TIZENHARMADIK FEJEZET, amelyben mindenki puskát tart a kezében vadászaton; egy láthatatlan résztvevő azonban nyilat.
Besötétedés előtt indult el a két nagy, nyitott túraautó Bimbay Károly zöldzsalus háza elől.
( Az egyik Bimbayé volt, a másik Ulánszkyé; mert Lukács Ede nem tartott autót.)
Szombat délután hét óra volt; a Külső Szentbenedek-utcában egy lélek se járt.
Az első kocsiban János, Bimbay és Sári ült; a másikban Lukács Ede és báró Ulánszky, a feleségével.
Mind zöld és barna vadászruhákat viseltek; kiki legöregebb vadászkalapját tette a kobakjára; persze, Jánosnak elnézték, hogy minden új rajta; nem mehetett már Pestre a holmijáért.
Hát, szóval, Lukács Sári is eljött vadászni!
Ez meglepő volt.
János már leszámolt mindennel.
Úgy élt tudatában ez a weekend, mint még egy unalmas és kínos aktus, amely után szinte üdítően fog hatni a botrány , leleplezés és szökés.
Pillanatig sem gondolt arra, hogy a lány, a LÁNY még egyszer az útjába kerüljön.
Dehát sohasem történik az, amire az ember gondol; s ami történik, azt halandó képzelet el nem képzelheti, bármily egyszerű dolog legyen is az.
És milyen egyszerű volt meghallani, hogy Fehér úr vadászni megy a papával...
És milyen egyszerű volt a további is.
Most az ember itt ül a nagy, kényelmes hátsó ülésen; sapkával a fején, szemüveggel a szemén; és Jánossal az oldalán.
Ó, gondolatban már János volt!
Szavakban még csak Fehér úr.
Ez a lány pedig nem törődött mással, mint a saját gondolataival.
S a gondolatai ezúttal nem voltak gúnyorosak.
Ha kizárhatta a külvilágot, akkor olyan szabadnak érezte magát, hogy az ember el se hinné.
Elmondta magában éjszakánként mindazt, amit Jánosnak kellene mondania s mindazt, amit ő felelne rá.
Nem titkolta önmaga előtt, hogy jobban tetszik neki ez a férfi, mint az eddigiek.
Talán mert az elevenére tapintott már első találkozásukkor.
Talán mert idegen volt, fájdalmasan idegen , zárkózott és hideg.
Vajjon nem Sári előjoga volt -e, hidegnek lenni?!
Milyen különös, hogy valaki bitorolja ezt a jogát.
János pedig, aki jobbkéz felől ült, mindössze egy dologra gondolt, ideges makacssággal, mintha nagyon fontos lenne!
A fekete autószemüveg eltakarta a lány nagy, hidegen-sugárzó, szürke szemeit s ezzel megtöri a varázs!
Puha és gyámoltalan és kicsi lett a lány; semmi félelmetes nem volt benne.
Most.
De máskor!
« Máskor» azonban nincs.
« Máskor» - az hétfő és kedd, vagy szerda.
De csak ma van, szombat és holnap, vasárnap.
Utána menekülni kell, a Lukács Ede pénzével.
A végzet erősebb, mint a törvény.
A törvényt még csak ki lehet játszani; a végzetet nem.
Amit Lukács Edén át adott, azt a lányán keresztül visszavette.
Azaz, venné; ha János nem lenne erősebb, mint a végzet.
De majd megmutatja, hogy erősebb annál!
Attól kezdve rá se nézett a lányra.
Suhant, rohant surrogva, port kavarva a két nagy kocsi, jó kétszáz méterre egymástól.
Köztük emeletes porfelhő imbolygott, mintha mindjárt összedőlne.
- Nézze, - hajolt közelebb a fiatalemberhez - nem látni a másik kocsit.
- Persze, hogy nem - morogta János.
Nem fordult meg.
Sári maga elé bámult.
- Maga, úgy látszik, megijedt - mondta - ettől a nagy géptől.
Motorbiciklihez van szokva.
- Lehet - felelte János, elhatározván, hogy nem bosszankodik semmin; különösen, amikor azt akarják , hogy bosszankodjék.
- Milyen szófukar! - kiáltotta a lány.
- Talán fáradt?!
Apám azt mondja, eddig még nem dolgozott semmit.
Nem kényeztetik el túlságosan Sápvárott?!
Sári maga elé nézett összeszorított ajakkal; a fejét törte valami újabb anyagon.
- Először vadászik ma?! - kérdezte gyengéden.
- Majd szóljon, mielőtt a leshelyre megy; megmutatom, hogyan kell a puskával bánni.
János hirtelen előrehajolt; szemei kitágultak.
Megfogta a lány jobbkezet.
Látta a gúnyos mosolyt s le akarta csókolni az arcáról.
De akkor Sári rákiáltott:
- Vigyázzon!
Leszállt a por!
És János visszahúzódott a sarokba.
A lány nevetett.
János hátranézett.
Nem volt igaz; a por nem szállt le, a por felszállt, változatlanul.
De most már késő volt.
A kocsi hirtelen megállt; balra, a szőlők közt kanyargós út vezetett a nagy , lapos, erdős dombláncra.
János csak most mutatkozott be Ulánszkyéknak.
A vöröshajú szépasszony úgy beszélt vele, mint valami nevezetességgel; a báró bridzsre hívta.
« Majd máskor », gondolta János, mert hogy «máskor» úgysincs.
Sári előkereste a két puskatokot s kivette a fegyvereket.
- Jöjjön, - mondta Jánosnak, halkan - majd útközben megmagyarázom.
János mosolygott; s erről a mosolyról lepattant a játékos gúny.
Elindultak, hatan , egyesével, a szőlők között, egy tölgyfa-sorban.
Halkan, puhán koppant a hulló makk lent, a kopasz földön.
A szőlők aranyos-rozsdás foltjai s a zöld és sárga és vörös lombot egyre teljesebben átitatta az alkonyati szürkeség.
Lépten-nyomon felugrott a nyúl és menekült; elsuhant a koránkelő bagoly; míg vadgalambpárok csak most siettek nyugovóra.
Nehéz varasbéka huppant az úton; őzbak távoli hívása izgatta a vadászszíveket.
Ez már Bimbay Károly birtoka volt; a legszebb birtok a megyében.
Lukács Ede összeszorított ajakkal, rosszkedvűen haladt fel, leghátul; hogyan is érezhetné jól magát olyan földön, amely Bimbayé?!
De azután arra gondolt, hogy legutolsó üzlete óta végkép legyőzte Bimbayt; ez a győzelem egy életre elég...
Most erdőn haladtak át szótlanul; elől Bimbay magas, szikár alakja.
Nagyfejű , veres gombák ácsorogtak a fák tövében, jobbra és balra dűlve egymástól; kúszó indák lógtak a fák között s a moha lágyabb volt, mint a leglágyabb perzsa.
Egyszerre tisztásra értek.
Itt felsorakoztak Bimbay köré, aki halk hangon adta ki utasításait.
A tisztás elég nagy volt, két oldalát az öregerdő, másik kettőt fiatal, alig embermagas telepítés fogta be.
Magát a tisztást alacsony, bokros növényzet fedte , amely egybeolvadt a szürkeséggel s olyannak látszott, mint a csendesen úszó , szürkészöld ködtó.
Ennek sarkában maradt János; Sári a nyíres felé indult s csakhamar eltűnt a ködben; a többiek tovább mentek az erdő mélye felé.
Az esti les addig tart, súgta még Bimbay, amíg hármas füttyszót nem hallanak.
Lassan a léptek halk zaja is elült.
Végtelen nagy volt az ég; végtelenül nagy a csönd; végtelenül nagy a béke.
Alaktalan, nagy madár úszott át a palaszínű tisztás felett.
E pillanatok alatt János lelke felemelkedett a földről, amelyen minden hiúság; János maga is felemelkedett volna , itthagyva mindent; ha lett volna mód rá.
Arra gondolt azonban, hogy a karcsú , csodálatosan nagy és szürkeszemű lány alig száz méterre tőle áll a nyíres szélén , a sötétlő estében; s hogy ez a lány többet ér, mint a föld, többet, mint az ég , többet, mint mindaz, ami felmérhető és elképzelhető.
Nem született még olyan szélhámos a földön, aki ezt a lányt meg tudná szerezni, ha ő nem akarja; de János még ahhoz is kicsinek érezte magát, hogy elfogadja, ha a lány akarná is...
Íme, ez a lány több, mint Mátyás király s az olasz fejedelmek és Podjebrád s a lengyel király s a Szentgyörgyi grófok minden kincse, - akikről Zénó annyit mesélt - de ezért mélyebbre kellene leásni, mint a pokol; s magasabbra szállni, mint a mennyország.
Ki érti a szerelem misztériumát ?!
Ki érti a szerelmesek mértékét, ki méri az emberek értékét; ki ítél a szívek pereiben?!
Ó, Sárit nem kell félteni; nem lesz egy pesti szélhámos áldozata.
Elég okos lány az! s a pesti szélhámos elég buta.