igazmondásnak nyers őszintesége dühbe hozott.
- A diónak haját nem szenvedhettem, barátom, pedig a bele kedves gyümölcsöm.
Ilyen ember vagyok; hanem őszintén szeretem, ha ön mérnök rokonomat égig magasztalja, és ezt ön teendi is , előre tudom.
- No, lássa, öcsém, hogy tudom, - teszi utána az öreg ur, - de a mit nem tudok, azt mondja meg ön: akar eredeti példány ön saját valójában, akar másolat, - vallja meg , mi gyönyörüségük van az ilyen szigoru, kérlelhetlen és mindig nagyon józan embereknek, mint az én rokonom, - holott az emberiségnek háromötöd része tartózkodik tőlük, mint a hazajáró lelkektől?
Van -e lelkükben kárpótlás szántszándékos szigoruságukért, mely a közvetítésre szóba sem akar állni, s ha a kijelölt vonalnak saját lábuk utjába esnék, lábukat is elvágnák.
- Talán megfelelek a kérdésre.
- Mondja Sipos.
- Ha tréfával akarnám a kérdést megfejteni, azt mondhatnám, a mit az a hires borivó mondott, ki az adoma szerént az ital miatt megvakulandó volt; tehát három napig nem ivott, azonban negyednapra megint a régi vágásra tért; mert, amint monda, a mit három napig látott, nem ér annyit, mint egy itcze jó bor.
- Komolyan szólva, a mérnök urhoz hasonlók, gyakran beszélgetnek önmagukkal önmagukról, saját tetteiket birálják, és hibáikat kérlelhetlen megitélik , nem figyelve a könnyitő körülményekre, melyek csak azt bizonyítanák, hogy minél inkább alkudoznak a kegyelemért, annál bizonyosabban gyarlók.
E szigoruság zárkózottabbakká teszi őket, tárgyai lesznek a közönség mosolyának, de közelségükben a gazság és méltatlanság halálos gyötrelmekben küzd, - s a mi legnagyobb jutalmuk , őket az emberek jobb óráikban például említik, kételyeikben tanácsukat tőlük kérik , botlásaik keservében megirigylik, a közvélemény pedig, ez a lassan menő, de mégis egykor megérkező biró is meghajol előttük.
Ez talán mind sem valami kelendő áruczikk , mert ritka ember vágynék a vértanui dicsőségre, ha megmutatnák a karót és nyársat , melyre elevenen fognák fölhuzni; de kivételesen akadnak ilyen példányok is; és okvetlen vannak irigyeik is, kik a babért szeretnék, ha oly magasra nem volna föltűzve, vagy valamivel olcsóbbért megkapnák.
A beszélgetők elcsendesedének; mert a leereszkedő napsugárnak utolsó fénye eszükbe juttatá a közelgő éjszakát, a falut, hova néhány óranegyed mulva elérkeznek, fáradt lovakkal, jó szállásra vágyva, feszült állapotban, teljes izgalomban, kevés reménységgel.
Ezen állapotnál csak a leánykérőnek sorsa lehet alkalmatlanabb.
Az utolsó állomáson az ügyvéd néhány ösmeretlen, de e vidékbeli urral beszédbe eredt .
Szokott jártasságával a beszédet azon tárgyra terelte, hova ő akarta, a mérnök rokonra, s e társalgásban következő véleményt hallott.
- Talán méltóztatott már hirét hallani, valóban ritka egyéniség a mérnök ur.
- Embergyűlölőnek mondják.
- Annak mondják a hazugok, ravaszok, haszonlesők, kárörvendők: a többség.
Talán méltóztatik tudni, hogy a többség Newtont megátkozta , Columbust kalandornak nevezte, Fultont megszamarazta, s egy még hiresebb többség Barabás, a tolvaj mellett Krisztust, a szeretet tanának mesterét, a "keresztre" itélte.
- Köszönöm a fölvilágositást, - mondja az ügyvéd, - s a készen álló kocsiba lépett.
Letértek az országutról, mint utasitva valának, de az utasitás apróbb részleteit, egy kicsit egyenesen, aztán egy kicsit jobbra, később balra, itt egy diófa, amott repczeföld-féle változatban annyira összekeresték, hogy az éjszaka elérte őket, végre valami dülőuton a falu közelében egy mélyedésben oldalt billent a hintó.
Sipos, mint afféle könnyű legényember, jókor észrevette a kocsinak hajlását, a puha szántóföldre ugrott; hanem az öreg ur, súlyával is segítvén a hintónak meghajtását , kemény lábütéssel vánszorgott föl a földről.
A falu közelsége megvigasztalá őket ; mert a kocsi is megbetegedvén a földülésben, gyalog kényteleníttettek bemenni, s az öreg ur Siposra és botjára támaszkodva ballagott a faluba mérnökék házáig.
Az ütést nem lehetett eltagadni, a fájdalom érzékeny volt, de mint minden rossznak megvan a maga jó oldala, az anyagi fájdalom a lelki izgalmat elűzte, s a mérnök ur ajtaján minden elfogultság nélkül kopogatott az ügyvéd.
- Bocsássanak meg önök, hogy kárvallott utasok bekopogatnak önök hajlékába, - kezdi az ügyvéd, - a sötétben eltévedtünk, földültünk itt a faluvégén, és kemény fájdalmam e tisztes háznak vendégszeretetéhez utasitott, - s midőn az asztalnál ülők készséggel fölkelének az elfogadásra, bemutatásul mondja: én sárföldi ( értsd: sárföldön) birtokos vagyok, - igy ütvén el a nevet a czélszerü kétértelmüséggel, melynek egyik része ugy is való, - e fiatal uri ember az én kedves barátom, Sipos, pesti ügyvéd, - és együtt egy kis vendégszeretetért esedezünk.
- Itthon vannak önök, - mondja a mérnök őszinte szivességgel, - nőm és leányom mindent elkövetnek, hogy házam türhető kényelmet nyujtson, - méltóztassék helyet foglalni.
- Ekkor a mérnök a sántitó ügyvédet az asztal melletti karszékbe ülteté.
- Estelink is lesz hamarjában, egy kis toldalék mindjárt kerül a konyhából a déli maradékhoz.
Az asszony egy szemintéssel értesité lányát, maga a konyha felé ment, a lány a mellékszobába az ágyak iránt rendelkezni; mert az ügyvédnek arczáról lebeszélt a fájdalom és a nyugalomnak vágya.
- Miattunk ne méltóztassék fáradni; mentegetődzék.
- Igy szokás mondani, - véli a mérnök, - de az is szokás, hogy az ilyen mentséget nem vesszük be, s az utas ember maga sem tudja, fáradt -e inkább vagy éhes? egyébiránt is önök ketten vannak, s e fiatal urért étvágy dolgában ne vállaljunk kezességet, - ugy -e eltaláltam, fiatal barátom?
- Előre is bizonyitom, - szól közbe hirtelen az ügyvéd, - e fiatalember annyira őszinte, hogy még az eredendő bűnt is megvallaná, ha ő követte volna el.
- Ritka példány lenne a mai világban.
- Ez az, mondhatom önnek, kedves házi gazdánk, valóságos muzeumba való példány.
Sipos elpirult, eközben meghajtá magát főnöke felé.
- Hogy elpirult, Sipos barátom, - mondja az ügyvéd, - ne féljen, nem ugy értettem , hogy valaha ki fogjuk tömetni, mint azt a nyolcz láb magas angolt, kit még életében előre megvettek.
- Önt nem lehetne megvenni pénzért, - tudom , ezt gondolta ön.
Sipos nem szólt a tárgyra, hanem megemlékezett a feldült kocsiról, és a mérnök engedelmével egy férficseléddel eltávozott a kocsis segitségére.
Együtt maradt a két Kardos, és az ügyvéd fájdalmainak daczára folytatta a beszédet a fiatalemberről a belépő nők előtt is.
- Mutogatni kellene ezt a fiatalembert, - rá merném bizni a mennyország kulcsát, egy hazudságért az édesapját is kicsukná.
- Akkor elhibázta a pályaválasztást.
- A legjobban választotta; mert a ki be akarja bizonyitani, hogy el nem szédül , menjen föl a toronyba, onnét elhiszem, a mit erkölcséről ide lenn beszélt.
- Nem fél a szegénységtől?
- A munka a vasat is kifényesiti, s az eldugott aranyt is megfogja a penész.
- Ön munkásságában bizik.
- Tanuja vagyok, tudom mennyit ér a fiu, - s uram, az ész minden pályán készpénz.
- És a készpénznek lesz szolgája...
Teszi hozzá a mérnök czélzatos hangsulyozással.
- Az embere választja, mérnök ur, - okoskodik az ügyvéd, - egyéniségemben nem ugy vagyok alkotva, hogy hajlékonyságom szerint ostornyélnek beilleném a fölöttem állók kezében, aláfelé kemény embernek is megjárom, s e fiatalember szigoru önállóságával elfeledteti velem éveim különbségét, meggyőzött, hogy az érett ész kiegyenliti a kort, s a jellemszilárdság olyan érdeme a fiatal kornak, hogy méltó megsüvegelni; s ha ez utóbbit betü szerént nem cselekedtem, jele, hogy födetlen fővel voltam.
- Kedvesebb vendégeim nem jöhettek volna, uram, - mondja a mérnök szivélyesen.
- Meglehet, ön ezt pusztán párbeszédi szólamnak tekinti, de szivemből kérem, higye el , hogy vallomás, minek értékét szomszédaim legjobban tudják; mert hogy ön is ösmerjen valamennyire, én öntudatosan igen egyszerü és szigoru ember vagyok, a mai világnak fogalma szerint: faragatlan, zárkózott, különcz, vagy egészen a nagyközönség szójárása szerint, valóságos...
- Ne mondja ki, - kap közbe az ügyvéd, - a mit ön mondani akar, nem a közvélemény szava, bizonyitom; mert tudom.
E szó férfi szájában határozott jelentőségü.
A két férfi önkéntelen nyujta egymásnak kezet.
E mozdulat a végszó után oly pontosan következék, mint a szindarabban, hol a szerzőnek utasitását a szinpadi rendező nagy figyelemmel hajtja végre, s a szereplők e kézmozdulattal oly ügyesen jeleznek, hogy a nézők a szinpadi csalódásban azt hiszik, hogy nem a szindarabot, hanem az életet látják.
A kézszoritás közelebb hozá a két férfit, s a néhány pillanatig tartó csöndben a mélyebb érzelem az előzetes tájékozás után összerokonult a beszélgetőkben.
Mint mondám, a mérnökné leányával tanuja volt a beszélgetésnek, és az eredmény mindkettőt kellemesen elégité ki.
A szeretet, mig annak osztalékából a tetemesebb rész önmagunknak jut, csak salakos, és az osztályozásnak fokozatai szerént még önzésnek is nevezhető; de midőn szeretetünk osztozni nem akar, s a mi belőle ránk nézve is kellemes, csak annyiból az, mert egy másiknak boldogságát öregbedni látjuk, - ez a valódi szeretet.
A mérnökné és lánya látván a két közeledőt a tisztultabb eszmék körül találkozni látva, hogy a mérnök, elhagyva ridegségét, bizalomra és némileg már melegségre is képes, a férj és apához közeledének, és annak lelki boldogságát azon örömmel tekinték, mint a kedvencz beteget, kinek arcáról a gyötrelem helyett a csöndes nyugalomnak rajza mutatkozik.
Én, az iró, hónapokig foglalkozván tárgyammal, alakjaimat oly élénken ösmerem, hogy a " szigoru" mérnöknek kézadásában fölvidulást és közeledést látok, - mit az olvasó, a gondatlan olvasó nem akar elhinni; mert regényt olvasva, a lelki állapotokkal törődni, és, hogy ugy mondjam, - vesződni, fölöslegnek véli.
Sajnálnám, ha könyvem több ilyen embernek kezébe kerülne, ezek számára hiába tanulmányoztam volna az életet , melyben a mindennapi lények között az embert kerestem.
Az én emberem, értem a mérnököt, nem akképp van példának szánva, hogy mindenki ezen kaptára alakitsa magát; de saját tapasztalatomból mondom , én, a "nem haragos ", sőt valóságos "jó kedvü különcz ", minden boldogságomat annak köszönhetem; mert nem akartam a vásári néptömeggel haladni a nagy országuton, hogy annak hosszában a nagyravágyók mellé fölüljek a hintó bakjára, és én is kapjak egy tányért - megnyalás végett; - hanem maradtam a gyaloguton, józanon meggondolva, hogy a hintó mellett futkosót a hintókerék sara nagyon befecskendi; - se határozott elvemből származott egyszerüségemet és boldogságomat a mérnök urhoz hasonló példányok követésének köszönöm.
E rövid kitérés után, visszatérek személyeimhez.
A kézszoritás az ösmeretlenek közt meghozta a bizalmat, s a társalgás élénk, kedélyes lőn, - tárgynak alkalmas lőn minden, eszme, emberek és család, s a mérnök bőbeszédű lőn, az ügyvédnek kellemes világjártassága pedig odább-odább fokozá benne a lelkesülést.
Mire Sipos megérkezett, az ügyvéd otthon volt a háznál.
Fájdalma csillapult, talán a szórakozás és a boldogság feledteté vele, hogy még ma néhányat lépnie is kell, - az élénk szóváltással, ugyszólván, kibeszélte a fájdalmat.
Sipos megérkezte után az estelit föladták.
A helyeket ugy oszták föl a kerek asztalnál, hogy az ifju hölgy a pesti vendégek közé került.
- Hugomasszony! - kezdé az öreg tens ur a beszédet, - ha fiatal barátom szótalan talál lenni, - tekintse, hogy mi kárvallott emberek vagyunk, és e jó fiu engem sajnál, azért a legokosabb és legszebb szó nem jut eszébe.
- Én nem vagyok követelő, - mondja a lány, - ámbár kiváncsi lehetnék minden szavára annak, kiről a tisztes koru férfiak tisztelettel szólnak; - ön, - mondja a fiatalembernek, - meg tudja vesztegetni az embereket.
- Gyanitom, hogy eltávoztom után még szó volt rólam, - mondja Sipos, - az én jó akaróm engem boldogitani akar, és, mint az imádságos könyvet, addig dicsér mindenkinek, hogy majd valaki mégis nem hiába hallgatja meg.
- Vigyázzon, - figyelmezteti a nő, - valamiképp ne essék háládatlanságba.
- Világos szerződésünk van, pártfogóm, amint csalódik bennem, vagy nálamnál különb embert kap: túlad rajtam, - igy nem félek a hálátlanságtól.
A föltétel, melyet én toldék egyezségünkhöz, - megment a beszámitástól.
- Most méltó volna ön a büntetésre, mert ránk akarna vitázni, hogy mi önt nagyon könnyünek véljük.
- Őszintén szólva, magam is azt hiszem, hogy nyomnék valamit: de, kisasszony, azt is hiszem, hogy nálamnál nehezebbek is vannak, és az én mértékem kénytelen volna hátrább állni.
- Nem merek tovább vitázni, - jegyzi meg a lány, - én önről már annyit elhittem, hogy az, a mit ezután nem csak hinni, hanem tudni is óhajtok, megkivánja, hogy önnek figyelmes hallgatója legyek.
- Az én mindenkori jó akaróm feleljen isten előtt, ha a kisasszony kevés figyelemre méltót hall tőlem, és ily fiatalon kevés férfit ösmerve, azt gondolja: ha ilyen jámbor az is, kit kidicsértek; milyen lehet a többi?
Siposhoz került az étel, a párbeszéd könnyen megszakasztható volt a kinálással, és nehogy a hölgy kénytelenittessék a végtelenig párbeszédezni, a fölszolgált ételt kinálva tárta a hölgy elé.
E közben a többiek is szóhoz jutának, és a házi asszony nem ok nélkül figyelmezteté az öregebb vendéget lábfájására, mely lassankint ugy jelentkezett, hogy a szenvedést észre lehetett venni.
A gazda előbb is gondolt e körülményre, és most alkalmilag határozottan megmondá , hogy vendégeit el nem ereszti, - heverjék ki az utat, a lábfájás is bizonyosan többet mond meg a bajból holnap, mint ma.
Ezen, némi nem komoly erőlködés után, szépen megalkudtak, az egyik szabódott, nem akart alkalmatlankodni, azt is el akarta előre hinni, hogy reggelre semmi baja sem lesz; a másik táborbeliek még hatalmasabban okoskodtak, az elhanyagolásnak intő példáit hordák föl, ez is, az is igy meg ugy megbánta, végre az ügyvéd a szünetelést megajánlotta, azzal az udvarias záradékkal , hogy igy ha meg ugy és amugy ha alkalmatlan, utjukban vagy nem tudom még mi nem lesz .
A másik fél is mindenre felelt, és a kölcsönösség elkerülhetlen feltételei szerint a megmarasztalás, mint valami béke, végre megköttetett.
Reggel nem ezt remélte az ügyvéd, - egész napon át szőtt terveinél ezerszerte bölcsebb volt a véletlen földülés, ide számitva a lábütést, a fájdalmakat, melyeket alku szerént pénzért ritka ember vállalna magára, kivált, ha türhető hazudsággal is czélt érhet.
Az ügyvéd fájdalmában is örült, hogy ily olcsón bejuthatott a házba , honnét kiutasitását várta, és ime, belekapaszkodnak, nem eresztik, megfogadtatják vele, hogy néhány napig el nem megy, ő, a ki itt sárföldi birtokos.
Milyen jó, hogy a vezetéknévnek kezdő betüjét nem kell nagy betünek kiáltani , különben a mérnök mindjárt észrevenné, hogy zabba mentek a lovak.
Esteli után nem türhette már az öreg a fájdalmat, nyughelyért könyörgött.
A fájdalmat többé nem lehetett tagadni és a nyughelyen kivül jó szivvel fogadta a házi szereket is a fájdalom enyhülésének reményében.
- Van családja az öreg urnak?
- Kérdi a mérnök a kinn maradt Sipost.
- Hogy neki is legyen egy keserves bánatja, későn jutott eszébe a megházasodás, és a kérdésre adott felelet nőtlenségre kárhoztatta.
- A jó szándék tehát mégis megvolt, - fontolgatja a mérnök, - egy némely bolond ember még csak meg sem kisérti.
( Ez utóbbi czélzás, nem állok jót, nem az ügyvédnek volt -e szánva.)
- E szerént mérnök ur nem irgalmaz a nőteleneknek.
- Mint kidobni valónak tartok minden könyvet, melynek második kötete hiányzik.
Az eleje minden szépet megigér, s mikor a befejezésre legkiváncsibb vagyok, akkor szakad el a fonal.
Barátom, ne maradjon nőtelen; mert keservesen megbánja.
- Kedves férjem, - szólal meg a mérnökné, - ne feledd, lányod közeledben áll, és te vendéghivónak állsz elő, mintha saját portékádat akarnád eladóvá tenni.
- Az én lányom eladó, ha nem mondom is, - de én nemcsak kiabálom a házasságot, hisz te élő bizonyitványom vagy, hogy nem csak eladni akarok; de ott voltam, mikor téged elvettelek.
Én méltán nyitom föl a számat, és tudom, ki előtt beszélek, az én derék fiatal barátom a pesti emeletes házak közül nem azért jött a somogyi gyöpre, hogy azt nézze meg, a kit én árverelek.
A fiatalok összetekintenek, mindenik érezte, hogy e meglátással a másiknak gondolatkörébe tekint követelés vagy számitás nélkül.
A szóban levő eszme annyira szorosan egybefoglalta a két egyéniséget, hogy akármelyik is gondolhatná: ez egyén párom is lehetne!
Az összetekintés egy harmadik szóváltásának szükséges eredménye, - saját énjük néni merité föl a tárgyat, az összetekintés nem rajtkapott kandiság, mit a kaczér nő és hiu férfi meglevő lelki gyöngesége szerént zsákmányolhatna ki; de azon szavak szerént, melyek az összetekintésnek föltételei valának, lehetetlen nem gondolni, hogy egy gondolat összekapcsolt bennünket, s mint a föltett kérdésre: igennel vagy nemmel is lehetne felelni.
A léleknek vannak hirtelen átmenetei, eszmék, cselekvények, mult, jelen és jövőn villámsebességgel járja meg az utat.
A két fiatal egyén sokat gondolt egy rövid összepillantás alatt; de a mi legfőbb, mindenik tudta, hogy a másik reá gondolt: igen vagy nem! titok; de méltó tárgya a kiváncsiságnak: a kettő közől melyiket gondolta amaz?
Sokszor bámulták az emberek a virágot, melyet nem ők ültettek el, magját sem ők hozták, nevét is csak a könyvekből ösmerik, - ki hozhatta ide? szél vagy madár hozta más világrészből? s a tünődő embert hosszu elmélkedésre fogja le a tárgy, mely nem álom, hisz valóképpen itt van.
A fiatalok szivében egy vércsöpp hevesebben ütközék meg az összepillantás perczében, és e lüktető csöpp nem tudá eltitkolni jelenségét , talán saját zajától ijedt meg, hogy az arczba szökött, s a két fiatal majdnem lehunyta szempilláit, azt hiszi, maga nem akarja a pirt meglátni, - s azt nem tudja , hogy a másikét mégis meglátta már.
Menjetek, menjetek! szép álmát, fiatal lelkek, - talán az álom a folytatást meghozza , és a jövendőnek tükrébe hagy nézni: megmutat jót és rosszat, - de hátha reggel a rosszat hinni nem akarjátok, a jót hinni nem meritek, - de az bizonyos, hogy a mely dolgot még álmunkban is folytattunk, nehezen feledjük el mindjárt.
Kérdés: akarjátok, szeretitek, vagy tudjátok -e elfeledni? erre felelet kell.