Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Molnár Ferenc
Az éhes város
Keletkezés ideje
1901
Fejezet
36
Bekezdés
1835
Mondat
5143
Szó
57341
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
XIV
- Szabad!
A kis Anna volt.
Istenem, hogy megváltozott!
Orsovai fölkelt nagy karosszékéből és elébe sietett.
- Anna, Anna - ezt tudta csak mondani.
A kis Anna megváltozott.
Asszonyosabb lett, de megmaradt benne az a lányos vonás , amely a legasszonyabb szinésznőt is jellemzi.
Volna kedvem azt mondani, hogy a nőnek három fajtája van: lány, asszony és szinésznő.
Ez utóbbi valami örökös átmenet a kettő között.
Arcban, termetben, ruházkodásban.
Ilyen volt a kis Anna.
Nem hízott meg, de megnőtt.
Komolyabb is volt az arca.
- Üljön le, kis Anna.
- Köszönöm - mondta furcsa mosolygással, olyannal, aminő az egykori viszonyt jelzi.
- Mi szél hozta?
Beszéljen!
Orsovai gyönyörűséggel legeltette rajta a szemét.
Ez, ez kellett neki!
Ez illett hozzá.
A kis Anna nem is juthatott szóhoz, mert a férfi kezdett beszélni:
- Gondoltam magára, kis Anna... visszaadtam a kölcsönt Lusztig úrnak.
- Hogyhogy?
A kis Anna szégyelte magát egy csöppet, mert Lusztig úr élete legviharosabb időszakára emlékeztette.
- Mindjárt az első napokban jöttek hozzám - folytatta egy kicsit hencegő hangon Orsovai - hogy vegyek holland-magyar részvényeket.
Maga az igazgató volt itt, s minden áron rám akart sózni egypár részvényt.
Eszemágában sem volt venni, de aztán eszembe jutott Lusztig úr.
"Jól van - mondtam - megveszem a részvényeket, egy föltétellel.
Ha kidobják Lusztig urat."
- Kidobták?
- Mindjárt másnap.
Megérte nekik.
A lapokban közzétették, hogy Orsovai, a milliomos , pénze egy részét a holland-magyar bank részvényeibe fektette...
Lusztig úr itt volt nálam kunyorálni, de kilöktem.
- Szegény Lusztig...
A kis Anna mégis csak hálás volt a fülbevalók és a házbér kifizetője iránt.
De aztán egy sóhajtással hamar eltemette az egész multat, s áttért a jelenre.
Orsovai nagy szeretettel nézte.
Nagy szeme, fölfelé irányuló orrocskája még most is tetszett neki.
Annak idején Lusztig úr miatt időnek előtte szakadt meg a viszonyuk , éppen akkor, amikor a legédesebb volt.
A férfiak szeretik végigszívni a szivart ; inkább megkeresik a csutkát, amit valahová letettek, mintsem hogy uj szivarra gyujtanának.
Az utolsó szippantások oly jól esnek...
- Mi az az ujság?
- Férjhez mentem, Orsovai úr - mondta halkan, de boldog mosolylyal Anna.
A csutkát más szívta el.
- Férjhez mentem - folytatta - és éppen a férjem miatt jövök.
- Ki a férje?
- A férjem egy Landauer nevezetű.
Amikor még csak medikus volt, sokat járt a szinházhoz, megszerettük egymást és egy napon megkérte a kezemet.
Tudja, ezt még egy férfi sem tette velem.
Boldog voltam és feleségül mentem hozzá.
- Tehát orvos.
- Igen, állatorvos.
Nem keres szegény semmit és én kénytelen voltam a szinháznál maradni.
Ott aztán fölemelték a fizetésemet és kezdtek jobb szerepeket adni.
Most már kilencven forintom van.
- Nos, és?
- És hát éppen abban az ügyben jöttem.
Ne haragudjék rám, hiszen mindig jó voltam magához...
- Anna... kis Anna...
Közelebb húzta hozzá a székét.
Most már pikáns is volt a dolog.
A kis Anna asszony s abban a helyzetben van, hogy házasságtörést lehet vele elkövetni.
Orsovait csiklandozta ez a gondolat.
- Hallottam, hogy maga most már nagy urakkal trafikál.
A városban az a hír, hogy a miniszterek csak úgy járkálnak magukhoz.
Szerényen intett a kezével Orsovai:
- Ugyan, ugyan.
- Hát azt gondoltam, hogy tehetne valamit az érdekében.
A földmivelésügyi minisztériumban most keresnek állatorvosokat.
Ha egy szót szólna a miniszternek , kineveznék.
Tudja, nem bánom, hogyha vidékre küldik is, csak már végre legyen valami keresete.
Irja fel a nevét: Landauer Jenő.
Orsovai már olyan naptárt tartott, mint valami államtitkár.
Előkelő politikusok, nagy pénzemberek nevei voltak olvashatók a "Jegyzet" rovatban.
Előre lapozott s egy csütörtöki napra beírta: Landauer.
Aztán ezt is utána tette: Anna.
A földmivelésügyi miniszter csütörtökön fogadott.
- Igy ni - mondta aztán s visszament a kis Anna mellé.
A szinésznőből valami édes parfüm áradt.
Friss volt, eleven s butácska szeme kedvesen ragyogott.
A haját à la Cléo de Mérode a fülére fésülte.
Ugynevezett "édes kis pofa" volt.
- És a mult? - kérdezte tőle.
- Óh - felelt Anna - a multnak vége.
Nagyon, nagyon szeretem az uramat...
Ez igaz szerelemmel hangzott.
Ezek a kis szinésznők mind ily véghetetlenül szerelmesek a férjükbe, kis családi tűzhelyükbe, az olcsó házi vacsorákba.
Talán nem is szerelem ez, hanem a tisztességes élet nagy vonzóereje, a fajfentartás gondolatáé , amely nyers erővel markolja meg ezeket az eltévelyedett kis lányokat.
Orsovai nem gondolt arra, hogy visszaél a helyzetével, ha megfogja Anna kezét .
Megfogta s jól esett visszagondolni a multjára.
Ő nem tehetett róla, hogy belőle nagy embert csináltak.
Ő igazán nem törte magát semmi után.
Még a feleségébe se volt szerelmes.
Minden úgy jött, egyszerre, véletlenül, ő semminek sem volt az oka.
A kis Anna egy ismerős akkord volt, amely a régi esztendőket föltárta előtte.
Most kezdett csak csodálkozni, hogy ily rövid idő alatt mennyi változás érte, mily nagy ember lett.
E pillanatban nyomta is ez a teher szegény, érdemtelen vállát s a kis Anna mellett otthonosan, "entre nous" érezte magát.
Csöndesen megcsókolta a kezét.
- Hagyja, - mondta Anna - úgyse ér vele semmit.
Nem mert vele ellenkezni, mert a férjének nagy szüksége volt az állásra.
Landauer úr szégyelt a felesége keresetéből élni s ki se mer menni az utcára, amíg nem lesz állása.
Aztán meggondolta Anna, hogy egy kis tapogatás a férje érdekében még nem bűn, pláne attól, akinek valamikor sok minden volt szabad.
Orsovai megölelte.
- Hagyja... hagyja...
Csak ezt mondta mosolyogva a szinésznő s próbát tett, hogy kiszabaduljon a karjai közül.
- Mit akar, kis Anna?
Ne bolondozzék... csak nem felejtett el mindent?
Anna egyre feszegette a karját:
- De igen... mindent... mindent... - ezt mondogatta.
Most már csókolta az arcát Orsovai, de a szájához nem tudott férkőzni.
Ezt mindig elkapta előle a kis Anna, bizonyára abban a hitben, hogy ott kezdődik a házasságtörés.
Orsovai kipirult s a kanapé felé tolta.
Amint az asszony ezt észrevette, elsikoltotta magát.
- Szamár! - súgta a fülébe Orsovai - mindent kapsz... állást, pénzt, ruhát...
- Nem, nem! - kiáltotta Anna.
Künn járkált valaki.
El kellett eresztenie a kis Annát, aki égő szemmel, felborzolt hajjal állt ott.
Orsovai dühösen kezdett fel-alá járkálni a szobában.
Az asszony egy helyben állt, tanácstalanul.
Félt, hogy megbántotta Orsovait.
Haragudott is magára , hogy ennyire hagyta fejlődni a beszélgetést.
S a férje ügye miatt is megijedt.
Halk madárhangon szólalt meg:
- Ne haragudjék, Orsovai úr.
Ez nem szólt semmit.
Folytatta a dühös járkálást.
Az asszony még ott állott vagy öt percig és semmit se tudott - vagy nem mert - mondani.
Szeretett volna elmenni.
Végre megtörte a hallgatást:
- A viszontlátásra, Orsovai úr - szólt minden harag nélkül s az ajtó felé ment.
A kezébe vette a kilincset.
Orsovai nem felelt a köszöntésére, hát még egyszer szólt:
- Alászolgája...
Erre se kapott választ.
Felhúzta kis vállát és minden zaj nélkül kiment, szinte osont, mintha bűnös lett volna.
Orsovai egyedül maradt a szobában s még akkor is fel-alá járkált, amikor dél felé hazaérkezett a városból felesége, a hidegtől piros arccal, mindenféle csomagokkal, elegáns kis bundában, ennivaló kacér kalappal a fején.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE