Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Molnár Ferenc
Az éhes város
Keletkezés ideje
1901
Fejezet
36
Bekezdés
1835
Mondat
5143
Szó
57341
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
XX
A kereskedelmi miniszter őkegyelmessége gyakori vendég lett Orsovaiéknál.
El-elnézett hozzájuk, s mindig tudott valami kedves ujságot mondani a férjnek, s valami bókot az asszonynak.
Orsovaiék nagyon kedvesek voltak hozzá, s az öreg igazán jól érezte magát náluk.
De amint kitette a lábát a lakásból, az asszony mindig ugyanazzal a kérdéssel fordult az urához:
- Miért nem hív meg bennünket ez a kegyelmes úr egyszer magához?
Orsovai nem tudott a kérdésre felelni.
Hizelgett neki a miniszter intim barátsága , hát védte az öreg urat.
Elly ilyenkor egyideig hallgatta, villogó szemmel, aztán fölkelt, kiment a szobából és becsapta az üvegajtót.
Egyszer annyira fel volt háborodva, hogy a csukott ajtón át kikiáltott a férjének:
- Ez az öreg majom a pénzért jön ide!
Azzal bezárkozott, s Orsovai estig nem beszélhetett vele.
Általában mindig magányosan volt, s mesteri módon kerülte ki a férjével való hosszasabb együttlétet.
A magányosságban ujra átélte azokat a perceket, amelyeket Iványival töltött.
A lelke telistele volt nagy, asszonyos szerelemmel ez iránt az ember iránt, s ha csak egy szót is beszélt vele, ez táplálékot adott egész délutánok magányos óráinak.
Az utóbbi időben kétszer volt Iványinál.
Az esti órákban gyalog sietett hozzá, a nélkül, hogy előre megmondta volna neki.
Ő maga fűtött be az államtitkár dolgozószobájában, teát főzött s boldogan várta a férfit.
Csodás esték voltak ezek.
A földön, Iványi nagy perzsa szőnyegén ültek egymás mellett, átölelve egymást, mint a gyerekek s a kályha nyitott ajtaján át szótlanul nézték a tüzet.
Nem olyan viszony volt ez, mint a tucat-házasságtörések, amelyek, bármily költői máz fedje is őket , mindig utálatosak s a piszkos dolgok benyomását teszik.
Ezek a közönséges viszonyok már a második, harmadik találkozás után elvesztik szereplőikre nézve a házasságtörés jellegét s lesülyednek az egyszerű állati szerelemig.
Ez a két ember minden pillanatban tudta, hogy bűnt követ el s ezért valami mérhetetlen, édes szomoruság borongott örökké a lelkükön.
Beszéltek egymásnak az elhibázott életről s ilyenkor az asszony megbomlott bajjal, sírva csókolta ezt az embert, akivel oly későn kellett találkoznia, amikor már nem lehetett tisztességgel az övé.
Ilyenkor érezte, hogy ez a csók talán csak az emberek szempontjából bűn; ime, lánykorában ostoba fővel beleszeretett Orsovaiba - ezt a természet tette, tehát az isten akarta.
Most utálja , őszintén, szívből - s ha van hatalom, amely a mi sziveinket kormányozza, úgy ezt is az akarta.
Végül pedig lelke és teste minden ízével beleszeretett ebbe az emberbe s úgy érezte, hogy ha ezt a szerelmet nem az isten akarta, akkor egyáltalán nincs isten.
Igy vitte a végzete erre az útra, amit az emberek ezer és ezer év óta bűnös ösvénynek tartanak.
Ki tehet róla?
Ki az oka?
Vajjon a mi szivünknek minden gondolata nem istentől jő-e, s ha tőle jő, van-e joguk az embereknek rangfokozatokat felállitani az érzések közt, mondván: ez nagyobbrendű érzés, mert tiszta, az kisebbrendű, mert bűnös ?...
Egy fagyos estén ismét a kályha előtt, a szőnyegen találta Iványi az asszonyt.
Hogy ő is leült melléje, az asszony komoly arccal kezdett beszélni hozzá:
- Sándor - mondta - ma egy bolond gondolat kergetett ide.
El fogok mondani mindent , jól figyeljen ide.
- Mondja...
- Ma délután, először életemben, hallgatóztam.
Egyedül voltam s a másik szobában a férjem olvasott.
Egyszerre csak hallom az inas hangját, amint bejelenti a kegyelmes urat, a maga főnökét.
Bosszankodtam, mint mindig, amikor ez az ember jön.
Utálom.
Az első percekben hangosan beszéltek, időről, politikáról, hát nem érdekelt.
De aztán egyszerre elcsöndesült a hangjuk, suttogni kezdtek.
Valami mérhetetlen kiváncsiság vett rajtam erőt.
Mindenáron tudni akartam, hogy micsoda titka lehet ennek a két embernek.
Az ajtóhoz lopóztam, ráfordítottam a kulcsot, hogy rám ne nyithassák s figyelni kezdtem.
A férjem beszélt.
Valami szivességet kért a kegyelmes úrtól, aki azonnal késznek nyilatkozott mindenre.
Aztán hallottam is, hogy miről van szó.
A férjem ki akar neveztetni egy állatorvost.
Azt is megmondta a miniszternek, hogy mi a neve.
Azt hiszem, Landauer, ha jól hallottam.
Akkor suttogtak leghalkabban, amikor a férjem megmondta, hogy ez a Landauer a férje egy szinésznőnek, akinek ő sok hálával tartozik.
A kegyelmes úr erre ravaszul, öregesen nevetett s pajzánkodva korholta a férjemet: "Ej, ej, ilyen szép asszony mellett maga még szinésznőkre gondol?"
A férjem nem felelt erre, bizonyára valami olyan gesztust csinált, amelyből a másik mindent megérthetett.
Aztán komolyra fordult a hangjuk és a kegyelmes úr megigérte, hogy szól a kollegájának és kinevezteti az állatorvost.
Erre csönd lett köztük.
Kis vártatva megszólalt a miniszter.
Ezt mondta: "Abban a bizonyos ügyben mi az ujság?"
A férjem azt felelte, hogy: "Megvan."
Feszült figyelemmel hallgatóztam, aminek az lett a következménye, hogy minden lépésüket tisztán hallottam.
A férjem fölállt s kinyitotta a Wertheim-kasszát.
Aztán visszatért az iróasztalhoz és nagyon halkan mondta: "Egy , kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz."
A kegyelmes úr csöndesen felelt: "Köszönöm... nem is tudja, mily kellemetlenségektől szabadított meg."
A férjem édeskés hangon jegyezte meg, hogy örömmel tette s hogy boldog, amért viszonozhatta valamiképpen azt a sok kedvességet, amiben a kegyelmes úr részeltette .
Biztos, hogy pénzt adott neki.
Valószinüleg tízezer forintot.
A miniszter erre elbucsúzott tőle s elment.
Ennyi pénzért még csak azt se mondta, hogy "tisztelem a feleségét."
Azt hiszem, hogy ha csak ötezret kapott volna, köszönés nélkül ment volna el.
Iványi halkan mondta:
- Pénzt adott neki...
- Az én pénzemet - mondta az asszony.
- Most éreztem először, hogy az a pénz az enyém, s hogy ez az ember miért vett feleségül.
Amig lány voltam, nem is tudtam, hogy mennyit érek.
Most kezdem érezni, hogy én vagyok az úr, mert enyém a pénz.
- Borzasztó, borzasztó - mondta mély undorral az államtitkár.
- Pénzt kért tőle ... ezért járt hozzá, ezért hizelgett... nem sült ki a szeme, nem égett le a bőr az arcáról...
- Ezért jöttem - folytatta az asszony.
- Azt akarom, hogy maga pénzt adjon nekem .
Érti?
Pénzt, nekem.
Valami azt sugja a lelkemnek, hogy nagy gyönyörüség lesz az a pillanat, amikor maga énnekem pénzt ad.
Maga szegény ember, énnekem az egész világ a zsebemben van és maga mégis pénzt ad nekem...
Megborzongott erre a gondolatra és közelebb bújt a férfihez.
Rásimult, csókolni kezdte az arcát, a szemét, a száját, úgy mondta egyre:
- Adj pénzt... fizess meg... hogy te légy az úr, s hogy én tartozzam neked... hogy ne mindig én legyek az erősebbik...
Iványi kivette a tárcáját:
- Mennyit akarsz?
- Nem keveset, nem csak szimbólumot...
Sokat, hogy megérezd a hiányát, hogy én vehessek rajta valamit, ruhát, vagy kalapot...
Iványi elébeszórta minden pénzét.
Volt közte néhány százas, öt-hat tízes.
Az asszony összemarkolta mind és a zsebébe gyürte.
- Most élj így, e nélkül - mondta neki - csinálj adósságot énértem, énmiattam...
Nagy gyönyörűség járta át lelkét erre a vad gondolatra.
Érezte, hogy most igazán asszony, igazán szerető, akit az erősebb férfi segít.
Érezte, hogy valaki keserves munkával dolgozott érette, hogy neki legyen, hogy ő vehessen rajta valamit.
Nyolc óra volt.
- Istenem - mondta az óraütés után Iványi - mit fog szólni a férjed, ha fél kilencre érsz haza?
Az asszony fölegyenesedett, mint valami nemes paripa, hátraszegte a fejét és dacosan mondta:
- Mit fog szólni?
Hát mit törődöm én avval, hogy mit fog szólni?
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE