Az utolsó este.
A juratéria reggelre üres maradt, az ifiurak letevén az ügyvédi vizsgát, magyar ruhában mentek a "Curia" nagy teremébe, leteendők az ügyvédi esküt.
Vendel is fölvette az ünneplőt; mert őt illette meg a becsületadás, hogy az ujdonsült ügyvédet a juratéria ajtaja előtt várja, s az eddigi "ifiuram" helyett " tekintetes urnak" köszöntse.
Az öreg teins ur az ilyen napon csak este szokott az irodába menni; megszünvén a főnök és volt jurátusai között a különbség, az öreg ügyvéd a fiatal ügyvédeket, mint kartársait üdvözlé, s néhány óranegyedet bizalmas beszélgetésben tölt el velük .
Kardos ur ez estére is elkészült, s a meghivásokat tisztelettel megköszönte; mert régi szokásától eltérni nem akart.
Vendelnek jó előre megmondá, hogy estére otthon marad, miből a hü cseléd bizonyosan tudta, hogy az eddigi szokás ismételve lesz s neki kellett a fiatalokat utasitani, hogy estére otthon maradjanak.
Vendel erősen kikefélkedett, vastag bajuszára jókora tömeg bajuszpödrőt kent föl , őszbe csavarodó haját laposra simitá, az előszobának minden butora válogatott rendbe volt rakva: lehetetlen észre nem venni, hogy e háznál dologtevő napra ünnepet ejtettek.
Már a délutáni egyet is elverte a toronyóra, mikor a lépcsőzeten megcsörrent a kard , s Vendel fölegyenesedve üléséből, készen várta az érkezőt.
A nagyságos urfi már a " Curia" épületéből elment a szülői házhoz, a másik tehát egyedül ment haza, kezében összegöngyölitve tartván ügyvédi oklevelét.
- Isten hozta, tekintetes fiskárius urat!
Üdvözli Vendel az érkezőt.
- Az volnék, kedves Vendelem, - mondja a másik az üdvözletet elfogadva, - hanem reggel óta mért nem veszett össze valakivel, hogy nekem is lenne már pöröm?
- Ne busuljon a tekintetes ur, - vigasztalja a rokkant huszár, - czudar ez a világ , ma-holnap már a jobb kéz is összemarakodik a balkézzel, mert az egyik a tejfölben , másik a turóban markolászott, s mindenik azt hiszi, a másik lopott többet.
Pör lesz , tekintetes uram, hanem mig meg nem unta a tekintetes ur ezt a kuszált mesterséget , nekem is igérjen meg valamit.
- Pörre tett szert, édes Vendelem?
- Az én pörömnek jó prókátora vagyok magam is, - tekintetes uram, - mosóné , tejesasszony, pálinkaáruló, mind a három olyan ellenség, hogy egy kézzel is birok velük; hanem katonaviselt ember vagyok, nem tudom, melyik árvának az apját küldtem el a más világra, most vénségemben eszembe jut az ilyen is, hátha a szegény párák miattam orditanak a magas mennyországig, - tekintetes uram, nagyon rövid az az imádság, a mi az én fejemben megmaradt, arra is kevés, hogy a mindennapi káromkodást leimádkozzam vele, ujat nem tudok csinálni; hanem a tekintetes ur fiatalember még , hat ember terhét is elbirja, legyen védője özvegynek, árvának.
Egy vén huszár mondja , hát igaznak kell lenni, - van isten, - mert bizony gyakran rászorult ő felségére, - az fogja megáldani a tekintetes urat.
- Itt a kezem foglalónak, édes Vendelem - elég -e ennyi?
- Ha én sem tudnám, mennyit ér az, mikor a magyar ember kezet ád, sok szép legény most is ökörhajtó paraszt volna, s nem viselné vállán az angyalbőrt, mit verbungos koromban a nyakába öltöttem.
- Még inkább szoritsunk hát kezet, édes Vendelem, ugy is talán ma és holnap látjuk legutoljára egymást.
- Se szent György, se szent Mihály, - tekintetes uram, - nem lesz abból a hordozóskodásból semmi.
- Kitelt az esztendő, Vendel bácsi.
- Beszegődünk ujra, - tekintetes uram, - okoskodik Vendel, - az öreg teins ur bizonyosan akar valamit mondani, estére maradjon itthon, - akkor is ráérünk busulni.
Csöngetett az öreg teins ur, Vendel előbb kinyitá az uj ügyvédnek az irodaajtót, s e tisztelet után ment a parancsolat után.
A fiatal ügyvéd letevé oklevelét, azt a kulcsot, mely a jövendőnek zárját fogja kinyitni, s a pályának kezdetén elkomolyodott; mert eddig jött el a remény, az a csalfa lány, ki a pályának virágairól sugdozott.
Az ábrándoknak vége, föl kell ébredni a kedves álomból, a napnak első sugarai megvilágitják az utat, türésre ? szenvedésre? megelégedésre vagy boldogságra? erre önerőnk és a szerencse felel!
A legelső, ki az ügyvédi czimet megadá, - adósságot ölte rá, az emberi kötelességet !
Jutalmul nem igér aranyat és kincset, - vagy igen; az istennek áldását, mit nem a pénztárnokok szoktak kifizetni utalványok mellett.
Mások talán nem igy kezdik a pályát, - a "Komló " -ban a czigány hegedüli el a bucsuztatót, s egy kis bormámorban fullad meg a multnak könnyelmüsége; - neki egy vén huszár jelenti be a pályát, az özvegyek és árvák sorsát emlegeti, - bizony ennél szomorubb nótát Bihari sem huzhatna; de erre nem következik a zajgó barátok pohárüritése.
Annál sebesebben lüktet a sziv, egy fiatalembernek szíve, hova a csalódás, elkeseredés és nyereségvágy nem firkálta be a boszut, a megvetést és a vérszopást.
- Özvegyek és árvák! - ismétli a tünődő fiatalember az első benyomás uralma alatt, és ez érzelem következtében indokolva van a magánbeszéd, midőn hallgatóságra nem számitva, hangosan mondja: Igen! özvegyek és árvák!
Ez legyen a jelszó!
A nagy munka után a szobában heverte el a délutánt, az utóbbi napok és éjszakák terhe megviselte, s édes álom nyomta le pilláit késő estig.
A nagyságos asszony fia gyertyagyujtás előtt vetődött haza, ekkor is az anyja unszolta az irodába; mert a nagyságos asszony véleménye szerént illik böcsülettel megválni nem csak a bátyától, - hanem a főnöktől is, ugy is annak köszönheti, hogy keresztüluszott a vizsgán.
Tudta az urfi, hogy ez lesz az utolsó est, a szegény irodából az anyai szárnyak alá siet, kényelmesen butorozott urfiszoba várakozik rá, szolgálatára külön cseléd lőn fölfogadva, simább mint Vendel, e goromba katona, kinek ő még adósa, talán pénzzel ? véljük mi, - ő meg azt hiszi, hogy egy kis gorombasággal.
Ez utolsó estén lett volna a fizetőnap, a meggondolatlan urfi némi önállóságra kapaszkodván, valami lenyelni valót szánt borravaló helyett.
A jó pajtások közöl néhányan eljöttek a fiatal ügyvédekhez, - széken, ágyon , kereveten helyet foglalának, beszéltek az ügyvédi pályáról, honnét sokan fölértek már a kanczellári czimig is; természetesen: ésszel, tudománynyal; mint az már okvetlen megkivántatik.
A fiuk egyéni hajlamaik szerint válogatának, egyik ügyvéd, a másik megyei hivatalnok , a harmadik szónok, a negyedik a "dicasterium " -ban akart foglalkozni, amint hajlamaik , körülményeik vagy összeköttetéseik adták az irányt.
Már gyertyagyujtás ideje volt, a nagyságos urfi lesett a pillanatra, mikor Vendel a meggyujtott gyertyával belép, ez alkalommal akart belekapczáskodni bátyja szolgájába .
A kulcslyukon bepillantott a gyertyavilág, sokáig nem kelle várakozni, azért az ajtó körül tartózkodott, és utczagyerkőczhöz méltó pimaszsággal leste meg a kilincs mozdulását, s amint a gyertya az ajtónyilásba ért, ügyesen elfujta a lángot.
A bennlevők észre sem vették a csinyt; Vendel is léghuzamnak vélte, és zörgölődés nélkül kiment, hogy ujra meggyujtsa a gyertyát.
A fiuk érdekkel vitáztak a pályaválasztásban, egymásnak természetét, hajlamát ösmerve, a jóbaráti tanácsokkal nem fukarkodtak.
Az urfi nem vegyült idáig a beszélgetésbe, az ajtó körül ólálkodott , s a másodszor benyitó Vendel kezében ujra elfujta a lángot.
A másodszori elfujás ügyetlenebb volt, a fuvás neszét is meghallá Vendel, és a gyertyalángon is észrevehető volt az irány, honnét feléje tódult a fuvallat.
Vendel dörmögve tért vissza.
Nem kételkedett a csinytevőn, hisz az idegen nem tesz ilyest, a házbeliek közöl kedvenczén kivül csak az urfi volt otthon.
A másik határozottan látta, hogy az urfi Vendelt bosszantani akarja, de az utolsó estén nem akart szóvitába keveredni, azért hagyta bolondulni, azt meg ugy is hitte , hogy Vendelnek is van olyan kártyája, melylyel az ilyent alkalmasan el lehet ütni.
Harmadszor is elfujta a gyertyát.
Valamennyien látták az urfinak pajkosságát, azonban szó nélkül hagyták a dolgot, csak Vendel nem.
- Urfi, ha még egyszer elfujja a gyertyát, sötétben marad.
Valamelyik a fiuk közül ismerte Vendelt és nem akarván kitérni a beszéd folyamából, a negyedszeri fordulókor beszédbe akará csavarni az urfit, ekképp szólitván meg:
- Ön nem akar ügyvéd lenni?
- Igenis nem! - feleli határozott dölyffel, egyuttal az alig és óvatosan nyiló ajtón kifelé fujva, s ekkor a gyertyahozó szó nélkül belépett az egészen sötét szobába.
- Pedig önnek szép jövője lehetne összeköttetéseinél fogva, - véli a megszólitó, - itt a példa Kardos, egyike a legelső ügyvédeknek Pesten.
- Nagyot talált ön mondani, - gúnyolódik az urfi - harmincz esztendős ügyvéd, egy megvénült tekintetes ur, - semmivel sem több, maholnap a vargalegény is kap tekintetes czimet...
- Tekintet nélkül, - ezt tessék hozzá gondolni, - veti ellen a másik, - fáradságának pedig nem megvetendő gyümölcse került.
- Mondtam, hogy a czimet a vargalegény is megkapja.
- Az aranyhalmazt összegyűjteni és hasznát nem venni, csak annyi dicsőség, mint Aesopus szamaráé, melyre a pénzes zacskókat felkötötték; de maga csak kórót evett.
- Ha önnek volnék, e gondolatot ki sem mondanám, vagy legalább nem ily hangosan , hátha az öreg ur meghallaná.
- Fölösleges aggodalom, tisztelt ur, - mondja a dölyfös, - ha valamelyikünknek oka lenne a másikhoz dörgölőzködni, Kardos ügyvéd urnak több oka lenne anyám termeiben beillatozni tekintetes diplomáját, melyet harmincz esztendeig nagyon megfogott a dohányfüst.
- Ez egy kis elbizakodás, uram!
- Mondja a divánon fekvő kedvencz, nem türhetvén a hetvenkedést és fölkelvén a vita folytatására, hangosan mondja: Édes Vendelem, gyujtsa meg azt a gyertyát; mert itt farkasszemet kell néznünk.
- Kár volna, - mondja egy váratlan hang, Kardos uram hangja - mert negyedszer Kardos ügyvéd ur akarta behozni a gyertyát, - az ilyen beszéd csak sötétbe való!
Általános lőn a meglepetés.
Kardos ügyvéd ur nem maradhatott tovább a szobában, a kilincsre tévé kezét és az ajtó mellől mondja öcscsének:
- Uramöcsémet nem kényszeritem, hogy szállásomon kényelmét korlátozva lássa, - otthon hihetőleg még többet is mondhat.
Jó egészséget!
Az irodából keserün távozott az öreg dolgozószobájába, és egy óráig hányta-vetette eszét, mitévő legyen jövendőben?
A szerencse szakadatlan kisérője volt, minden ember , kit a viszonyok közelébe hoztak, különös megelőzéssel iparkodott az értelmes ügyvéd irányában föllépni, - röviden: őt nagyon elkényeztették.
Ez magyarázza meg, hogy az ügyvéd az utóbbi hónapokban vevén észre a megvesztegethetetlen hatalomnak, az időnek súlyát, - tudta már azt is, hogy kifelé megyen az életből, és csak arra a langymeleg szeretetre számolhat, mit csak ugy pénzérdekért osztogatnak és jó reménység fejében.
Az emberiség adója most már gyakran eszébe jutott, - nincs meg az a mindennapi öröme, mi a családapának boldogsága, tudniillik : szaporaságában látható folytatása önmagának, az a kis örömmel vegyes gond, mely mindig cselekvésre zaklatja, s az unalmat be nem ereszti a hajlékba, - az a, bár legdrágább, de mégis ingyen kinálkozó szeretet, mi önvéreink ragaszkodásából fejlik , - ennek hiánya jutott eszébe, és ha a családi örömet készpénzért nem is, de rimánkodásért adnának: kiállna a nyilt térre koldusnak, és orditva kérne azon malasztból, melynek áldásai mellett oktalan elszaladt fiatal éveiben.
A méltóságos asszony éles késsel nyult a konczhoz, kedves magzatja már furkós bottal !
Hol van az a taplósziv, mely ilyenre meg nem mozdulna?
A természet az egyensuly törvénye szerént uralkodik, az apályt helyre üti a dagály a tengerben ugy, mint az ember kedélyében, s a bánatos ügyvéd szivében kerekedett ürbe egy más érzelem tolakodék, az egyes számu rokon helyébe a legutolsó, az ötödik.
Büszkesége megtört, iróasztalának papircsomóiból egy nagy negyedrét ivet vett elő, s a szigoru erkölcsbirónak, a mérnöknek irt levelet, czélja lévén az egykor hajthatlan embert szeretetre hangolni; mert elképzelé, hogy az ilyen haragos böcsületességü embernek szeretete nem olyan áruczikk, mit a boltban is meg lehet venni; azért ha megkapja, hátralevő napjainak alkonya annyira-mennyire megvigasztaló lesz.
Ez volt az első adag csillapitó.
Nem dühöngött, nem lármázott az éretlen ficzkó ellen; mint a fájós fogat, hirtelen kirántá eddigi helyéből, ekképp a mütét hirtelen megenyhité szivét; de még vérzett a seb, és gondolkozók, mivel lehetne ezt is elállitni?
- Hivja kend át Sipos urat, ha még itthon van.
Utasitja a belépő Vendelt.
Néhány másodpercz alatt belépett az ifju, a kedvencz, kétségen kivül azon hitben , hogy az öreg ur a megválás előtt egy-két jó szót mondjon, amint illik, - s ő is akképp hangolá lelkét, hogy az eddigi figyelmet hálásan megköszönje.
Nem volt ment az izgalomtól, - bizonyos idei együttlét megszokottakká teszi az embereket, és az elválás, mint más, még meg nem szokott utiránynak kezdete, ha kellemesebbnek igérkezik is a jövendő, megmarkolja a szivet.
- Öcsém! - mondja az öreg kezet nyujtva és a kerevetre maga mellé ültetve az ifjut, - én még ritkán könyörögtem az embereknek, hiába pedig tán sohasem, - ön lehet a legelső, kinél kérelmem megbukik , kérésem pedig az: ne hagyjon el engem.
- Hála legyen az istennek! - mondja az ügyvéd szokatlan élénkséggel, - ha ön egy pár szóval hosszabban várakoztat, kilelt volna a hideg.
- Istenemre mondom, én nem érteni a tekintetes urat.
- Meghiszem, öcsém, - magam is azt véltem egyelőre, hogy kicseréltek; de, kedves öcsém, rájár az emberre a rud, és látom, hogy sorsom kereke aláfordul.
Nálam a hét kövér esztendő harmincz esztendeig tartott, s az ellenkezőről ugy megfeledkeztem , hogy a legelső meddő évnek kezdete is megtépett.
- Megcsalták, megrabolták a tekintetes urat?
- Akkor csak szegényebb lettem volna, kedves öcsém, - s a munka nem hagyott volna megrémülni, hisz a mennyit én kereshetek, tizenkét éhes ember étvágyának is elég .
Vagyonomnak egy fillére sem hiányzik, védenczeim száma annyiszor szaporodik, a hányszor ajtómon kopogatnak, és én nem röstellem kimondani: szabad!
- E tekintetben torkig vagyok a bőségben, - hanem ha ön meg akar egykor sajnálni, majd elmondok mindent, ezuttal csak annyit, hogy a fösvénynek nem sok vigasztalódása, ha annyi aranyat gyüjtött, hogy földülvén kocsija, éppen saját aranyainak ráesett súlya képes agyonütni.
Engem ugyan nem ütött agyon; hanem bénává tette lelkem, mert azt hittem , hogy a boldogságot meg kell venni, s a hová én pénzzel mentem vásárt ütni, egykori jurátusom ingyen elhalászta.
Ebből ugyan kegyed nem sokat fog megérteni; majd később megérti, ha szivesen itt marad; s ha nyomtalan pusztulok el , mint az ut melletti kóró, melynek magvát a szél az országut porába hinté, kárpótlást keresek.
Mint ember elvégződöm, egy elkiáltott és elhangzott szóként; de ügyvéd is volnék még, - ez ötlött eszembe, - pályám sikere megszaporitá irigyeim számát, - büszkeségem lett megvigasztalóm, tapasztalatom egy özön, miért czipeljem magammal a sirba?
Egy becsületes ifju száz családnak sorsát mentheti meg.
Önre gondolék, az isten világos ésszel áldá meg: legyen tanitványom, - igy nem éltem hiában, s én megvigasztalódom, mert mint a visszhangba kiáltott szót, egyszer még visszamond valaki.
- Legyen meg a tekintetes urnak akarata, - szól az ifju, - az aztán ugy is a szerencse dolga, meglelte -e bennem az alkalmatos embert, - és minden józanságom mellett nem merek ellenmondani a tekintetes urnak e pillanatban, csak azt igérje meg , hogy miattam másnak hátránya nem lesz, és hogy ha idővel észreveszi, hogy nálamnál különb emberre akad: elereszt.
- Semmi föltétel, - az emberek megválasztásában biztos mértékem van, ha valakinek esze a toronyig érne is; - tehát mi együtt maradunk, és biztositom, hogy másnak ön miatt hátránya nem lesz; mert az első segéd holnap reggel megkapja kineveztetését egy igen tiszteletre méltó állomásra, hova régen vágyakozott, - igy ön aggodalom nélkül maradhat itt.
- Mint eddig is, ugy jövőre is hü embere leszek a tekintetes urnak, - mondja Sipos, - bár elég erőm lenne az ön várakozásának megfelelni.
- Nem kételkedem, - mondja az öreg teins ur teljes bizalommal, - pályánk nehéz, de vigasztaló, s ha más országban ezer meg ezer korlát közé szoritotta is a szabályhajhászat, Magyarországban az ügyvéd a jogelvek fonalán olyan igazságot kénytelen kutatni, mely századokra terjedő igazságtalanságnak látszik, s én a mai napra szántam ön előtt egy előitéletnek megdöntését, mely a magyar ügyvédet terheli , ép oly méltatlan, mint mikor a vértanut az igazságért feszitik meg.
Nálunk vannak száz évesnél idősebb pörök is, s a külföld és az értetlenség megrágalmazza törvényhozásunkat, biráinkat és velük az ügyvédet, ki a gombolyagnak végét századon is keresztülhuzza.
Barátom, - hazánkat török, tatár dulta, - a birtokos vándorlásban tölté néha fél életét, s a rémület perczeiben okleveleit az ellenség markában feledé, vagy ösmeretlen embereknél hagyá el ugy, hogy elveszvén a csaták zajában, utódainak nem hagyhatott egyéb bizonyitékot, mint a jó hiszemet és a birtoklást.
Az elhányódott okmányok század mulva kikeltek a rejtekből, és olyan kezekre kerültek , melyekben fegyverré váltak, és a bonyolult rokoni viszonyok lánczolatán, egy kis papirrongygyal uradalmak kerültek kérdés alá.
A meglepett tulajdonos halaványabb lőn a megsárgult okmánynál, és azon kételybe került, hol nem tudott eligazodni: ő bitorolja -e másét, vagy más, a véletlenül kezére került okmánynyal, őt akarja koldussá tenni? tán akarattal vagy gazságból; hisz század folyt le, és a kik bizonyithatnának, jobban mint az irás, régen elporlottak.
A magyar törvényhozás bölcsessége akkor volt nagy, midőn a harczban élő nemzettagok jogát birtokon belül tárta megvédendőnek; és a pörorvoslatok több nemével időt adott a rokonsági viszonyokat osztályok, örökösödések, örökbevallások alapján addig kutatni magán és nyilvános levéltárakban, hogy a "birtokban levő" megvédhetné magát; vagy ha mégis kétes maradt a kérdés, az egyezkedésnek olyan alapot adott a törvénykezés, hogy a magyar nemes a nem érdemlett, és saját hibája nélkül bekövetkezhetett hirtelen nyomortól megóva, sőt a rokonszeretet és nemtelen boszu elhárítva lőn.
E téren az ügyvéd előtt kincs volt az idő; és a jogelvek fölséges tanával, fáradságos kutatással odajutott, hol megilleti az a szép elnevezés, mire ön is vágyik, kedves öcsém, a jogvédő czim!
Ilyen pályára lép ön, s ha önnek szabad irányt adnom a legelső estén, melyen az ügyvédi karba lépett, és a melyen tanitványommá szegődik, igérje meg a következőt:
Az első biróság előtt lefoly a pör, - az elvek megvitattatnak, a bizonyitékok érvényét a felek hatalmasan földeritik, s ön nagy bánatára előre tudja, hogy felének igazságot nem szolgáltathat, pedig szivének egyéni meggyőződésében tudja, hogy saját felének van igaza.
Az első itélet kimondatik az ön fele ellen, - mondja az öreg Kardos szenvedélylyel, - ön fiatal még és elszomorodik, és a veszettnek látszó ügyhöz semmi kedve többé!
Itt kezdődik az én oskolám, kedves öcsém, - és itt kezdődik a tér , melyre az igazi jogvédő oly szenvedélylyel vágyik, mint az orvos a hullára, melynek fölbonczolása előtt határozottan megmondá, minő szervezeti bajokra fog a hullában akadni.
Fiatalember! - mondja lelkesedéssel az ügyvéd, - a félig elvesztett pör köszörüli ki az ügyvédnek eszét, - ez emeli ki az ötezer prókátor közöl, és jutalmát a sorsüldözöttek örömkönyüiben, méltányosságában és a közvélemény megtisztelésében leli meg.
A ki az igaz jogot megvédte, - az ártatlant védte meg a nyomor, a kétségbeesés, valamint az erkölcsi sülyedéstől, tehát nem csüggedni, fiatalember, ez az én tanom, erre fog ön tanitványul vállalkozni.
- Nem csüggedni az utolsó perczig.
- Egész az utolsó perczig.
- Isten velünk, kedves öcsém, - mondja végül az ügyvéd, - most már megint éledezem, - az öreg Kardosnak mégis lesz folytatása.
Sipos barátunk a szabadba vágyott, hogy ez estének benyomásait ismételje, s a mit Vendelnek és Kardos urnak szentül megigért, még akkor se feledhesse el, ha tán feledni akarná.
Később valamivel az utczán volt, a lámpák fényénél Vendelt látta a postahivatal előtt megállni, akkor ereszté be a levelet, melyet az ügyvéd a mérnöknek irt.