Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Molnár Ferenc
Az éhes város
Keletkezés ideje
1901
Fejezet
36
Bekezdés
1835
Mondat
5143
Szó
57341
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
XII
Kedden délelőtt Orsovai megcsókolta a feleségét, fiakkerbe ült és a képviselőházhoz hajtatott.
Ott a kocsi ajtaját úgy csapta be, ahogy valamikor a képviselőktől látta : ellökve magától a kocsit, mutatva, hogy mennyire nem számít az ő életében az a tíz forint, amibe a kocsi kerül.
Mi szegény polgárok a sáros galocsnit lökjük le ily megvetéssel a lábunkról.
A portás szalutált neki.
Kitaláló elme lehetett, mert még fiatalabb képviselőknek sem igen szokott szalutálni.
S ahogy Orsovai meglepő otthonossággal szökkent fel a néhány lépcsőn, utána nézett.
Bizonyosra vehető, hogy a portás, aki különben háziúr volt és a fiát egyetemre járatta, megsejtette benne a pénzt.
Ez portás-talentum.
Benn a folyosókon kellemes meleg áradt a kandallókból.
Kedves, kedélyes téli délelőtt volt, a képviselők ilyenkor otthonosan érzik magukat a jól fűtött Házban.
Jól esett a csikorgó hidegre gondolniok, ahogy a kályhák köré csoportosultak, a hátukat melengették, vagy a padokon ültek egymás mellett szótlanul, szivarozva.
Suttogó hangulat, előkelő félhomály volt a folyosón.
A vastag szőnyegek elfogták a lépések neszét s még az ujságirók is csöndesen vitáztak a folyosó végén, ahol főhadiszállásuk van.
A folyosó közepéig, ahonnan üvegajtók vezetnek az ülésterembe, csak a félhivatalos szerkesztője merészkedett, meg egy ellenzéki ujságiró, szép szál ember , akiről azt rebesgették, hogy már most is ő az egyik függetlenségi árnyalat esze s a legközelebbi választáson okvetlenül képviselő lesz.
Orsovaira ügyet se vetettek.
Annyi idegen ember járkál a Házban, hogy már megszokták az ismeretlen arcokat.
Csak bizonyos zugokban van még exkluzivitás, bizonyos kályhák körül, ahol egy-egy nagy államférfiú szokta melengetni a hátsó felét, miközben a kisebb államférfiak köréje állanak, s az ő nézésével melengetik az elülső felüket.
Orsovai odafordult egy komoly úrhoz, aki hátra tett kézzel járkált fel s alá.
- Bocsánat, uram, Orsovai a nevem... a kereskedelmi miniszter úr ő excellenciájával van itt randevum...
- Orsovai? - kérdezte a képviselő - csak nem a híres Orsovai?
Pál mosolygott, annak a jeléül, hogy ő a hires Orsovai.
A képviselő karonfogta:
- Én Rablay vagyok... jöjjön, barátom uram, majd odavezetem.
A kis öreg hátúl ült, barátai közt.
Amint Orsovait meglátta, felugrott:
- Isten hozta, nagyon szép, hogy eljött!
Ez egy kicsit fenhangon volt mondva, s ez volt az első hangos szó, amely ma délelőtt kivált a folyosó duruzsolásából.
A fejek arrafelé fordultak.
Az ujságirók előrementek, s mindenki figyelt.
A kis öreget sohse látták ily előzékenynek.
Rablay magyarázni kezdte a többinek, hogy ez a hires milliomos, vagyis inkább milliárdos , akiről annyit beszélnek a városban, s akinek a nevével tele vannak a lapok.
Mindenki felállt, s most nagy csoportok nézték az elegáns fiatalembert, aki nevetgélve beszélt a miniszterrel.
Akik a perronon megvárták, most odamentek hozzá és mint régi ismerősüket üdvözölték.
Csakhamar nagy csoport verődött össze körülöttük.
Most már a tulsó folyosókról, a könyvtárszobából és a háznagyi hivatal felől is jöttek annak a hirére, hogy itt van a hires Orsovai.
Egy ujságiró jegyzeteket csinált holnapi karcolata számára.
Pénzszag terjedt el a Házban.
Az ülésteremből is jöttek képviselők.
Ezeknek senkise mondta, hogy a pénzkirály itt van, ezek egyszerűen megérezték a milliók szagát, ezeket valami telepátikus érzés hajtotta ki a folyosóra .
Egy kormánypárti képviselő, aki a gyorsirodában korrigálta a beszédét, egyszerre felugrott az irnokok nagy csodálkozására s igy szólt:
- Érzem, hogy valami történik lenn.
Azzal lesietett a folyosóra.
Akik benmaradtak az ülésteremben, s egy hosszadalmas interpellációt hallgattak, amit egy ismeretlen nevű képviselő a szakállába motyogott, azokon valami névtelen izgatottság vett erőt.
Mindnyájának idegei pénzre voltak hangolva, s megérezték azt a sok aranyat, ami most a Házban képviselve volt.
Maguk a miniszterek is feszengtek a helyükön.
Ez a négyszáz finom delejtű egyszerre nyugtalan vibrálásba kezdett, amint a mágnes megjelent a folyosón.
Akik kimentek, bekötött szemmel is odataláltak volna Orsovaihoz.
Valóságos fizikai vonzással vonzotta őket a pénz, egész életük e körül forgott, mindent ebből a szempontból fogtak fel, s igy érthető, hogy minden idegszáluk, minden vérsejtjük át volt itatva a pénzvágygyal.
Mint ahogy az alkoholisták agyveleje a boncoló orvosok tanusága szerint alkoholszagú szokott lenni , úgy ha ezeket az urakat boncolták volna fel, okvetetlenül a bankófesték illata érzett volna az agyukon, ahová minden idegszáluk, vágyaik és ambicióik e nagy táviróhálózata összefutott.
A tömeg nagy lett körülöttük, a képviselők úgy bámulták Orsovait, mint a külvárosi suhancok a rendőrt, aki egy csoportosulás központja.
Az ülésteremben alig volt néhány ember.
A miniszterek közül csak a miniszterelnök és a honvédelmi miniszter maradt a helyén.
A miniszterelnök szeretett volna kimenni, de úgy vélte, hogy ez nem illik össze az ő poziciójával.
A honvédelmi miniszter pedig nem volt pénzre hangolva .
Talpig becsületes, derék ember volt, minta-katona, becsületbiróságok és nagy párbajügyek igazságos vezetője.
Ő nem is érezte meg a milliókat, s nyugodtan ült az izgatott Ház kellő közepén.
Mikor már akkora lett a csoportosulás, hogy majd agyonnyomták egymást a honatyák, a miniszter karonfogta Orsovait:
- Bocsánat, uraim - szólt - egy kis beszélgetésünk volna...
S azzal behúzta a drága zsákmányt a miniszteri szobába.
A tömeg utánuk tódult, tátott szájjal bámult a szerencsés kis öreg után, aki leghamarabb szaglászta ki ezt az embert.
Aztán ott maradtak az ajtó előtt, mintha várnák, hogy belülről egyszer csak egy nagy csomó bankót dobnak ki közébük.
A duruzsolásból most izgatott moraj lett.
A nagy államférfiak otthagyták a kályhákat s a kis államférfiak a nagy államférfiakat.
A csöndesen szivarozó urakból nyugtalanul futkosó emberek lettek, akik nagyokat szívtak, s izgatottan fútták a füstöt.
Ez a folyosó, amely kellemes félhomályával, csöndes öreg uraival az imént még becsületes vidéki udvarháznak hatott, most egyszerre azzá lett, ami tulajdonképpen volt is : börzévé.
Az ujságirókat is elfogta a láz és kis szőke fiúk cikáztak végig a csoportok közt, maguk se tudták, miért, mint vihar előtt a madarak.
Az embertömeg hullámzó mozgással járt-kelt, nagy lett a füst, s néhány képviselő a karzatra sietett, hogy feleségének vagy ismerőseinek megvigye a hirt.
A karzat is ideges lett erre.
A női kalapok ide-oda hajlongtak, az a néhány kokott, aki Budapesten van, s a képviselőházba jár szerencsét próbálni, illegette magát az első sorban és remélt .
Sőt az utcára is kijuthatott a hir, mert a jobboldali kaput szorongó csoport ostromolta karzati jegyért.
Néhány perc alatt minden jegy elfogyott annak a hirére , hogy a milliók és milliók hatalmas ura a képviselőházban van.
Körülbelül tiz percig volt Orsovai a miniszteri szobában.
Akkor kijött a kegyelmes úrral s ennek a jelenetnek olyan szinezete volt, mint amikor valami éjjeli mulatóhelyen a vidám társaság megvárja egyik barátját, aki félrevonult egy csinos hölgygyel.
A kis öregnek boldogság sugárzott az arcáról.
Orsovai bután mosolygott, s megállt a csoport előtt.
- Vigyétek fel a karzatra - mondta a miniszter, aki akár a hátán is fel szerette volna vinni, de úgy találta, hogy ez már nagyon feltünő lenne.
Az egész csomó rárohant Orsovaira, s mintegy diadalmenetben vitték a háznagyi hivatal felé.
Két képviselő nagy ravaszul előreszaladt, hogy a jegyet elébe hozhassa.
Ezek valósággal versenyt futottak, s az egyik, aki nagyon kövér volt, már a féluton kiállt.
A soványabbik tovább rohant.
- A csomóban, amely az egyre mosolygó és lassan lépkedő Orsovait kisérte, tolongani kezdtek a képviselők.
Mindenki melléje szeretett volna kerülni.
- Mit lökdösöl? - szólt rá az egyik a másikra.
- Nem én lökdösök, hátul tolnak - szólt ez, és hátramutatott az éhes arcokra.
Egyesek könyökkel dolgoztak.
Nagyszerű dolga volt egy atléta képviselőnek, aki könnyű szerrel dolgozta magát előre Orsovai mellé.
Hátul már majdnem pofozkodtak:
- Látod, hogy én előbb voltam itt, hát mit tolakodol?
A másik azt szerette volna felelni, hogy ő csőd előtt áll, de félt, hogy ha ezt mondja, a társa azzal válaszol, hogy neki meg hét gyereke van.
Hát hallgatott, egy pillanatra meghunyászkodott, s aztán, hogy a másik nem nézett oda, ujra kezdte a munkát a könyökével.
A sovány képviselő lefőzte valamennyit.
Ő már elibük hozta a jegyet, lihegve, a futástól kipirultan.
Mögötte állt a háznagy, mintha mondta volna: "Az én nevemet is tessék fölírni, mert én adtam a jegyet."
Orsovai felment a karzatra, de a nagy tömegből csak két ember ment vele egészen a helyéig.
A többi csak az ajtóig kisérte, s onnan visszarohant az ülésterembe.
Szégyen lett volna, ha Orsovai ötven képviselő kiséretében foglal helyet a karzaton.
A sovány ezt előre tudta, s előreszaladt a karzatra.
Ő már ott várta a milliomost s szolgálatkészen mutatta meg neki a helyét:
- Méltóztassék, itt a hatodik szám...
A szolga is odasietett, hogy valami borravalót kapjon, s hivatalos pofával szólt:
- Kérem a jegyet.
A sovány félrelökte a szolgát:
- A jegy itt van nálam...
A szegény öreg nem mert szólni, s elsompolygott azzal az érzéssel, hogy a képviselő úr elette előle a borravalót.
Orsovai leült és lenézett az ülésterembe.
Odalent most csak úgy ontotta a két üvegajtó a képviselőket.
A hirlapirói karzat egyszerre zsúfolásig megtelt, s a hirlapirók állva szorongtak egymás mellett, úgy nézték a magasabb karzatot.
Az elnök, aki eddig félálomban hallgatta a mormolást , egyszerre fölriadt és megrázta a csöngettyűt.
Az öreg szász képviselők, akik a legfelső padsorokban szoktak aludni, vagy ki-betotyogni a mellékajtókon, most szintén fölébredtek és nézték a nyüzsgő házat.
Fölébredtek az alvó padok és az ajtók alvó kárpitjai, fölébredt a két nagy angyal a címerpajzs mellett, az elnök háta mögött, a címeren mintha ezüstös pici hullámokkal folyni kezdett volna a Duna, Tisza, Száva meg a Dráva, a hármas halmon finom szellőcske lengette a zöld szőrszálakat, felébredt minden, mozogni kezdett a levegő is, szóltak, berregtek a csöngettyűk.
Láttátok már a lövöldék durván mázolt tájképeit, amelyeknek közepén fehér körben fekete pont van?
Ha az ember belelő a fekete pontba, vonat szalad ki az alagútból, kocsi megy át a hídon , s hajó siklik át a kis folyón; kinyilik a ház ajtaja, s egy kis bádoglegényke integet.
- Ilyen kép volt ez is.
Hogy Orsovai helyet foglalt a karzaton, az egész tájkép megelevenedett.
Orsovai érdeklődve nézte mindezt, de fogalma sem volt arról , hogy őmiatta van ez a nagy kavarodás.
Azt hitte, hogy ez mindig így szokott lenni .
Aztán egyszerre érezte, hogy valaki megérinti a vállát.
A miniszter volt.
- Egy kis interpellációt rendeltem meg - súgta a fülébe.
- Hála istennek, még napirend előtt jött.
Egy kiváló ellenzéki szónok kérdést fog intézni hozzám a munkásintézetek ügyében.
Azért mondom, hogy el ne menjen valahogy...
Szólt és eltűnt.
Az interpellációnak lenn is híre ment, s most már egy árva lélek sem volt a folyosókon.
Csak két ruhatári szolga ődöngött a kályha körül.
Benn az ülésteremben egymás hátán szorongtak a képviselők.
Némelyek szerint a véderővita és a polgári házasság óta nem voltak ennyien a Házban.
A gyorsírók asztalai körül nagy tolongás volt s az elnöki csöngettyű egyre szólt.
A karzatok majd leroskadtak.
Valóságos erdő volt a száz meg száz tollas hölgykalap, amely ide-oda ingott, mozgott, ahogy az asszonyok egymásnak mutogatták a milliomost.
Egy félvilági dáma, aki valamikor buffethölgy volt a képviselőházban, de most több honatya jóvoltából elég jómódban, úgynevezett magánéletet él - átmosolygott Orsovaira, s félrehajtotta a fejét, hogy hasonlítson azokhoz a mellképeihez, amelyek egy ismert látszerésznél voltak kitéve, s amelyeken őnagysága nagy tollas kalapban - és egyéb semmiben volt ábrázolva.
Ugyanúgy mozogtak az ősbudavári pezsgőpavillonok hölgyei , akik eljöttek ide rendesen, hogy szónokolni hallják azokat az urakat, akik előző este pénzt csúsztattak harisnyáikba, s énekelve tomboltak a pezsgőpocsolyák közt.
Ezek szakértő szemmel vizsgálták Orsovait, s úgy találták, hogy nem néz ki belőle sok pénz.
Ezeknek a szegény lányoknak nem volt oly jó érzékük annak megitélésére, hogy ki a "vurcni", mint egyes képviselőknek.
Ez már így van.
Lenn fölállott a kiváló ellenzéki szónok.
Erről mindenki tudta, hogy a világ legtehetetlenebb embere, s hogy többszörös gyárigazgató, biztosítási társaságok elnöke.
De nagy név volt, és sok évvel ezelőtt elhúnyt apját szentként emlegette a történelem.
Ez a szegény árva már teljesen ősz volt, de egész lényében határozottan állandó szomorúság tükröződött.
A viszonyokkal nem ismerős ember is rámondta volna rögtön erre az éltes férfiúra, hogy árva.
Szemei mintha mindig ki lettek volna sírva , könnyek nyomát viselték.
Lelógó orra, lelógó bajusza s melankolikusan ringó pocakja egyaránt azt a látszatot keltette, hogy ez a szomorú ember nem tud hovalenni az intenziv gyásztól.
Ez azonban, mint tudvalevő volt, nem akadályozta meg őt abban , hogy dús állásokat fogadjon el, s egyebekben a kormánynak legkedvesebb, leghívebb és legragaszkodóbb ellenzéke legyen.
Olyan színezete volt a nagy árvának, mintha a kormányok egymásután kinevezték volna az ellenzék vezérévé.
Mindig megijedt, amikor egy-egy kormány megbukott, mert félt, hogy a következő miniszterelnök nem hagyja meg ebben a nyugalmas állásában.
De meghagyták mindig, mert hű volt és kiválóan alkalmas erre az államhivatalra.
A nagy árva felállt, s olyan hangon, amelyben még mindig élénken reszketett a bánat , így szólt:
- Tisztelt Ház!
Most először történt, hogy az Árva első szavára halotti csönd lett a Házban .
Egyébként sohse hallgatták csöndben, mint ahogy a félhivatalos ujságot csak úgy átfutja az ember.
De most oly nagy csöndesség lett, amitől a bánat embere maga is megijedt.
Fontossága tudatában halkan mondta el rövid beszédét, amely a következő kérdésekkel végződött:
1. Van-e tudomása a miniszternek arról, hogy egy milliárdokkal rendelkező, páratlanul nagylelkű emberbarát oly intézetet szándékozik Budapesten felállítani, amely hivatva volna a munkanélkülieken alaposan segíteni?
2. Ha van erről tudomása, szándékozik-e érintkezésbe lépni a nagylelkű emberbaráttal ; hogy a tervbe vett s a költségvetésben már elő is irányzott hasonló állami intézmény egybeforrasztassék a kiváló emberbarát intézményével?
Beszédét dadogó, motyogva akadozó mondatokkal fejezte be.
Az apja nemzedékeket tanított meg szónokolni, csak a fiát nem tudta megtanítani.
S mégis olyan éljenzés és taps tört ki a rövid szónoklat után, aminőt a másik ellenzék vezére, aki idealizmus és szónoklat dolgában méltó tanítványa volt az Árva apjának, még sohse kapott.
Az elnök rémülten kapott a csöngettyűje után, amikor látta, hogy az éljenzés nem szünik s hogy a képviselők véresre tapsolják a tenyerüket.
Most már az egész Ház állott s a karzat felé tapsolt, ordítva tüntetett Orsovai mellett.
A nagy üvegtető reszketett, az ujságirók lázasan jegyeztek s a gyorsirók tehetetlenül néztek jobbra-balra, majd az ő tekintetük is a karzaton állott meg.
A zaj akkora volt, hogy a sovány képviselőnek teli tüdőből kellett Orsovai fülébe ordítani:
- Hajtsa meg magát!
Orsovai sápadtan nézett a forrongó bolyra, az embercsomóra, amely fölött, mint sötétvizű tavon fehér vízililiomok: tenyerek mozogtak, tapsoltak, tenyerek, tenyerek , csupa tenyér, amely csak azért tapsolt, mert kérni még korán lett volna.
Az elnöki csöngettyű folyton szólt.
A kereskedelmi miniszter felállt, hogy azonnal megadja a választ az interpellációra.
A taps és az éljenzés csak lassan hallgatott el s még mindig voltak hátul olyanok, akik ujra kezdték.
Mint a szinházban, valami nagyon izgató drámai jelenet után, amikor régóta visszafojtott érzések törnek ki a nézőtérből.
A miniszter néhány szóval felelt.
Hogy már érintkezésbe lépett a nagylelkű emberbaráttal s hogy az állam a maga szerény krajcárjait egyesíteni fogja Orsovai Pál - "igenis, kimondom ezt a nevet" - mondta lelkesen a kis öreg - "hadd ismerje az egész ország a szegények gyámolítóját - egyesíteni fogja Orsovai Pál büszke millióival."
Az előbbi jelenet ismétlődött.
A taps, az ordítás megreszkettette a vén épületet és senkinek se jutott eszébe megróni a karzatot, amért az is tapsolt.
A pezsgőslányok és a rikítóruhás, tollaskalapos félvilági dámák felálltak az első sorokban , zsebkendőiket lobogtatták Orsovai felé.
Ezek a jó lányok úgy vágyakoztak rá, úgy imádták, hogy szerették volna itt a világ előtt ledobni magukról a ruháikat, hogy úgy lássa őket s válaszszon közülük.
Ezek mind hozzá voltak szokva, hogy vannak napok , amikor legdúsabb barátaiknak sincs pénzük, emlékeztek a becsapatásokra, a szabószámlák és házbérek keserveire s most régvárt gyönyörrel érezték, mint közeledik feléjük a pénz, az érvényes, az igazi, nem kölcsönkért, a soha ki nem fogyó pénz...
- Hajtsa meg magát! - ordított a sovány képviselő, aki már Orsovai impreszáriójának tolta föl magát.
Orsovai egy kicsit meghajtotta a fejét.
A zsivaj erre még egyszer felharsogott s aztán végleg elállt.
Az emberek belefáradtak.
Egy képviselő jelent meg a karzaton.
Egyenesen Orsovaihoz ment:
- Tudja mit mondott a miniszterelnök?
- Mit mondott?
- Azt mondta, hogy "ha ez az ember ilyen népszerű, akkor a legközelebbi üres kerületet neki adom."
Orsovai elmosolyodott erre s önkéntelenül is lenézett a miniszterelnökre.
Találkoztak a pillantásaik: a kegyelmes úr barátságosan, szinte kacéran nézett fel rá.
A képviselők oly nyilt kacérsággal nézték, mint a pezsgőslányok, akik tíz forintért igen kedvesek az emberhez, a miniszterelnök pedig oly kacérsággal nézte, mint a szomszéd karzaton egy tisztességes asszony, aki égett a vágytól, hogy régi szeretőjét kidobja s ezentúl evvel csalja az urát.
Ez diszkrétebb, de piszkosabb kacérság volt .
A miniszterelnök választások előtt állott s bár a leggazdagabb bankdirektorokat és a zsidó-gentry elitjét megpumpolta azzal az igérettel, hogy mandátumot ad nekik, még a fele pénz se volt együtt.
Orsovai bátorító pillantást vetett a miniszterelnök felé s kifelé indult.
- Kocsin jött? - kérdezte tőle szolgálatkészen a sovány.
- Igen - mondta - a negyvennégyes fiakkeren.
Amikor a kapuhoz ért, már ordította a portás:
- Negyvennégy!
S oly mélyen hajolt meg előtte, mint még soha senki előtt.
- Hajtson a Hungáriához - mondta Orsovai s beült.
Amint a fiakker a faburkolaton végiggördült, Orsovai kinézett az ablakon s látta, hogy a Ház előtt a gyalogjárók szélein emberek szoronganak.
Ezek voltak azok, akik nem kaptak jegyet a karzatra .
Hogy a kocsija kirobogott a Muzeum-körútra, a Sándor-utcában meglökött egy embert a rendőr:
- Oszoljanak szét... mit ácsorog itt, menjen dolgára!
A szegény ember, aki egy nagy ruháskosarat cipelt tele szennyes fehérneművel , lehorgasztott fővel cammogott odább.
- Mozogjon! - kiabált rá a rendőr.
- Va bene, va bene - mondta ez olaszul s befordult egy mellékutcába.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE