Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Lakatos László
A teve
Keletkezés ideje
1925
Fejezet
52
Bekezdés
1649
Mondat
6059
Szó
42332
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XXII.
Ó, azok nagyon szép napok voltak, amikor hazaérkeztünk.
Új lakás, új bútorok, mennyi kedves izgalom.
És mennyit dolgozhattam.
Szabad volt, most már nemcsak magamra.
És kellett is, hogy gazdagodjak, hogy mentől több pénzt helyezhessek a Michaelis-bankba , ahová most sűrűbben érkeznek levelek, mint valaha és ahol tőkém a legnagyszerűbben fog gyarapodni.
Gazdagszom.
Az apósomat nagyravaszul kihasználom, pénzt, pénzt és még több pénzt az üzletébe, ahol ő azt nekem szaporítja.
Lám, milyen naív öreg úr, én csak viszem neki a pénzeket és ő törődik azzal, - az én pénzemmel, - forgatja azt és én nagyszerűen kihasználom az ő üzleti lángeszét.
Egészen magamhoz szívom a hiszékeny jó öreget, aki végül már csak nekem fog dolgozni, én leszek az egyetlen, aki oda pénzt visz, hisz utóbbi időben már nem is igen akar elfogadni mástól.
Csak nekem akar dolgozni, nekem .
Áldott egy lélek, az Isten valamikor még nagyon fogja őt szeretni.
És azután más mindenféle örömök is.
Feleségemet öltöztethetem.
Prémek, selymek.
Ő megengedi, hogy tökéletesen kiaknázhassam szépségét, magamnak, persze, csak magamnak, díszíthessem, megkoronázhassam a gazdagsággal.
Olykor esténkint érte mehetek, ha színházban van vagy hangversenyen (én, sajnos, ilyen helyekre nem szeretek járni) és kocsin hazahozhatom.
Együtt megvacsorázunk és aztán szabad dolgoznom megint, egész éjszakák az íróasztal fölött.
Micsoda öröm, az ember abban a nagy magányos csöndben papírra leírhatja mindazt, ami benne van és ezért pénzt is kap.
Szegény, naív emberek.
Még ők fizetnek engem azért, hogy engedik, hogy egész nap és azonkívül még éjszakákon át is gyakorolhassam magam a jogban és a tudományban.
Ha tudnák, hogy milyen öröm nekem, hogy dolgozhatom.
Igazság szerint még én kellene , hogy fizessek nekik, pénzzel fizessek és azonfelül még külön is megöleljek minden egyest azért, hogy annyi örömet szerez nekem.
...Olykor a feleségem is megengedi, hogy a férje lehessek.
Pedig ha tudná, hogy egyszer megcsaltam.
Még pedig milyen közönséges módon.
Alig hiszem, hogy volna még egy ember, aki ezt megtenné vagy meg tudta volna tenni.
Én tudtam.
Igen, egyszer mégis utána mentem a színházba.
Kocsin elkísértem őt a kapuig, azután úgy tettem, mintha hazamennék.
De nem mentem.
Váltottam magamnak egy karzati jegyet és titokban föl a harmadik emeletre.
Onnan néztem őt, mint ül egyedül a földszinten egy nagy, szép, piros plüssel bélelt páholyban.
Mindig csak őt néztem, az előadásra nem is figyeltem.
Még látcsövet is vettem a ruhatárban, hogy jobban láthassam őt , arany-fehér ruhában, hattyúprémben, a nyakán gyöngyök.
Ő nem tudta, hogy én ott vagyok, - hiszen mondom, hogy megcsaltam, - és nem tudta senki más sem és én szerettem volna előadásközben belekiabálni a terembe, hangosan, a színészek játékát is megzavarva:
- Nézzétek, az a hölgy ott, földszinti páholy bal három, az, aki egyedül ül ott , igen, az az arany-fehér ruhában, az nem Michaelis Ilona, az dr. Berényi Sándorné .
Igazán az.
Az én feleségem!
A harmadik felvonás vége előtt pedig leszöktem a karzatról, kicsit kimentem a téli uccára, hogy a kezem hideg legyen és ő azt higgye, hogy most jövök gyalog hazulról .
Azután bementem az előcsarnokba, megvártam őt, a portással kocsit hivattam és hazamentünk.
Egyugyanabban a kocsiban a páholy és a karzat!
*
Egyszer mégis hívott, hogy jöjjek vele az Operába.
Korán abbahagytam a munkát, nagyon izgatott voltam, frakkot öltöttem és aranygombokat a fehér kemény ingbe.
Együtt mentünk a kocsin és együtt be a színházba és a páholyban is egymás mellett ültünk a sok nép előtt.
Most már mindenki számára és letagadhatatlanul világos volt: ezek ketten egymáshoz tartoznak.
Így együtt páholyban, ez megér annyit, mint egy házassági hír a lapokban.
Még nem kezdték az előadást, amikor a velünk szemközti páholyban megjelent Elemér Miklós.
Pontosan szemközt ül velem, annyira, hogyha nincs köztünk a földszint, kezet is foghattam volna vele.
Egyedül volt.
Én mingyárt megláttam, amikor bejött, de egy szót sem szóltam.
Ilona sem.
A fiú oda se nézett a mi páholyunkba, ami természetes is volt, hiszen még Rómába megírta neki, hogy: »Vége köztünk mindennek «.
Ez az úr pedig : amire szavát adja, meg is tartja.
Azután el kezdtek játszani.
Tannhäuser.
Botfülemmel is igyekeztem odafigyelni a muzsikára.
Az ember elvégre nem hiába van Operában.
Mindenből lehet hasznot húzni: ma este kizsákmányoljuk Wagnert!
És én megmutatom a sok állítólagos zeneértőnek, hogy azért is: lesz olyan gyönyörűségem ma este, mint nekik.
És a színpadra ügyeltem és a zenekarra.
Csak oda.
Még a Vénusz-barlang jelenete alatt a szemközti páholyba egy nő érkezett.
Micsoda vakmerőség!
A sötét nézőtéren át is tisztán láttam: az a nő pontosan úgy van öltözve, mint Ilona.
Aranyfehér ruha és hattyúprém.
Gyöngyök is.
A haját éppen úgy fésüli, mint a feleségem, karját is úgy támasztja a páholy peremének, mint ő.
Ha a feleségem látcsövezik, pontosan abban a pillanatban ő is.
És ha a feleségem Miklóst nézi, akkor az a nő is Miklóst.
Mi ez!?
Talán utánozza őt.
Ki az a nő - egy Michaelis Ilona-paródia.
És tulajdonképpen mit gondol Elemér Miklós, talán azt, hogy engem fog csúffá tenni, vagy ami még rosszabb, a feleségemet.
Mintha lehetne!
Igazán nem a ruha teszi Michaelis Ilonát.
Vagy azt hiszik, lehet a Botticelli Madonnáját egyszerűen leutánozni.
Valahol mégis csak lesz valami különbség, egy árnyalat, a csalás és árulás ujjlenyomata.
A legtökéletesebb mester is megtéved egy ponton , valahol alul marad, ha csak egy vonással is és ez a vonás akkor felborítja az egész képet.
Az ál-Madonna nevetséges lesz.
És ime... most is... igazam van!
Michaelis Ilona, az igazi, az, aki mellett ülök a páholyban, sír.
Az a másik nem.
Az nem tud sírni.
Az nevet.
Amikor a feleségem sír, ő nevet.
Hát mégis én győztem.
Igazam van.
Nem lehet a világot megtéveszteni.
Csak egy Michaelis Ilona van, az, aki itt ül az én páholyomban...
De nem!
Már nem ül.
Fölkel.
Zsebkendőjével már előbb megszárította a szemét és most arra kér, hogy adjam rá a belépőjét és kísérjem haza.
Egy perc mulva már kocsiban ülünk.
Ilona vacsora után sok feketét iszik és erősen cigarettázik.
Éjfél lesz.
El akarok köszönni, hogy kimenjek az irodámba dolgozni.
Ő nem enged.
Kézen fog.
A szobájába visz.
És ezen az éjszakán megint nagyon szeretett engem a feleségem.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE