Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lakatos László
A teve
Keletkezés ideje
1925
Fejezet
52
Bekezdés
1649
Mondat
6059
Szó
42332
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XX.
Reggel kaptam a levelet.
Egész nap ettem magam vele.
Haragudtam és joggal.
Mert igaz is, micsoda kamasztempó!
Megtiltja, hogy egy Michaelis Ilona írjon neki.
De hát kicsoda ez az ember, hogy ilyet mer?
És hát magának az angol királynak is nem volna megtiszteltetés, ha írna neki Michaelis Ilona.
Nem uracskám, ez kicsit sok!
» Ön eladta magát !«
Nahát ez meg olyan valami közhely, hogy egyenesen vártam.
Nem is lett volna tökéletes a levél, ha véletlenül kimarad belőle.
- Michaelis Ilona eladta magát?
De kinek, ha szabad tudnom?
És ki vette meg?
Rám méltóztatik gondolni tán?
Mélységes tévedés uracskám.
Én anyagilag is jól jártam a házasságomban, hiszen a legszorosabb összeköttetésbe jutottam a világhírű Michaelis céggel, amely tudvalevően még az Államokból is kap táviratokat.
Őrültség!
Ilona sosem volt eladó, én pedig nem vagyok vevő.
És aztán az, hogy: vége.
» Vége köztünk mindennek.«
Mert ez is benne volt a levélben , hogy: »vége köztünk mindennek.«
Mi ez kérem, tán fenyegetőzni méltóztatik.
Vége, hát vége.
Michaelis Ilona ezt is túl fogja élni.
Önt kis uracskám ...?
Ó!
*
Délben együtt ebédeltünk (már napok óta újra együtt ), de én egész idő alatt nem szóltam semmit sem.
Nyugodtan ettem, - zsebemben az ő levelével, én csak faltam, - hatalmas, erős, barbár étvággyal.
És ebéd után eszemben sem volt, hogy meglessem , ír -e Ilona levelet Budapestre.
Délután még külön szerencse is ért.
Ilona meghívott, hogy kísérjem ki az Appiára .
Boldog örömmel.
Több mint két óra hosszat jártunk együtt és egy szót sem szóltunk egymáshoz.
Én Miklósra gondoltam.
Ő is.
De ő nem tudta, hogy én kire gondolok, én annál biztosabban, hogy ő kire.
Igazi fölényben voltam ezen a délutánon.
Éreztem : diadalmas férj vagyok.
Este is együtt.
Vacsorához francia pezsgőt hozattam.
Ilona sehogysem akart inni, én kérlelni kezdtem és akkor nagynehezen megivott egy negyed pohárral.
Először volt , hogy valamiben is engedett nekem, de hát ma egyáltalán szerencsés napom van.
Később megitattam vele még néhány kortyot, azután a zsebembe nyultam és kitettem az asztalra a levelet.
Nem vette kézbe, csak úgy messziről nézett rá.
Soha ilyen nyugodtnak nem láttam.
- A szobalánnyal lopatta el a szobámból vagy a pincérrel? - kérdezte.
- Egyikkel sem, kérem.
Ez a levél még nem is volt a maga szobájában.
A főpostáról hozattam el a szállodai kifutóval a poste restante osztályból, - feleltem én is nagyon nyugodtan.
Csönd.
- Nem parancsolja elolvasni?
Először nem felelt, azután valami fojtott sziszegéssel:
- Maga már elolvasta?
- Hogyne, kérem, hiszen azért hozattam el.
És közelebb toltam hozzá a levelet.
- Nem érdekel - és lelökte az abroszról.
( Szerencsére csak ketten voltunk a vendéglőben.)
Lehajoltam, fölemeltem a levelet.
- Így bánik az ő leveleivel.
Micsoda gyöngédtelenség, - mondtam szelíd szemrehányással, szinte bántódottan.
Valami retteneteset akart felelni, ezt az arcán lehetett látni.
Azután hirtelen felhajtotta a pezsgőjét, sőt - szegény, azt hiszem, teljesen eszénkívül volt, hogy ezt is meg tudta tenni, - egy vonagló mozdulattal az én poharam felé kapott és azt is kiitta fenékig.
Könnyes lett a szemem a boldogságtól.
Michaelis Ilona ivott a poharamból.
Azután fogta a levelet.
Elolvasta.
Kétszer-háromszor is egymásután.
He az első szó , amit szólt, mégsem a hűtlen fiút illette, hanem engem.
- És maga most azt hiszi, hogy mindent tud!
- Kérem, én...
- Hát vegye tudomásul, hogy semmit sem tud.
( És szinte rekedten): Semmit se tudsz!
Tegezett engem, istenek!
- Én... én Elemér Miklós kedvese voltam.
Hosszú, dermedt csönd.
- Tudod, hogy mi az, hogy kedves?
Picit gondolkoztam.
- Nem, kérem, nem tudom.
Hogyan is tudhatnám, hiszen nekem sosem volt kedvesem.
És valami állatiasan vad és rekedt nevetésbe törtem ki.
Iszonyúan szégyeltem a neveletlen röhögésemet.
Homlokomra kiült a víz és én szalvétával töröltem és dörgöltem a homlokomat, mintha az valami asztal volna, amire valaki ráborított egy kancsó vizet.
Azután megint az a vastag, csúnya nevetés.
Ő nem törődött a jókedvemmel.
Tovább magyarázta:
- Nem úgy voltam a kedvese, hogy...
Nemcsak szóval vagy, mint rólam hihetné...
Én igazán az voltam, a kedvese, csókkal, mindennel, úgyhogy már jobban nem is lehet.
Szünet.
- Így volt!
Tudja meg.
Már megint magáz!
És én azt hittem, hogy ezentúl mindig tegezni fog.
Vártam, hogy most megpihen, kis szünetet tart, de őt nem lehetett fékezni.
Mintha csak ki akarta volna bontani magát előttem.
- Még jóval a maga ideje előtt volt.
Azaz, hogy nem.
Maga már akkor erősen ólálkodott körülöttem...
Először akkor történt odafent a Tátrában...
Apuskám elutazott és én egy éjszaka...
Tovább nem bírta.
Felugrott, nem látott, nem hallott, idegességében egy poharat levert az asztalról és eltünt.
Helyén ottmaradt a félkesztyűje.
Könyökig érő, fehér glaszékesztyű volt.
Én a kesztyűt kívülről körülfontam a levélre és borítékra és az egészet tárcámba tettem.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE