Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Aszlányi Károly
Szélhámosok : Regény
Keletkezés ideje
1939
Fejezet
25
Bekezdés
1888
Mondat
3595
Szó
34035
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
TIZENNEGYEDIK FEJEZET, amelyben megismerjük János elveit, de nem sokai érünk vele, mert mindjárt hűtlen lesz hozzájuk.
1.
Az olvasó, ki elég erős ahhoz, hogy elviselje a történendőket - s elég járatos a világ dolgaiban, az emberi lélek mélységeiben, hogy meg is értse azokat: idézze mégegyszer maga elé a tisztást, amelyen a szélhámos fiatalember áll; immár félórája mozdulatlanul, hóna alá szorított drillinggel, amelynek mindhárom csöve ásítva várta a vadat; míg János maga ásítva várta az esti les végét, mert hiszen az a végtelenbe látszott nyúlni...
Baloldalt halványszürke sor, fiatal fák seprői meredeztek a fekete égre, amelyen már kigyulladtak a csillagok.
Szemközt kétféle feketeség látszott, az egyik az erdő, a másik az ég; mind a kettő fekete és mégis élesen elhatárolt.
Az erdő volt a komorabb és fénytelenebb.
Középütt a füvek és bokrok egybeolvadva hullámzottak, már egészen gyöngyszínű köddé hömpölyödve.
És e köd közepén délceg, fekete alak állt: az őzbak.
Állt és a fák árnyékában lappangó ember felé bámult.
Vékony metszésű fejéről hatalmas gótikus ívelésű agancs meredt az égboltra.
Éppen felette, alig egy hüvelykkel jobbra, állt a Hold aranyszarvának fele az erdő felé.
János mélyet lélegzett, tüdeje megtelt azzal, amit az erdei ciklámenek , harangvirágok, bokrok, gombák, tölgyek, borzok, rókák, nyulak, sündisznók, őzek , baglyok, cinkék, mátyások, szarkák be- és kilélegeztek.
Üde, különös, könnyű keverék volt.
Szemben állt a hatalmas, öreg bak és nem mozdult.
Mint szobor állt ott s pontosan János felé figyelt.
János halkan köhécselt, - khm! - hogy jelt adjon a baknak; esélyt.
Hogy figyelmeztesse rá: az erdőt megszállták jogos tulajdonosai, a vadászok.
A törvény szerint jogos tulajdonosai, igen.
De hogy érezhetett volna János a törvény végrehajtóival?!
Ő maga is a törvény ellen van; a túlsó oldalon áll, mint az őzbak.
Ő maga is menekül; s a menekülőnek fogja pártját.
Ezért köhécselt; halkan ; úgy, hogy a bak meghallja, a szomszéd vadász azonban ne hallja meg...
De a bak nem mozdult.
Hogy hallotta, az kétségtelen; de nem mozdult.
Olyan soká állt így gyönyörű mozdulatlanságában, hogy a Hold aranycsíkja szemelláthatóan magasabbra emelkedett az agancsa fölé.
- Még majd rajtakapnak itt, vele, - gondolta János idegesen - amint itt nézzük egymást.
- Uram! - mondta hangosan - legyen olyan jó, menjen a pokolba, mert különben kénytelen leszek megölni önt, fennálló társadalmi szabályaink értel...
E pillanatban dördülés hangzott s tüzes csík villant fel a nyíres szélén.
A bak felugrott s összeesett.
Mindez egyetlen pillanat volt.
János lélekzetvisszafojtva állt ott.
Lassan levette a kalapját s megindult a véres színjáték helye felé.
A bak ott feküdt a sötét lombon, feje egy sötétvirágú bokorra hanyatlott.
Az arany holdfény éppen nyitott szemébe sütött; egy könnycsepp csillogott a kerek, barna szem szögletében.
János levett kalappal állt mellette; feje kissé előre és oldalt billent, amint nézte.
- Nem én voltam, pajtás, - mondta csöndesen.
2.
Könnyű kéz érintette a vállát.
Felnézett s szemeiben furcsa módon keveredett a szomorúság és mosoly.
Sári nem vette el a kezét, míg lecsúsztatta a fegyvert s az elfeküdt bak hátának támasztotta.
Így összeborultak a fegyver s az áldozat, ők nem tehettek semmiről.
S a lány egy pillanatig megigézve állt, mintha villanyáram érte volna a férfi testén át; de az a szomorúan-mosolygó, holdfényben úszó tekintet bűvölte meg .
Aztán egy sóhajjal kiszabadította magát a varázslatból és könnyedén kérdezte:
- Mi történt magával, hogy nem lőtt rá?!
János lenézett a tetemre s látta a Holdat a szemében.
- Mi történt magával, hogy rálőtt?! - kérdezte csendesen.
A lány elfordult.
Egészen másmódon képzelte el ezt a találkozást; gúnyos és diadalmas párbeszédet várt e percektől.
Most váratlanul kicsinek és megalázottnak érezte magát.
János pedig mosolygott.
Ime, így járnak a szélhámosok; és mindazok, akikre nincsen vadászati tilalom és mégis élni merészelnek.
Megfordult s a tisztás széle felé indult.
Még nem érte el s hallotta, amint a lány sebesen csörtet utána.
Megfordult s hirtelen szembenézett vele.
Csaknem felkiáltott.
A nagy, szürke szemek újjászülettek!
Töredelem, rettegés, odaadó, szenvedni és szeretni-vágyó indulat lángjai lobogtak bennük.
S ez a sugárzás addig tartott, amíg egyszerre két erős kar feszült a lány karcsú dereka köré.
Eszeveszett pillanat volt; sorsdöntő és felejthetetlen pillanat.
Pillanat lévén, kívülről nézve a dolgot: hamar véget ért.
János visszament a virágos, bokros mezőre, lehajolt s kihozta a két puskát.
Visszajött a lányhoz s ott lerakta az ösvényre őket.
- János, - mondta a lány bársonyos hangon, - remélem, nincsenek komplikációk.
A férfi furcsán nevetett.
- Különösen fejezte ki magát, - dörmögte.
- Mit ért ezalatt?!...
- Remélem, tudja, hogy én elérhető vagyok a maga számára .
És remélem, maga is elérhető az én számomra.
- Nekem magában minden tetszik - mondta a férfi - de legjobban ez az egyszerűség tetszik nekem.
Igyekszem magát követni, ebben.
Sajnos , vannak komplikációk.
- Éspedig?!
- Vannak.
Jellemzőbbet nem mondhatok, mint hogy vannak.
Örülök, hogy idáig eljutottunk; hogy tisztában vagyunk egymással; nem bírtam volna a pátoszt és misztikumot.
Most már csak szép, világos, érthető, egyszerű komplikációk lesznek.
- Ne bolondozzon! - mondta a lány fojtottan - remélem, nem akar azzal az ásatag hülyeséggel előhozakodni, hogy én gazdag vagyok, maga szegény?!
János nem felelt.
- Nos, beszéljen!
Ha ilyesmiről van szó, akkor verje ki a fejéből.
Maga az egyetlen férfi, aki tetszik nekem, maga az egyetlen férfi, akire rábíznám magam, maga az egyetlen férfi, akivel szemben nem érdekel a pénz, sem a magamé, sem a magáé, sem az , ha van, sem az, ha nincs!
János nem felelt.
A lány sürgető hangon mondta:
- Maga az egyetlen férfi, akit szeretek.
( S az egyetlen férfi volt, nyilván, aki erre sem felelt.)
A lány hozzátörleszkedett s felfelé emelt arccal mondta:
- Nézze, tudom, a világ nem fordul ki sarkaiból, az ég harsonái se szólalnak meg , hogy ezt mondtam.
De talán valamit mégis jelent a maga számára is?!
Nem?!!
- Mindent - súgta most János, a lány hajába - minden jót és minden rosszat .
Mindennek az elejét és mindennek a végét.
- Ne legyen rejtélyes!
- Nem vagyok rejtélyes; csak szomorú vagyok.
- Miért szomorú?!
- Mert maga nem lehet az enyém.
- Miért ne lehetnék?!
- Csak.
- Ez nem válasz.
Nem méltó férfihez, így felelni.
Van már felesége?!
- Nincs.
- Menyasszonya?!
- Nincs.
- Barátnője?!
- Rengeteg.
- De úgy értem...
- Olyan nincs.
- Büntetett előéletű?
- Nem.
- Egészséges?!
- Igen.
- Akkor nem értem.
- Én se.
- Ne bolondozzon!
Követelem, legyen őszinte!
Öntse ki a szívét.
Tudnom kell, miért lehetetlen az, amit mind a ketten akarunk?!
Miféle hatalom akadályozhat meg minket abban, hogy szeressük egymást?!
- Abban semmiféle hatalom!
- Már úgy értem: törvényesen.
- Abban maga a törvény.
- Hát akkor mégis nős már?!
- Mondtam: nem.
Szokja meg, fiatal hölgy, a gondolatot, hogy amit én a szemébe nézve mondok, az olyan igaz, mint semmi más, olyan kemény, mint a gránit s olyan örök, mint mi magunk.
- Hát akkor nem értem - szontyolodott el a lány - és nem is fogom érteni.
Talán ez a büntetés azért, ahogyan más férfiakkal bántam; talán minden embernek boldogtalanná kell válnia egyszer s az én órám eljött mostan.
Felejtse el, hogy meggondolatlan és neveletlen voltam; romantikus pillanat volt; nem lett volna szabad faggatnom.
Mégegyszer kérem, felejtse el.
- El fogom felejteni, - igérte a férfi borúsan.
S ekkor három éles fütty hasított át az éjszakán.
3.
Mintegy félórába telt, amíg összeverődtek s lejutottak az autókig; az est hőse Sári volt; egyben egyike a legrosszabb kedvű hősöknek azok között, akiket valaha e történelmi földdarab a hátán hordott.
4.
Másnap reggel fényesen sütött a nap; s a Bimbay-kastély előtt zöld, repkényes kerítés húzódott, mint mindig.
Máskor azonban Lukács Sári nem támaszkodott e kerítésnek s nem nézett borús tekintettel maga elé.
Arca sápadt volt; szemei karikásak.
Hosszú, fínom, fehér ujjai a lovagló-nadrág szélét gyűrögették.
A háttérben komor pompában ragyogott s magaslott a Bimbay-kastély.
Balra fehér , lapos cselédházak látszottak, jobbra, elől az istállók.
Szemben végtelen vetések s mögöttük a kék és fehér és zöldes halmok: a tegnap este történtek színhelye.
János fütyörészve közeledett a dűlőúton; kezében valami zöldséget tartott .
Pipacsot szedett, de a szirmok lehullottak útközben s most az egészet eldobta.
Sári fölnézett s arcvonásai nem enyhültek meg, a fiatalember láttán.
Sehogyse talált vissza régi énjébe; sehogyse találta régi arckifejezését és modorát.
- Milyen jó kedve van, - jegyezte meg epésen.
- Nekem?! - hökkent meg János.
- Igen, magának!
- Nekem egyáltalában nincs jó kedvem.
- Dehogy nincs; már messziről hallottam fütyörészni; úgy fütyöl, mint egy kanász , csak sokkal hamisabban.
János felelni akart erre, de meggondolta magát s így szólt:
- Van itt egy lugas, a parkban.
Jöjjön oda velem egy pár percre.
- Minek?!
Kettesben fütyörésszünk?!
János türelmes arccal felelte:
- Nem.
Beszélni akarok magával.
- Azt hiszem, felesleges, - mondta a lány: hanem ugyanakkor megindult a park felé .
János mögötte ment; s önkéntelen csodálattal figyelte a karcsú, magas alakot s kifejező és különös módon könnyed járását.
A lugasba érve, Sári az asztalra ült s lelógatta csizmás lábait; lovaglópálcáját a keze közt tartva.
János közvetlenül vele szemben a padra ült s felnézett rá.
Sári mérges arcot vágott s mégis, mintegy megenyhülve, előrenyúlt s megsimogatta a férfi sima, szőke haját.
- Halljuk, - mondta csöndesen.
- Talán meg akarja magyarázni azt, amit tegnap nem értettem?!
- Igen, - felelte János, - meg akarom magyarázni.
A lány szemei felragyogtak.
Csak jót várt a magyarázattól.
- Én eladtam a maga édesapjának egy telket harmincezer pengőért.
- Tudom.
- Amit ezerért vettem.
- Tudom.
- De százat sem ér.
A lány egy pillanatra elhallgatott; feljebb emelte a pálcát s végignézett rajta.
- Azt is tudom, - mondta változatlan hangon.
- Maga...
- Igen.
Egy pillanatig se hittem, hogy kincseket találjanak.
Le is beszéltem az apámat.
Tartom olyan okos embernek magát, hogy feltételezzem: maga sem beszélte rá.
Tudom, hogy kidobott harmincezer pengőt és nevetségessé fog válni; Bimbay bácsi már előre feni a fogát.
Tudom, hogy csak részben az ő haszonlesése a hibás, másrészt pedig maguk.
Én ezt mind meggondoltam - tegnap és tegnapelőtt és azelőtt.
Én minden éjjel ezen gondolkodom, egy idő óta .
Nem tehetek róla; túlságosan meglep az, hogy szeretem magát; túlságosan nagy dolog ez az én számomra.
Most végleg kiszolgáltattam magam; barátnőim nagyon csodálkoznának rajtam; főleg egy.
De nem baj.
János lassan tért magához.
Felkelt s most olyan magas volt éppen, mint az asztalon, előtte ülő lány.
- Drágám, - mondta rekedt hangon, - ha most elmegyek az apjához és visszaadom neki a pénzt és bevallok neki mindent...
Sári vállat vont.
- Hogyan adná vissza a barátja pénzét?!
- Ó, ő boldog lesz; szó nélkül beleegyezik!
- Szép kis szélhámosok, - mondta a lány elgondolkodva.
- De az apám nem lesz boldog.
És nem egyezik bele...
János tekintete elsötétült.
- Csak úgy vehetem feleségül, - mondta - ha ez a pénz nem tapad a kezeimhez.
- Vigyázzon! - kiáltotta utána a lány, - mert János már szaladt - vigyázzon, majd az ellenkezője derül ki!
Ne kezdjen ki apával, mert...
De János már nem hallotta.
Bement a kastélyba s az elősiető inastól Lukács Ede hollétét tudakolta.
- Éppen most megy be a városba, uram! - felelte az inas.
És valóban, amikor a garázs sarkára ért, látta, hogy az egyik nagy kocsi kigördül az útra és Lukács maga ült a sofőr mellett...
János berohant a garázsba s beugrott a másik kocsi volánja mögé!
Ekkor azonban érces hang dördült meg mögötte.
Bimbay Károly volt.
- Hohó! - kiáltott - a kulcs nálam van.
János megfordult.
Bimbay magas alakja az ajtóban állott.
- Adja ide, - kiáltott felé.
- Minek?!
- Utól akarom érni Lukácsot!
- Minek?! - mosolygott Bimbay - én küldtem be.
Felpiszkáltam, hogy este kezdjenek hozzá a munkálatokhoz.
- Miért?!
Éppen ezt akarom megakadályozni!
- Éppen azt akarom megakadályozni, hogy megakadályozd!
János leesett állal bámult rá.
- Te - suttogta, - dehát honnan gondoltad, hogy én meg akarom akadályozni és egyáltalán...
- Tegnap este is figyeltelek téged és a lányt! - mondta Bimbay bácsi, szemérmetlen kárörömmel.
- Te meg akarod akadályozni, hogy ez a Lukács nevetségessé tegye magát!
- Én?!?
Én...
- Igen, te! - mondta vádló tekintettel az öreg - és én éltem a gyanuperrel.
Nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy szélhámosok kezébe került az öreg, - de kezdettől fogva gyanusak voltatok nekem!
Ti nem vagytok igazi szélhámosok!
János levegő után kapkodott.
- Ti becsületesek vagytok!!! - dörögte Bimbay Károly.
- Igen!
Ne is próbáld tagadni!!!
- Adja ide a kulcsot! - kiáltott János.
De az öreg vigyorogva felelte:
- Majd ha a lapok tele lesznek a szörnyű blamázzsal!
Ma este elkezdik a munkát !
Kucsera és két fővárosi riporter jelenlétében!
Te pedig reggelig itt maradsz!!!
Ezzel becsapta a garázs ajtaját s kívülről kétszer ráfordította a kulcsot.
5.
Este fáklyák szegélyezték Sallai Nagy András volt telkét.
A fáklyák elvilágítottak egészen András úr házáig, ő maga az ablakban állt s kezeit dörzsölte elégedetten.
Negyven ember és három gép dolgozott.
Az egyik gép órák alatt kiirtotta a rengeteg gyomot és cserjét, a másik elhengergette a köveket.
Két fabódéban tervek feküdtek az asztalokon; egy ismeretlen úr is volt itt, bizonyos Szveniczai úr; állítólag szakértő.
Hajnalban már ásókkal dolgozhatnak az emberek.
Egy részük kordont vont a telek körül, kifeszített kötelek segítségével.
Szükség is volt erre, mert fél Sápvár itt álldogált, köröskörül.
A korzóról a sétálók jöttek el, a sörözőkből a sörözők, a vendéglőkből a vendégek, sőt néhány pincér és a tulajdonosok is; itt volt Bonyavka órás és családja, itt volt Bús Laci és Parajh Marci, itt volt Kecskéssy Szani és Virágné és Feketéék és Kovácsék; és Kissék , Nagyék és Borosék, Kövérék, Kocsmárosék, Molnárék, Bognárék és Szűcsék.
Mindenki itt volt és Lukács Ede nem is bánta, hogy itt vannak.
Hadd legyen, aki majd szétviszi a hírt; hadd legyen minél több tanuja a Lukács-féle ásatások nagy, világraszóló sikerének.
És itt volt Cziczmányi Balázs, a Suszter-féle fatelep éjjeli őre, akit időközben kiengedtek a börtönből.
Itt volt, mert a börtön visszavetette egészségi állapotában; ismét nem tudott aludni éjjel.
S ha nem tudott aludni, mit keresett volna a fatelepen?!
Itt volt valóban a két fővárosi riporter és Kucsera szerkesztő úr, aki a látottakat konferálta nekik.
Bús Laci és barátja, nos, ők ketten még mindig bíztak legendás akaraterejükben ; még mindig lehet valamit tenni; a kincs nem lehet Lukácsé!
De, mert történetesen részegek voltak, ők bontották meg először a szilárd sorokat.
Később, éjfél felé, a családos emberek megunták a dolgot; vagy talán nem is unták meg, csak a feleségek parancsoltak rájuk.
Mintegy nyolcvan ember állta már csak körül a telket.
Arcukon mohó kíváncsiság szenvedélyes kifejezése látszott; a fáklyák kísérteties lobogásában.
Félkettő tájban egy nagy lyuk volt már a telek közepén; ebben négy munkás állt s dolgozott.
Később kisebb gödrök nyíltak a telek más helyein.
Az emberek elálmosodtak; keleten felderengett a hajnal.
Hűvös lett s végül a nagy Lukács is elérkezettnek látta az időt, hogy hazamenjen.
Előzőleg néhány szót suttogott Szveniczai úr fülébe.
Szveniczai úrnak két töltött revolver volt a zsebében.
Azonfelül bizalmas utasítása volt Lukács úrtól, hogy azonnal felkeltesse, amint...
Akkor ő és Szveniczai úr személyesen intézkednek majd...
Mert... mert Lukács úr nem szándékozott tíz százalékot fizetni a talált, helyesebben találandó kincsből Fehér Jánosnak és dr. Kovács Zénónak!
Nem, esze ágában sem volt!
Inkább kevesebb hír és siker, de több haszon.
Mert Lukács úr jó üzletember volt és nem rossz szélhámos; a jó üzletember mindig többre viszi, mint a rossz szélhámos.
És a jó üzletember, azonfelül, mindig kevésbbé hiú, mint amilyen mohó.
Lukács úr terve az volt, hogy az előkerülő kincseket titokban elszállíttatja Pestre - és csak bizonyos részükről számol be Kovács és Fehér uraknak, akik, végre is, pusztán alkalmazottai!
És tervének kivitelére legalkalmasabbnak Szveniczai úr látszott; aki pénzért mindenre kapható, kivéve arra, hogy becsületes legyen.
Így történt, hogy hajnali három és reggeli öt óra közt is dolgoztak a munkások ; amikor nézőközönség már egyáltalán nem volt.
János sok-sok kilométerre innen, vadul döngette a garázs ajtaját, de hiába.
Kovács Zénó mélyen és boldogan aludt; ő lelke mélyén nyárspolgár volt, aki boldogságra vágyott; régies gondolkodású ember volt, aki a boldogságot nem a boldogtalanságban vélte megtalálni.
Minden adva volt tehát, hogy a szélhámosokat alaposan becsapják ezúttal.
Csak a kincs nem volt még adva.
Már pedig kincs nélkül mégis csak Lukács marad alul; a jó üzletember.
6.
Hajnalban pacsirta szökellt a magasba a telek felett, mint egy kis, tollas puskagolyó.
Sallai Nagy András felébredt s az ablakhoz ment.
Percekig állt ott , kimeredt szemekkel.
A toronyőr előrehajolt a mellvédről s szintén nagyon meregette a szemeit.
A Jóisten lenézett az égből s elmosolyodott.
Ő az egyetlen Lény a világegyetemben , aki bármin tud mosolyogni.
7.
Lukács Ede telefónja csengett.
Az inas emelte fel a hallgatót.
- Még alszik - felelte valakinek.
- Csak költse fel nyugodtan, - felelte valaki - mondja , hogy Szveniczai akar beszélni vele.
Szveniczai.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE