Egy kis ösmeretség.
A születésnapi ebéd nagyon kifárasztotta az ügyvédet, vállain terhet vett észre, az időnek, a lefolyt ötven évnek sulyát.
Hazáig elkezdé számlálni az ötvent: huszig könnyen elért, a rá következő ötöt is utánmondá, s itt már unalmassá vált a számlálás, tudva, hogy a fele még hátra van.
Lassan folytatá a másik felét, az ujabb ötnél rendesen megnyugodott.
A számoknak megfelelő évekre visszagondolva, az emlékezet hiven föltárta saját életét, a huszonötödik évkornak reményteljes virágait , néha megrótt, de nem bünös könnyelmüségeit, melyek, mint a könnyü szellő , meghintázzák a virágot; de nem törik le.
- Öttel odább szilárdulni kezdett, a pályának küzdelmei nem döbbenték meg, sőt fölingerlék a tetterőt; nem ijedt meg az áltekintélyek rezzegetésétől, hisz akkor még lánggal égett bensejében a lelkesülés .
Egy-egy gúny le nem veré, szelesnek, meggondolatlannak, nyughatatlannak kürtölék, ő pedig uj lélegzettel, fokozott lelkesedéssel és nagyobb elszántsággal tört magának utat.
Az emlékezet tovább vezeté, a negyvenedik év felé, mikor a győztes elől kitértek, s a pályának nem maradt nehézsége, mondhatott, irhatott akármit , gyöngeségeit a tekintély megvédé; de már tapasztalá, hogy a negyven esztendős koráig szerzett tekintély tőkéjének kamatjait élvezi, a munka megszünt őt ösztönözni, s az is jó volt, ha az irodából a készet hozták át aláirás végett.
Azt hitte mindeddig, hogy ez anyagi kényelmének természetes következménye.
Ma, éppen most, elfáradt a számlálásban az ötvenig évre, - nem gyanitá, de világosan tudja , hogy az életben az ötven év a negyven ellenében hátrány, a higgadtság egy kis türhető szelesség ellenében az életerőnek ernyedése, a fiatalkori tapasztalatlansággal szemközt fölhányt teher, mit napszámban kénytelen az ember saját személyében tovább czipelni, - hogy a tekintély jó kész tőkének, érvénye elhatározó, kényelemnek megfizethetlen; de csak olyan nyugágy, melyre leheveredni szokott felöltözötten , csizmástul, mit a felnőtt embernek rossz néven sem lehet venni, pedig a fiatalembert kikaczagnák; - a jártasság, bölcsesség mind kincs az ötven esztendős korban, de éveink számán vettük meg; és ha megalkudhatnánk: még egyszer lennénk szeleburdik , meggondolatlanok, tapasztalatlanok.
Ugyanezt gondolá az ügyvéd, cserélni szeretne; de mivel nem lehet, egykor oly edzett lelke elveszti minden ruganyosságát.
Még azt is szivesen megöklözném, ki egész egykedvüséggel mondaná, hogy valahonnét - elkéstem; hát a ki rég lesi a perczet, hogy ezt elejbém kiáltsa, mint a méltóságos asszony bemondá az ötven évet, azt a kort, melyben csak a bolondok mernek még megházasodni, - s toldalékul a hátralevő esztendőkről beszél , melyek csak arravalók, hogy néhány silány butordarabot még maga osztogathasson ki az ember.
- A ki egy agglegényt ilyenre mer emlékeztetni, az ne csak reménybeli örököse ne legyen az illetőnek, sőt még adósa sem, ha csak készen nincsen erszényében a pénz , hogy mindjárt első szóra visszafizeti.
Még a gyertyabél is megmozdul, ha meggyujtják, miért volna érzéketlenebb az ember ?
Kardos István ur rettenetesen kijózanodott, s haza érvén megörült, hogy méltóságos bátyja előtt ki nem mondhatá szándékát, igy még marad ideje gondolkozásra, s ha pénzen kell is valami czélt elérnie, alkudozhatik, lehet nagylelkü: kezében maradt az eszköz mások boldogitására.
Az állatokat természeti ösztönük vagy szaglásuk számtalanszor megmenti a veszélytől , - az embernél az ész áll őrt s a vén prókátor majdnem imádkozott örömében, hogy a hol esze fölé kerekedett a hiuság, a véletlen megőrzé függetlenségét egy ravasz asszony ellenében.
Napok teltek el duzzogásban, a jó kedv nem akart visszatérni; mert nem volt kinek panaszkodni.
Egymagában dünnyögött, s mint a kinálatlan falatot, száraz torokkal nyelte le a keserü tapasztalást.
Vendel nem szokott a tekintetes ur dolgába avatkozni, észrevette mogorvaságát, de csak magáról vett mértéket, hogy a koros ember, ha elveszti a kedvét, hetekig elmorog utána.
Ujra a munkára adta magát, eközben az irodai személyzettel gyakrabban érintkezett, és szemébe tünt az a fiatalember, ki Sándor helyett lépett be hozzá.
Külsőre a nyalkaságig csinos, irása kitünő, fogalmazása biztos, határozott értelmü, néhány szóval a dolog velejét kimeritő, - még duzzogásában sem akad gáncsolni való; hanem rossz prókátor volna az, a ki a kákán csomót nem tudna találni.
- Ifiuram, - szólitja meg a szobába rendelt fiatalembert, - hol tanultuk a just?
- És mit gondoltunk Nagy-Váradon, mik akarunk lenni? hét szilvafás nemes ember , örökös esküdt, faluzó prókátor, szalmakomiszárius, fizetéstelen táblabiró; mert ilyen is telik ki a juristából, - nos, hadd halljuk, mik akarunk lenni?
- Független ember.
- Mondja tisztes nyugalommal az ifju.
- Tehát főbiró, alispán, itélőmester, királyi táblai biró, szeptemvir?
- Jogvédő akarok lenni, - azontul semmi; de alább sem alkuszom meg.
- Öcsém, - mondja foghegyről az öreg, - tudja, hány ezer ügyvéd van Magyarországon?
- Fényes Elek statisztikája szerént lehet körülbelül ötezer.
- Jól van, ötezer, - hagyja helyben az ügyvéd, - és föltéve, hogy ennyi ember ezen pillanatban kétezerötszáz pörben dolgozik, hogyan jut mindenkinek tenni valója?
- Fele a felpöröst védelmezi, fele pedig az alpöröst.
- E szerént csak felének lehet igaza, és föltéve, hogy éppen a felpörösöknek van igazuk, még pedig világos igazuk: ön nem állna be alpörösi ügyvédnek?
- Amint tekintetes ur monda, hogy a felpörösöknek világos igazságuk van, - igenis, nem vállalnám el az alperesnek védelmét.
- Hátha valamennyi alpörös önhöz folyamodnék tanácsadásért?
- Valamennyinek megmagyaráznám, hogy nincsen igazuk, aztán megmenekedném tőlük.
- De ilyen tanácsadás mellett semmi sem maradna az ön markában.
- Megmaradna függetlenségem.
- Igaz, - megmaradna a függetlenség, - de, szép öcsém, a kereskedőnek pinczéjében megrothad a czitrom, annak árát csak ugy kapja meg, ha jól beosztva, a fonnyadót ügyesen elkeveri; s elhiheti ön, hogy az ilyen az ügyes kereskedő.
- Meghiszem, ügyes kereskedő; de nem becsületes ember.
- Hüm! ... dörmög egyet az öreg, nem szokván meg a fiatalemberben ennyi önállóságot , - szerencse, hogy orvos nem lett; mert ha egy nagy beteget egy falat fekete czukorral meg tudna gyógyitani, talán el sem venne valami nagy bankót?
Hisz a mit ön rendelt , mindössze is csak egy kis fekete czukor.
- Csalódik, tekintetes ur, - én itt nem az volnék, ki a czukrot árulja; hanem aki azt orvosságkép rendeli, - s bármely nagy bankót adnának, elvehetném - függetlenségem sérelme nélkül.
Itt szerette volna az öreg a fiut megdicsérni, ha ez a bevett ügyvédi szokással megegyeznék, mert a főnökök minden időben azt hitték, nem kell a fiatalembernek szarvakat adni.
- E dogmának nyomán a mi öregünk fölbontá a csomót, melyben az ifjunak munkálata is volt, böngészte a sorokat, azokban a fiunak lelki tehetségét , azon kivül aztán valami megróni való hibát.
A jogelveket maga mondván föl a kidolgozás előtt, a munkának alapja ellen , természetesen, nem volt kifogása - a kidolgozás még inkább megfelelt a kivánatnak ; hanem az öreg az irodai szempontokból indulván ki, megtámadta a helyesirást.
- Öcsém, nagyon fösvénykedünk a fekete lével, a méltóságod , magasságod, kegyelmességed szavakat mindig következetesen kis betűvel irja, a tiszteletet megadhatjuk a nélkül, hogy függetlenségünkből elengednénk valamit - és midőn azt tesszük, igaztalanságot sem követünk el.
- Azt nem, - de annál nagyobb a nyelvészeti bün, pedig nyelvünknek kihirdetett törvényei szerént a kezdő betüket illeti csak a kitüntetés, hogy nagy betüvel irjuk.
- De itt már nem engedek, öcsém.
- Jól van, tekintetes ur, - hanem mivel a helytelenségnek is kell bizonyos logikájának lenni, a "Kegyelmességed" szó czim szerénti elsőbbségénél fogva nagyobb K-át igényel a méltóságos M-nél, - valamint ennél is kisebbnek kell lenni a nagyságosban az N-nek.
Az öreg teins urat szivesen találta a gúny, - de nem merte a fiatalember igazságát visszautasitani, mert hiába, inkább vagyunk az életben gorombák, neveletlenek, ármánykodók, haszonlesők, követelők, mint arra vállalkozzunk, hogy okos ember bennünket szamárnak tartson .
Nem maradt ideje a visszatorlásra, hirtelen kellett szabadulnia a zavarból; tehát dolgozó asztaláról levett egy vörösbe kötött munkát:
- Vörösmarty költeményei; - ugyanez a kiadás van meg nálam is.
- Lássa barátom, - mondja az ügyvéd, el akarván ütni az előbbeni kötekedést, - Vörösmarty Miska az én testi, lelki jó barátom.
Az ügyvéd aligha vesztett el ügyet hirtelenebben, de mégis szégyen nélkül.
Ellenfele nem az ügyes fordulatok csavargásaival, csalásra számitott fogásokkal, olcsóért megesküvő tanukkal, - egyszerüen a meggyőződés szilárd és mocsoktalan érzelmével nyert.
Lelke a legközelebbi hetekben föl volt szántva, soha nem érkezhetett volna alkalmasabban a jónak magva, hogy gyökeret verjen benne.
A büszke, gazdag , elkényeztetett ügyvéd az emberiséget alpörösnek vagy felpörösnek nézte, - most lépett be hozzá annyi idő óta egy fiatal egyéniség, - egy valóságos ember, nyilatkozata oly őszinte, hogy száz esetben kilenczvenkilenczszer is kikergette volna más is, ő is, - és a századik megéreti vele a csodát, hogy saját alárendeltjét, egy inast a jogtudomány terén, megtür kemény igazmondásáért.
Hej! mégis hatalmas fegyver az egyenes szivü ember kezében a szilárd meggyőződés.
- Barátom, - mondja szokatlan leereszkedéssel, - én bogaras ember vagyok, - a tányérnyalók túlságosan elkényeztettek, akar ön egy nehéz leczkét megtanulni?
- Akarok.
- Felel a fiu, megdöbbenve a váratlan nyilatkozaton.
- Engedelmeskedem, uram, és biztositom, becsületesebb munkása nem volt: ezt fogadja el a tekintetes ur kötelesség és hálából egyszerre.
- Emberül van mondva, - válaszol az ügyvéd, - nem fogjuk megbánni, hogy a sors összehozott bennünket.
Meghajtá magát a fiatalember, kiment az ajtón, visszatekintés közben még meghajtva magát.
Talán a figyelemmel bocsánatot kért, hogy az öreggel nagyon is szabadosan beszélt, - mindegy, amint gondolá, ez csak egyszer látszik az aránytalan koruak közt tiszteletlenségnek, a későbbi tapasztalás tanuskodik az érzelem tisztaságáról s a kölcsönös méltánylás mind a két félt megjutalmazandja.
Vendel volt a titkár, neki gyónta meg az öreg, hogy ilyen emberrel még nem találkozott.
Becsöngette a külső szobából, honnét "tessék" helyett ezen szavakkal lépett be:
- Itt vagyok, tekintetes uram.
- Ösmeri kend már ezt a fiatalembert, kit Sándor urfi helyére fogadtam föl?
- Mondhatom, embernek formálták, a kinek kezei alól ide szabadult.
- Olyant akartam mondani én is, - mondja az ügyvéd, - nem szeretném ezt a fiut elrezzenteni a háztól, azért jól vigyázzon kend, az öcsém megférjen mellette; mert különben összeveszem vele.
A mit ettől lát, azt bölcsen cselekszi, ha megtanulja.
- Előbb fogadna a tekintetes az urfi mellé egy hentest is, ki a papiroson az urfi disznait leöldösi; mert én nem győzöm köszörült késsel, a mennyit az urfi vakar.
- Mit gondol kend, válik -e abból a gyerekből ember?
- Az ember sokféle, - tekintetes uram, - katonakoromban mindenféle ember mellé kerültem, a ki engedelmeskedni nem tudott, jó parancsoló vált belőle, - strázsamesteremet tiz esztendeig nem tették meg tisztnek; mert nála nélkül ugy megbomlott volna a gyenge kapitány mellett a rend, hogy a legénység talán visszájáról ült volna föl a lóra; egy főhadnagy volt az ezrednél, a fejős tehénre is félve ült volna föl, az ütközetben pedig egyre azt beszélte, hogy tüz kellene a pipájába, s addig hajszolta az ellenség ágyuját, hogy a pattantyus kezéből elkapta az égő kanóczot, pedig a kardját sem huzta ki.
A fiatalember sokféle, tekintetes uram, előbb megtöri az élet, aztán kapja meg az emberi ábrázatot.
- Ekképp kend még remél valamit a gyerekből.
- No, már nem akarom most mindjárt egyszerre agyonütni, - tekintetes uram, - a fazekasoknál láttam a jó példát, hogy ha a sárcsomóból nem kerül ki tiz itczés fazék , azért nem dobja ki az ablakon; hanem gyur belőle rántásos lábast, - jó pajtás mellett ebből is válhatik valami.
- Sugja meg kend a fiunak, hogy ezt a másikat megbecsülje; mert ez lesz az én jobb kezem, mint tőlem, értette kend.
- Későn volna, ha most mondanám meg neki először, - aztán, tekintetes uram, mondás ám az, a mit ettől hall az ember, ha itt-ott megszólamlik.
- Talán az urfi sem mer összehadarni minden hiábavalót; mert észrevehette, hogy ez apróra váltja egyszerre , ha sületlent beszél.
- Szemmel tartsa kend őket, - és nekem minden hallott szót megmond kend.
- Többet érne, ha a tekintetes ur maga meghallaná, akkor maga vehetne mértéket.
- Igaza van kendnek, - de csak nem leskelődhetem utánuk.
- Az urfit nem kell lesni, tekintetes uram, - néha ugy ordít, hogy csodálom, ha a házi ur eddig föl nem mondta a szállást.
Az ügyvéd néhány hónap lefolyta alatt meggyőződött, hogy kedves öcscséből sohasem válik jogtudó, ekképp a régi viszonyok között még a gyámságos pártfogolás sem ölthet rá valami nagy méltóságot; hátra van még tudni, mennyit nyom mint ember?