Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Aszlányi Károly
Szélhámosok : Regény
Keletkezés ideje
1939
Fejezet
25
Bekezdés
1888
Mondat
3595
Szó
34035
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Szivesség
1.
A nagy budai bérház előtt minden negyedórában megjelenik egy-egy utcai zenész , vagy énekes.
Ezen a napon különösen nagy számban jöttek.
A délutáni nap rezes csillogása a szemközti ablaktáblákon, a fénysugárban kavargó porhadsereg elkábította a szemlélődőt, - meleg volt.
Nemrég ment el a két gitáros német diák egészen szép két- és tízfilléresekből álló zsákmánnyal.
Az óriási ház cselédeinek néhány kedvence volt az énekesek között, de a nyalka fiatalembernek, aki oly szép , rezgő hangon üvöltötte a «Nagyságos asszonyomat », - még a nagyságos asszonyok is dobtak le pénzt.
És akárhány efféle utcai Caruso, vagy kintornaművész jött , mindig akadt pénz, de közönség aztán okvetlenül!
Kinyíltak az ablaktáblák , kihajoltak a fejek; egyik hangverseny a másik után.
Már hat óra felé járt az idő, amikor különös szerzet jelent meg az utcasarkon .
Öreg ember volt, ballábán bocskor, jobblábán félcipő.
Ruhája igen sokféle anyag keverékének látszott, - mégpedig jól megkavart keveréknek, - kalapja valaha kemény és fekete volt, most azonban puha és fakó és görbe, törött, lyukas.
A hóna alatt pedig kecskebőrből készült tömlős dudát szorongatott, sárgaréz , billentyűs síppal.
Lehetett vagy száz esztendős a hangszer s a dudás maga is vagy hetven.
Igen nagy várakozásokkal érkezhetett a hatalmas ház elé, megállt a fal mentén s fújni kezdte dudáját.
Mély, nyekergő hangja volt, régi, furcsa hang .
Talán a Rákóczi-indulót játszotta elsőnek...
Egyelőre azonban nem hallgatta senki.
2.
Utána a «Befútta az utat a hó» következett.
De a száz ablak közül egyben se mutatkozott senki.
A zenebarát bérház, amelyben egy nagyobb falura való embertömeg lakott, nem tudott érdeklődni olyan zene iránt, amelynek nyekergő a hangja és mindent tud, csak tangót nem.
Futó pillanatig ki-kibámult valaki az ablakán, de mindjárt vissza is kapta a fejét.
Így ment ez egy darabig.
Akkor az öreg dudás mellett valami papírcsomó esett a földre.
Tisztességgel befejezte a dalt, - nem úgy, mint a tangó-konkurrencia pénzéhes tagjai, - s felemelte a papírcsomót.
Egy nadrággomb volt benne.
Az öreg hóna alá kapta a dudáját.
Ajkai, a bozontos, őszsárga bajusz alatt , remegni kezdtek.
Kiabált, szitkozódott, de csak úgy maga elé.
Lábszárai térdben megroggyantak, amint elindult a Verpeléti-út felé.
3.
Most a sarkon másik öregember állt.
Ez tiszta, rendes, csinosan öltözött, de kopottas és valahogy elhanyagolt külsejű volt mégis, mint azok az öregek, akiknek nincs családjuk.
Vékony, sovány madárarcán kétségbeesett érdeklődés tükröződött minden iránt, ami a világban létezik s amihez nyilván semmi köze.
Hatalmas ráncok húzódtak a szeme körül.
Kalapja egészen beleesett a fejébe, - nyilván régesrégen vette még, amikor sűrű haja volt.
Most néhány gyér, ősz szál húzódott át a fején , az északi sarktól a déliig kefélve gondosan.
A dudás káromkodva és keseregve baktatott szemközt.
Félcipős lábával nagyobbakat lépett, mint a bocskorossal.
S a kis, sovány, kalapos öreg megállította .
( Mindenkit megállított, akit csak lehetett.)
- Mi történt? - kérdezte szívből jövő kíváncsisággal.
A kalapos ember kíváncsisága úgy jött a szívéből, mint valami gejzir.
- Semmi se történt, - felelte a dudás, - már egy hete nem keresek semmit.
Ha meghallgatnának!
De nem hallgatnak végig.
Átmennek a ház túlsó oldalára.
Én vagyok az egyetlen dudás Pesten, de bár én se volnék.
Együtt mentek a Váli-út felé, mintha régi ismerősök lennének.
- Tudja, - nyekergett a dudás rossz, elhasznált hangján, - nem köll nekik duda .
Itt állok a dudával és senki se hallgatja.
Van jobb.
A kalapos akkorát bólintott mérgében, hogy a kalap csaknem a nyakáig esett le.
De nem bánta.
- Van jobb! - hadonászott a dudás, - nekik a dangó jobb! a zsimmi! meg a fene tudja mi.
Nekitámaszkodott a falnak.
Behunyta a szemét.
Olyan vékony szemhéjai voltak már , mint a tojáshéj.
És mindig könnyezett.
Nem bírta már a fényt.
- A dangó, - mondta, bosszúért lihegve.
4.
Egyszobás, konyhás lakásba vezette az egyik öreg a másikat.
Rideg, kopott és túlságosan üres lakás volt, de egy üvegszekrényben tisztán tartott műszerek.
Az ajtón negyven év előtt készült és nyilván többször áthelyezett tábla : Fogorvos.
- Üljön le, - szorgoskodott a kalapos, - üljön ide a székre.
Én itt lakom.
Egészen egyedül lakom, minden reggel megyek cekkerrel a piacra.
És főzök is.
De a praxisomat már a háború előtt abba kellett hagynom.
Maga még fiatal, hehe.
Mit gondol, hány éves vagyok?
Az apró, madárszerű szemek mohó várakozással néztek a dudásra.
Csillogva és pislogva és kíváncsian.
A dudás leült a székre és azt mondta.
- Hatvanöt.
- Hetvenkilenc! - rikácsolta a kalapos.
( Bár mostan már nem volt rajta kalap.)
És mindjárt visszaadta a bókot.
- Maga pedig jó ötvennyolc, mi?
Hehe.
- Hetvenhárom.
Csakhamar kiderült, hogy mind a ketten egyedül vannak a nagy, nagy világon.
Az apró, gyűrött öregnek fia volt, aki elesett a háborúban, a dudásnak leánya, aki Amerikába ment a férjét megkeresni és elütötte az autóbusz.
Ilyenformán nem találta meg a férjét és talán így jobb neki.
De ez már régen volt.
A sovány öreg leült, keresztberakta pipaszár lábait és intett.
- Játsszon valamit a dudáján, - mondta, - nagyon szeretem a dudát.
Már olyan régen hallottam.
Akartam venni magamnak egyet.
De nem volt pénzem.
- Nem is tudja azt akárki fújni.
- Nem.
Akkor az öreg rárakta a bocskort a félcipőre, töredezett kalapját a jobbtérdére akasztotta s nyomkodni kezdte a dudát.
Itt, a kis szobában recsegő és kellemetlen volt a hangja, másfél óra mulva pláne, amikor még mindig játszott, már maga is süket lett tőle.
De a madárfejű öreg félrebillenő fejjel, átszellemülve hallgatta rendületlenül.
5.
- Még, még, - mondta ismételten s a dudás dudált, amíg bírt.
A madárfejű egyébként nem szerette a zenét, de most kötelességet vélt teljesíteni s addig fúvatta magának, amíg csak lehetett.
Akkor kómikus fürgeséggel s valami rejtett, mohó izgalommal ugrott fel s nyomkodta, veregette a dudát.
És míg beszélt, dicsérte és köszönte a «remek zenét » s szorongatta a zavart és elégedett dudást, - egyre közelebb került az ősrégi üvegszekrényhez, amely tele volt ősrégi műszerekkel.
- És most... és most, - dadogta lázas szemekkel, - most, engedje meg, hogy re ... rendbehozzam a fogait.
A dudás rémülten hátrált.
Az apró öreg kinyitotta a szekrényt s egy hatalmas fogóval a kezében közeledett.
De a dudás feltépte az ajtót, kirohant az udvarra , onnan az utcára s ahogy beteg lábai bírták, menekült a Horthy Miklós-út felé.
A másik öreg pedig visszatette a fogót a szekrénybe s egészen magábaroskadva , leült.
Lábai remegtek a szokatlan izgalomtól.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE