Próbaválás
A Soó báróék minden időben magukévá tették a modern elveket s a haladás eszméit , ha az arisztokrácia s a gentry általában el is zárkózott előlük.
Címerükben a Haladás aranybetűi tündököltek s a családi ideálok Ikarosz és Prometeusz mitologikus alakjai voltak.
Mint ritka és fájdalmas tünetet emlegették azt az 1867 körül élt nagynénit, aki hangoztatta, hogy minden olyan házasságban, amelyet nem előzött meg hosszú mátkaság: a felek éppencsak hogy össze vannak fércelve és ez a férc az első nagyobb rántásnál elszakad.
Ezt a tévhitet annyi évtized után megcáfolta Soó Marianne, aki kétheti ismeretség után lovag Brand Fülöp felesége lett.
Marianne minden reggel raportra ment Amália nénihez és ezeket mondotta:
- Házasságunk boldog, szeretem Fülöpöt és Fülöp szeret engem.
- Jól van, kislányom, - felelte Amália néni megnyugodva, - a reggeli vár.
A házasság hetedik hetében Marianne kisírt szemekkel jött le Amália nénihez.
De azért hősiesen mondta:
- Há... házasságunk boldog... szeretem Fülöpöt és Fülöp...
Fülöp nem szeret engem.
- Miből gondolod?! - harsant fel Amália néni trombitahangja.
- Nem jött haza egész éjjel.
- Szegény kis csibém.
És te szereted őt?
- Nem! - felelte Marianne határozottan és felszabadulva.
- Nem, Amália néni!
A házasságunk boldogtalan, nem szeretem Fülöpöt és ő sem szeret engem.
- És mit szándékozol tenni?
- Ki van zárva!
Modern emberek vagyunk.
Nem lehet fejest ugrani egy ilyen életfontosságú dologba.
Nem szabad elhamarkodni a dolgot.
Előbb próbaválást rendezünk.
- Mi az? - kérdezte Marianne kíváncsian s a reggelihez ült.
Szegény Fülöp az ügyvédje miatt lekésett az éjjeli vonatról.
Amikor reggel megérkezett a kastélyba, a komornyik útját állta.
- Bocsánatot kérek, uram, de kérnem kell, hogy szíveskedjék a szállóban venni ki szobát.
- Uram, a bárónő kívánsága ez.
Egy hét mulva Marianne megkérdezte a nagynénjétől:
- Mondd csak, Fülöp nem jelentkezett még?
- Ah!
Szóval nem óhajt találkozni velem?!
Jó.
Akkor én se.
Reggeli után Fülöp telefonozott a kastélyba.
- Mondd csak, - kérdezte a nagynénjét, - Marianne nem említette eddig, hogy találkozni szeretne velem?!
- Jó.
Akkor nekem se fontos.
Talán legokosabb, ha elutazom.
Este a pályaudvaron látták egymást, de mindketten elfordították a fejüket.
Az étkezőkocsiban véletlenül egy asztalhoz kerültek.
- Maga hova utazik? - kérdezte Fülöp udvariasan.
- Miért?!
Csak nem megy maga is oda?
- Szándékomban volt.
De ezek után, persze, kiszállok Pesten.
- Nagyszerű.
Akkor mindjárt elmehetnénk együtt az ügyvédünkhöz.
Csak alá kell írni valamit, a többit elvégzi ő.
Fülöp telefonon tárgyalt valamit az ügyvéddel s aztán együtt felmentek hozzá.
Marianne kábítóan elegáns, hűvös és könnyed volt: az ügyvédet megnyugtatta, hogy igenis, válni akar és aztán, anélkül, hogy odanézett volna, aláírt egy nyilatkozatot.
Csak akkor nyílt tágra a szeme, amikor látta, hogy Fülöp még sokkal gondtalanabb arccal írja alá: a házasságuk halálos ítéletét.
Megremegő térdekkel ment le a lépcsőn.
A kapu alatt megállt.
- Maga... maga meg tudta ezt tenni?!
Magának csak ennyi voltam én?! - felemelte a napernyőjét és nagyot húzott vele a férfi fejére.
Mégis: a férfi nevetett és Marianne sírt.
Fülöp elővette zsebéből a nyilatkozatot:
- Ezt írta alá: «Kötelezem magam, hogy ha fiunk születik, azt Ödön névre kereszteljük.»
Marianne megint abszolut nyugalommal nézett a férjére:
- Magának ez az Ödön név a vesszőparipája.
Ki nem állhatom ezt a nevet.
Sajnálom , hogy ezt a nyilatkozatot írtam alá és nem a másikat.
Gyűlölöm magát és... és nem fogják Ödönnek hívni.
Másnap reggel Amália néni belépett a reggeliző szobába s nagy meglepetésére ott találta Mariannet.
- Tudom, hogy mit akarsz kérdezni, Amália néni - mondta az asszony.
- Házasságunk boldog, szeretem Fülöpöt és Fülöp is szeret engem.
- Azért! - mondta Amália néni fenyegetően és minden átmenet nélkül egy új, harminc lóerős traktorról kezdett beszélni.